„… Olyan, mintha az összes felhő leszállt volna a földre. Még a gyerekeim arcát is alig tudom kivenni. A téren tumultus van. Nehéz haladni, folyamatosan nekimegyek valakinek. Az arcomat apró esőcseppek verik. Hideg van. Csak sikerüljön áttuszkolni magunkat ezen a téren és kijutni a tömegből, a végén két diadalkapun át apró utcákba érünk. Igaz, a kikötőben talán meg sem találom a hajót, amivel el akarunk innen menni. Rengeteg új árbócos érkezett a városba, rabszolgákkal… Mielőtt odaérünk, még egyszer be kell mennem a templomba. Könyörögnöm kell Istenhez, ne jusson ez a gyönyörű város a muszlimok kezére. Már korábban is ostromolták, de eddig még nem sikerült bevenniük. A mostani uralkodójuk viszont sokkal erősebb, mint a régiek. Győzelmet győzelemre halmoz, senki nem tudta eddig térdre kényszeríteni. Állítólag van egy álma, mégpedig az, hogy bevegye a városunkat. Imádkoznom kell: ne essen el ez a szép város, ahol a gyermekeimet a világra hoztam; és ne váljanak az itt élők a muszlimok rabszolgájává! És azért is imádkoznom kell, hogy hazatérhessek a szülőföldemre, és ezt a helyet többé csak az álmaimban lássam. A felhők mögül azonban hirtelen előbukkan a férjem. A gyerekek megölelik. Meg fogja akadályozni, hogy elmenjünk. Visszafordulok, nem vagyok képes elszökni. Hiszen ő a gyerekeim apja. Nem akarok többé az ő felesége lenni. Szerelmesen ragaszkodik hozzám, és ezzel eléri, hogy eltérítsen az utamról, még mondania sem kell semmit. Hazáig nem beszélünk. Átkozott legyen a hallgatása, mellyel kínoz engem. Átkozott legyen…”

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz…

– Jó reggelt! A hipnózis sikerült. Hogy érzi magát?

– Fáradtan.

A recsegő hangom a magnószalagon tényleg fáradt. Az ujjam jóformán megfagyott a diktafon gombján. Igaz volt, amit hallottam?

Kezdjük az elejéről. „…ezt a várost többé csak az álmaimban lássam. A felhők mögül azonban hirtelen előbukkan a férjem. A gyerekek megölelik. Meg fogja akadályozni, hogy elmenjünk. Visszafordulok, nem vagyok képes elszökni. Hisz’ ő a gyerekeim apja. Nem akarok az ő felesége lenni. Mielőtt odaérünk, még egyszer be kell mennem a templomba. Könyörögnöm kell Istenhez, ne jusson ez a gyönyörű város a muszlimok kezére. Már korábban is ostromolták, de eddig még nem sikerült bevenniük…”

Amit a hipnózis során az orvosomnak mondtam, az nem a jelennel kapcsolatos.

Huszonegy éves nő vagyok. Tizenhét éves koromig egy kisvárosban éltem. Azért jöttem ide, hogy egyetemre járjak és dolgozzak. Beleszerettem egy férfiba, az egész életem felfordult. Keveset beszélt, ezért én csak Hallgatag Férfinak hívtam. Egy alacsony mennyezetű kis orosz étteremben ebédeltünk először együtt, és ott beszélt először hosszasan magáról. Mesélt egy ötven éves korában könyvet író híres filozófusról; arról, hogy mennyire bénának tartja a vezetéknevét; hogy harminc év kell ahhoz, hogy valaki egy témában igazán jártas legyen; hogy ő senkivel sem szokott veszekedni; hogy nem hisz a horoszkópban, mert akkor azt kellene hinnie, a világon csak tizenkétféle jellem létezik; hogy az apjával nem nagyon beszél; hogy fontosabbnak tartja a levélírást, mintsem az emberek társaságát; hogy bár nem ott született, mennyire szereti azt a várost és az ott élő embereket, ahonnan az apja származik; és arról, hogy az a göndör, vörös hajú nő mennyire szégyelli, hogy oda tartozik, miközben ott született. Én csak röviden válaszolgattam neki, ő pedig ráeszmélt: „Jaj, mennyit beszéltem”. Így telt el az éjszaka, és én végig a vékony ajkait figyeltem.

Olyan szépen mozgott a szája! Mikor beszélt vagy mosolygott, tizenöt fokban elferdült. Volt egy törött foga, valószínűleg egy erős ütés eredménye. Csíkos ing volt rajta, a nyakáig begombolva. A nyári melegben bizonyára sokan értetlenkedtek ezen, és azt gondoltál, hogy sebhely lehet a nyakán. A Hallgatag Férfi nyakán azonban nem volt semmiféle sebhely. Rajta semminek nem volt nyoma, se fájdalomnak, se szerelmi bánatnak, se boldogságnak, se őrült szeretkezéseknek, semminek. Igen, neki is volt élete, mint mindannyiunknak. Szeretkezett, szerelmes volt, elhagyták, elhagyott, várt arra, aki nem jött, sírt és nevetett. Amit megélt, egyszerűen félretette, úgy, mint a régi fényképeket szokták, melyeket nem képes összetépni és kidobni az ember, inkább pergamenpapírba tekeri, és eldugja a fiók mélyére, hogy időnként elővegye, és végigsimítson rajtuk az ujjával. A Hallgatag Férfi nyakán nem volt sebhely. Én pedig beleszerettem. Hogy mikor? Nem akkor, amikor a moziban a tíz perces szünet alatt összeráncolta az arcát a fájó foga miatt, és nem is akkor, amikor elmesélte, hogy mennyire lenyűgözi a Hold látványa az égen, sőt, néha még aludni sem képes emiatt. Akkor szerettem belé, amikor nagy lelkesen beszéltem neki, és megláttam az arckifejezését, ahogy hallgat engem. Azt gondoltam, hogy ez a férfi engem mindentől meg tudna védeni. De nem ez történt. A Hallgatag Férfi, akinek nem volt sebhely a nyakán, egyszerűen kiszorított az életéből. Nem szólalt meg a telefonban. Nem mondta, hogy menjek. Csak csendben elmenekült. Én pedig éjszakákon át sírtam és vártam, hogy hívjon…

Senki nem suttogta a fülembe a varázsszót, ami megtörhette volna ezt a rontást. Elhatároztam, hogy boldog leszek a Hallgatag Férfival, akinek nem volt sebhely a nyakán. Hittem benne, hogy a felesége lehetek, gyerekeket szülhetek neki, és élhetünk veszekedés nélkül, biztonságban és boldogságban az idők végezetéig. Ő nem így gondolta. Elmenekült előlem. Ettől még erősebben ragaszkodtam hozzá, a rögeszmémmé vált. Aztán fájdalommá változott. Otthagytam az iskolát, a munkahelyemet. Olyan voltam, mint egy halálos beteg, akinek napról napra súlyosbodik az állapota, és egyre közelebb kerül a halálhoz. A környezetem nem tudott segíteni. Egyik éjjel felébredtem, felöltöztem és kimentem az utcára. Hideg volt. Gyalogolni kezdtem. Jól esett. Közben az ég színe folyamatosan változott. Előbb sötétszürke volt, már kezdett olyan piszkosfehér lenni, mint a sirályok tolla: ekkor gondolkodni kezdtem, miért ne tudok elszakadni a Hallgatag Férfitól, akinek nem volt sebhely a nyakán. Vagy talán őt is én teremtettem, ahogy minden mást? Egy valamit tudtam: közel éreztem magam hozzá. Olyan érzés volt, mintha hosszú évek óta együtt éltem, együtt álmodtam volna vele. Ezért mentem el a pszichológushoz. A terápia nem vezetett eredményre, ezért nem maradt más, mint hogy hipnózissal visszamenjek a múltba, a gyerekkoromba vagy abba az időbe, mikor még együtt voltunk, és megtaláljam, majd kiássam a tudatomból azt a mozzanatot, amiben leragadtam. A pszichológusom azonban túl gyorsan tekerte vissza a tudatom szalagját, és egy korábbi életemben találtam magamat.

Egy asszony, aki egy kikötővárosban él, és szeretne elszökni onnan a gyermekeivel együtt. A város lehet, hogy muszlim kézre fog kerülni. Egy csodálatos város. Melyik században, hol éltem, ki voltam?

Olyan érzés volt megtudni, hogy korábban is éltem már, mintha egy megfakult szövetdarab lennék, amit befestettek.

Virágot és friss gyümölcsöt veszek magamnak, meg egy csomó színes újságot. Útközben bemegyek az óriási bevásárlóközpontba, nézegetem a kirakatokat. Megnyugszom. Jó érzés nem dolgozni. Egész nap mászkálok. Sokat alszom, olvasok. Kedd és péntek könyvtárnap. Csütörtökönként nagy sétákat teszek vagy meglátogatok valakit. A pszichológushoz szerdán, szombaton és hétfőn megyek. Ma vasárnap van, de én el akarok hozzá menni. Időpontot sem kérek. Az orvosnak csak annyit mondok, hogy jót tesznek a mélyalvások. Nálam van a kis diktafonom is.

Azt mondom neki, hogy szeretnék visszatérni oda, ahonnan ide jöttem. Nem mond nemet, csak hallgat. Aztán lemegy a ciszternába, és több vödörnyi vizet cipel fel. Azt várja, hogy örüljek, hálálkodjak neki, amiért már saját víztározónk van. Én is lemegyek vele. Leülök a lépcső legalsó fokára. Vízzel tölti meg a vödröket. Szótlanul nézzük a víz sötét felszínét. Tudom, hogy nagyon szeret.

– Hadd menjek! – szólalok meg suttogva.

– Régen énekeltél nekem. – mondja. Nem akarja, hogy elmenjek. Arról mesél, hogy alagutakat ásnak, melyek a városon kívülre vezetnek. Úgy csinálják őket, hogy néhány ponton egybeérjenek a muszlim seregek által kivájt alagutakkal. Amikor majd bent lesz az összes katona, és már abban a hitben vannak, hogy átjutottak, és elérték a várost, akkor az alagút elejére tűzágyút helyeznek. Néhánynak a végébe mészkutakat ásnak. Azt mondják, a mészben megégni nagyon fájdalmas. A császár nagyon fél. A muszlim seregek élén álló hadvezér nem szokott visszafordulni, amikor nem sikerül átjutnia az áthatolhatatlan várfalakon, hanem újból és újból nekiveselkedik. Hiszi, hogy egy nap sikerülni fog, és akkor ő lesz ennek a városnak az ura. Amiben hiszünk, megvalósul. Ahogy rám néz, még egyszer megállapítom, mennyire hasonlít a szeme az enyémre.

– Te vagy az én hitem.

– Ne beszélj a lelkedből! Amikor onnan szólsz, nem értelek. Csak akkor beszélj a lelkedből, amikor egymás mellé illeszted a színeket és azokat a szépséges árnyalatokba burkolt köveket, melyek vadászjelenetekről, császárunk erejéről, császárnénk szépségéről, Máriáról és Jézusról, arcukon a félelemről, szerelemről, büszkeségről és ijedtségről regélnek.

– Te vagy az én lelkem. Amire gondolunk, és amiről azt akarjuk, hogy a részünkké váljon, annak mindig halljuk a hangját, a lélek azzá válik. Nekem te vagy a lelkem. Rád gondolok, amikor mozaikkal rakom ki Isten házát vagy az utakat, melyeken császárunk fog lépdelni, vagy amikor egy világot, egy univerzumot hozok létre a színes kis kövekből. Azt szeretném megalkotni, amit te látni szeretnél.

Nem szólok, pedig legszívesebben azt mondanám neki, hogy a muszlimok meg fogják kaparintani a várost, és mindannyian rabszolgák leszünk. És azt, hogy neki ez a szülőföldje, ezért nem akarja elhagyni, de én akkor is haza akarok térni a szülőföldemre. Hagyjon menni! Engedjen el a lelkétől!

Nem kérdezek olyat, amire tudom a választ. Azt kérem tőle, reggel vigyen el ahhoz a nagy szentélyhez, föld és ég határán. Azt mondja, nem szeretne átmenni a téren. Évekkel ezelőtt az őseit azon a téren végezte ki a császár. Azon a napon több ezer embert döftek le ott. Aztán lángok magasodtak az ég felé. A lángok után vér- és gennyszag ereszkedett a városra. Eleredt az eső, sokáig nem állt el. Az emberekből áradó hús- és gennyszag az esővel együtt beleivódott a földbe. Ezért van az, hogy a meleg hónapokban egyáltalán nem lehet érezni itt a virágok és levelek illatát. A föld még mindig gennyet és hússzagot lehell. Elindulunk, keskeny utakon megyünk végig. Látjuk, hogy a kis téren lévő oszlop tetején rendehozták az oroszlánszobrot. Szomorúan emlékszik vissza tavaly elvesztett barátjára, aki visszarakta rá a fejet. Abba a szentélybe megyünk, ahol egybekeltünk, ahol Isten és Jézus előtt esküt tettünk.

A császár parancsára a szentély falait mozaikkal fogja kirakni. Mozaikkészítő. Azt mondja, egy hosszú történetet fog bemutatni, mert a császár azt parancsolta, hogy a szentély a népé is legyen A kupolákon Jézus lesz, amint a császár és a császárné tiszteletteljesen meghajol előtte. Körülöttük angyalok fogják védelmezni őket és népeiket. Előkészíti a színes kövecskéket, rajzokat készít a falon. Még nem látszik belőle semmi... Ima közben sírok. Arra gondolok, hogy Mária is sírt a sorsán. Pedig most végtelen nyugalom van a Földön. Ha hazatérhetek, akkor én is békére fogok lelni. Sőt, már csak attól is, ha véget ér a szerelme irántam. Amikor sikerül leválasztania a lelkéről... Nem akarom, hogy megkérdezze, miért sírok. Ne kérdezze meg! Esik az eső. A levegőben genny és vér szaga érződik.

– Ahogy számolni kezdek, fel fog ébredni...

A hipnózisból való minden ébredésem után már a következőt várom, azt, hogy mit fogok akkor mondani. Megpróbálok visszaemlékezni az arcomra a korábbi életemben, de csak a férjemet látom magam előtt. Az arca nincs előttem, csak a kissé púpos hátát látom, a válla egyenes. Felém fordítja a fejét, remélem, hogy megláthatom az arcát, de a fénytől nem látszik.

Egy tér, melyen több ezer embert kaszaboltak le.

A várost muszlim seregek ostromolják.

Alagutak, a végükön mészkutakkal.

Tűzágyúk által elnyelt katonák.

Nehezen bevehető várfalak.

Az a fenséges szentély, ég és föld határán.

Keskeny utak.

Egy oszlop, a tetején oroszlánszobor.

Ez nyolc. Ennyit tudok. Az évet és a helyszínt nem.

A dátum 1453, a hely pedig ugyanaz a város, ahol most élek.

Nem egy varázsgömbből tudtam meg ezt.

A könyvtárban, dohszagú könyvekből hámoztam ki mindent. Hatalmas ablakok közt, olyan volt, mintha egy lámpabúrában lennék. Visszamentem a századokban. Bejártam sok-sok országot. Egyesével felnyitottam minden kártyalapot. Amikor elkészült az egyenlet, az ajkamba haraptam. Próbáltam elhelyezni a történelemben azt, amit tudtam. Aztán arra gondoltam, hogy csak egy álmomat meséltem el. Átadhattam volna egy történésznek az információkat, hogy tessék, oldja meg, de nem. Én magam akartam kitalálni a penésszagú labirintus tekervényeiből, segítség nélkül, bár a rendelkezésre álló cérnadarabkák nem voltak elegendőek ehhez. Számtalanszor kerültem vissza ugyanoda. Eszembe jutottak erről azok napok, amikor úgy hittem, az élet titkát megtalálhatom a világon eddig megírt könyvekben. Minden regény, novella, vers és mese egy-egy lépcsőfok volt az élet titka felé. Egy rövid kis mondat a főhőstől elég volt ahhoz, hogy eleredjen az eső, ez megakadályozta, hogy kitörjön a vihar, és képes volt eltántorítani engem a haláltól. Most úgy érzem, mintha nem a saját életemet élném, hanem egy könyv lapjain laknék. Néha rémálommá válik az egész:

Egy kávétól megsárgult lapú, felhullámosodott könyvben élek. Egy regény főhőse vagyok. Amikor az eszembe jutok, nem az arcomat, hajamat, kezemet, bőrömet látom magam előtt, hanem a hat betűből álló nevemet: egy nagy- és öt kisbetű. Pedig látni szeretném magamat, de rájövök, hogy csak egy könyv szabályos betűiből állok. Csak rövid mondatokat olvasok arról, amit csinálok vagy érzek. Azt írják, azért keltem útra, hogy megtaláljam a második életemet. Elhagyatott, rossz helyekre visznek. Az összes bekezdés azt ismétli, hogy nem szabadulhatok a Hallgatag Férfitől, akinek nincs sebhely a nyakán. Valami hat betűből álló dolog vagyok. A lapok hirtelen elnehezülnek. Nem akarom megtalálni magamat mégsem. Álmos vagyok, aludni szeretnék, de a a könyvben nincs szó arról, hogy aludni fogok vagy aludnék. Megpróbálom megkeresni a szeretteimet, vagyis rendezett, nyomtatott betűkből álló neveiket, de a lapok egyre nehezebbek...

Én nem érzem jól magam.

– Bocsásson meg! Az elejétől fogva hazudtam magának. – az orvosomnak mondom ezt. – Minden alkalommal egy kis diktafon volt a zsebemben, amikor hipnózisba feküdtem. Tudtam, hogy egy korábbi életemről beszélek. Elkezdtem keresni a múltamat. Mondhatjuk, hogy a kíváncsiság vitt rá. A keresgélés közben majdnem elfelejtettem a rögeszmémet, azt, amiért elkezdtem járni magához, és amiért a hipnózist elkezdtük.

Most az orvos beszél:

– A rögeszméje soha nem fogja elhagyni. Nem fog szabadulni tőle, mert előbb-utóbb meg fogja kaparintani a kulcsot, ami minden ajtót kinyit. Természetesen lesz, amikor várakoznia kell egy ajtó előtt vagy ököllel kell ütnie. De végül minden alkalommal ki fog nyílni minden ajtó... Meg fogja tudni, melyik korban, sőt azt is, pontosan hol élt. Meg fogja találni saját magát. De maga most itt van, és az is, amitől nem tud szabadulni. Most is ugyanarra néz. Bocsásson meg, de ha magánál van a diktafonja, akkor indítsa be, kérem. Igen, most ugyanarra a pontra néz...

Kora reggel van. Felébresztem a gyerekeket. Nagyon nehéz megtenni ezt velük... A szentélyekben mindenki azért imádkozik, hogy ez a szép város ne kerüljön a muszlimok kezére. A katonáiknak már sikerült az északi várfalon nagyobb lyukakat nyitniuk. A mi hős katonáink gyorsan betapasztották, de mikor a császárhoz eljutott a hír, lángolt az arca dühében. A férjem optimista, mint mindig, a kis szentély mozaikjain dolgozik. A többi mester közben harcol vagy Istenhez fohászkodik. Ő meg csak teszi a dolgát, mintha mi sem történt volna. Ezt szokta mondani:

– Adjon nekem Isten egy évszázadnyi életet, és az egész földkerekséget mozaikkal rakom tele! Hadd meséljek az ünnepekről, szerelmekről, győzelmekről, angyalokról, bőséges zsákmányról, halban dús folyókról, az évszakokról, mikor előbújnak a levelek, aztán a földre hullanak, majd tovafújja őket a szél, hadd meséljek a pillanatról, amikor egy erős férfi életet ültet egy gyönyörű nő méhébe!

És így is tesz. Mintha nem is emberfia lenne, nem iszik, nem alszik, csak rakosgatja egymás mellé a kődarabokat. Új életeket hoz létre, és a maga módján halhatatlanná tesz mindig valamit. Megállok messze tőle, szólok hozzá. Először nem hall. Aztán megriad.

– Hálás vagyok. – szólalok meg. – Hálás vagyok, hogy ennyi éven át vigyáztál rám. És azért, hogy a gyerekeim apja vagy, és nem éheztünk. Végtelenül tisztellek. De nem szeretlek. Nem vagyok olyan, mint te. Az egyik felem sötétben van, vak. A saját szülőföldömön akarok élni.

Hátat fordítok neki, és amilyen gyorsan csak tudok, eltávolodom. Majdnem leszakad az égbolt, úgy kiabál:

– Nem teheted ezt velem! Bárhová is mész a földkerekségen, a lelkem meg fog találni téged! Isten a tanúm, meg fogsz fizetni a szerelemért és a fájdalomért, amit nekem okoztál!

Olyan, mintha viaszból lenne a testem, az ég, a szél... mint a tűz. Ég a lelkem, olvadok. Ég a lelkem, elolvadok...

– Nyugodjon meg... lassan számolok. Mikor ötnél tartok, nyissa ki a szemét, és maradjon nyugalomban. Nyugodjon meg! – kis szünet után folytatja, a hang napban úszó, vézna testéből jön elő, az ablaknál áll – Őszintén fogok beszélni, ahogy maga tette. Keresni azt, hogy hol akadtunk el a gyerekként vagy kamaszként olyan, mintha egy rejtett, értékes szobrocska után kutatnánk a földben. Időnként előfordul, hgy rossz helyen kezdünk keresni. Tovább kell kotorni, újra és újra. Maga is megállás nélkül ásta szerencsétlen tudatát, hogy megtalálja, hol akadt el a tudatalattijában. Ha túl mély alagutat ás, az lehet, hogy összekuszálja a tudatát. A korábbi terápiákkal nem jutottunk sehová. Nem mondom, hogy nincs remény, de sokkal több mindent nem tehetünk. Ma megtehettem volna, hogy nem viszem le ebbe az utolsó hipnózisba, de beszélt róla, hogy mennyire igyekszik megtalálni a múltbéli életét. Tessék, most kapott még egy adag ismeretlent... – miközben ezt elmondta, leült a széles karosszékére, és úgy szétterült, mint egy gumidarab. Hunyorítva folytatta: – Talán az én segítségem nélkül fogja megtalálni a rögeszméje forrását.

Behúzott vállal sétálok. Ezt az árnyékomból veszem észre, amit az utcai lámpák, a neonfények és kirakatvilágítások vetítenek a járdára. Hogy tudnék kijutni a labirintusból? Ezt a kérdést tíz évesen kérdeztem először magamtól. Persze nem mindig tudtam a helyes választ. Lehet, hogy most sem fogom tudni.

Amint hazaérek, átadom magamnak a víznek, szeretkezem egy jót vele. A fürdőszobám nyitott ablakából látom az eget és általam kitalált nevén az Öngyilkos Hotelt. Világos ablakai mögött az emberek ugyanannyit látnak belőlem, mint én belölük: egy-egy világos ablakot, amiben nem látszik az arc, a bánat, az élet, a szeretkezések. A lakásomból kilátás nyílik az Öngyilkos Hotelre. Eddig még sohasem láttam, ahogy lezuhan egy test onnan, az öngyilkosságokról csak a siető mentők, az újságokban található három oszlopos hírek vagy a szálloda előtti vérfoltok alapján értesülök. Körülbelül fél évszázaddal ezelőtt egy másik szálloda állt a mostani helyén. A helyet el akarták venni a családtól, aki működtette, de ők nem engedték, erre mindenkit lelőttek. Később éjszakai lokál működött a helyén, majd évekkel később megépült ez a huszonöt emeletes Öngyilkos Hotel. Azt mondják, átok ül rajta. A mostani tulajdonoscsalád nem bír szabadulni az átoktól, meg kell fizetniük. A mesékben és legendákbn kell mindig megfizetni valamiért. Ha a múltban valakivel rosszat tettünk, a lelke megtalál minket a földön egy későbbi életünkben, és törlesztenünk kell. Jól kinyitom a csapot. Sovány testemet olyan erővel veri a víz, hogy majdnem összeesek a kádban. Sírok. Alig veszem észre, hogy folyik a könnyem, mert ahogy víz az arcomba csap, darabokra hullanak a könnycseppek. A mellkasomban gong valami, mintha egész órát ütnének. Ebből jövök csak rá, hogy sírok.

Valamiért fizetek! A régi életemben volt egy férjem, aki szerelmes volt belém. Fájdalmat okoztam neki, elhagytam. A lelke megtalált. Rögeszmévé vált bennem. Azért a fájdalomért fizetek, amit neki okoztam évszázadokkal ezelőtt.

Hogy fogok kijutni ebből a labirintusból? Nem mondhatom el ezt az egészet a férfinak, akihez rögeszmésen ragaszkodom, hiszen ő egy szimbólum. Lehet, hogy inkább ebben az évszázadban kellene elkezdenem keresni. De, mindenekelőtt, aludnom kell. Az alvás jobb a szerelemnél, az örömnél, az egymásra találásnál... Reggel 6:30 óta nyolc csésze citromos teán és két doboz cigin vagyok túl, így állok neki meghallgatni a diktafonról, hogy mit mondtam a hipnózis alatt. Aztán elmegyek a könyvtárba. Találok egy térképet abból a századból. Keresni kezdem rajta a hipnózis során említett helyeket, utakat. Mellettem egy csomó könyv, amolyan iránytűként. Odajön hozzám a könyvtáros, és azt mondja, évekkel ezelőtt régészetet tanult. Épp arra gondolok, hogy a buszos utazások alatti, “Hová lesz az utazás?” típusú unalmas csevegéshez hasonló dologban lesz részem, amikor magasztosan megkérdezi:

– Mit keres?

Felnézek, hogy lássam az arcát, de a lámpák fénye eltompul. Tudom, hogy amit most mondok, azt az előző mondat előtt kellett volna mondanom. Látom, hogy a könyvtáros egy angyal. Fehér haja fürtökben hullik a vállára. Az arca ezüstösen ragyog. Olyan, mintha fehér selyemruhájában nem is test, hanem egy fénycsokor lenne. Meg akarom érinteni a szárnyait.

– Ez nem egy térkép. – mondja, és a második emeleti polcok felé repül. Jobb oldalról kivesz egy hatalmas, poros göngyöleget. Visszajön hozzám, és kiveszi a tekercsek közül a térképet, amit keres. A térképről se a por, se a kosz nem piszkolta össze a ruháját és fehér kezét, ebből megbizonyosodom, hogy angyal.

– A kő, aminek oroszlán van a tetején, még mindig áll, de már nincs ott rajta az állat. Egy vihar leverte, és darabjaira törött. Az oszlopot vaskarikákkal erősítették meg, hogy egyben maradjon. Pont vele szemben van egy út, a végén egy kis templom. A templom nem lett befejezve, félbehagyták, mert a császár kivégezte a mozaikkészítő mestert. Azt kérte tőle, hogy rajta és a császárnén kívül a nép is legyen rajta a falakon. A mester ehhez képest a felesége képmásával díszítette ki, akibe halálosan szerelmes. A császár küldöttei számtalanszor figyelmeztették, de a mester nem hallgatott senkire. Képeket készített arról, amikor először látta a feleségét, amint hajat mos, énekel, szoptatja a gyermekeit vagy épp alszik. A templom mennyezetén az égbolt végtelenjét ábrázolta. A fiatal mester számára ez a jövő életet, az újjászületéseket jelképezte. Mégsem ennek kellett volna a falakon lennie, hanem a Jézus előtt tisztelettel meghajló császárnak, császárnénak és az őket védelmező angyaloknak. A mester a kupolán egy másik testben ábrázolta magát, kezében egy fekete, mérgező virággal. A virág a rögeszmés szerelmet jelképezte. Úgy tűnik, a felesége az újjászületésekor a kezével a virágért nyúlt. A virág azonban annyira mérgező, hogy fájdalmak közt kínlódik.

Az angyal mondandója végéhez ér. Ránézek. Észreveszem, hogy az ajkai pirosak és nedvesek.

– Nagyon régóta dolgozik itt, elfáradt. – mondja egy alak, aki fölé hajol.

Lefektettek a térképek, könyvek közé, a karom elzsibbadt. Másnap elindulok, hogy megkeressem a kis templomot, amiről az angyal mesélt.

Azt regélik, hogy a császár haragja óta senki nem nézett a mozaikokra. Házak, apró boltok közé van beszorulva, majdnem a föld felszínével egy magasságban van. A két oldalán lévő kiszögellések összedőltek. Most csupán egy kis kupola az egész, a márványpadló, ami lefelé vezet, középen enyhén megsüllyedt. Azt is mondják, nagyon nedves a levegő odabent, bárhová lép az ember, sárba süpped. Hat hónappal ezelőtt kezdődött ez a vizesedés, amikor a szemetek a templomon keresztül fektették le a vízvezetéket, ami a negyedet vízzel látja el. Időnként megfordul itt egy-egy egyetemista, régész, érdeklődő, de inkább idős asszonyok és férfiak járnak ide. A kivégzett mozaikmestert is a templomban temették el, sírboltja elé elhagyott asszonyok járulnak. Hogy imájuk meghallgattasson, virágot hoznak a mozaikkészítő sírjára, egy fehér virágot, melyet éjszakára fekete tintába mártva festenek sötétre. Nem azt kívánják, hogy a szeretett férfi térjen vissza hozzájuk, csupán annyit, hogy ők is legalább annyira szenvedjenek, mint maguk. Úgy tartják, hogy a mozaikkészítő sírjánál elmondott imák mind meghallgatásra kerültek.

Hogy lehetne véget vetni ennek a rontásnak? Hogy szabadulhatnék a szenvedéstől? Kívánjam azt a mozaikkészítő mestertől, akinek sok-sok évszázaddal ezelőtt annyit fájdalmat okoztam, hogy adja át a bánatomat a férfinak, aki a jelenben elhagyott? Vagy talán azt kellene kérnem tőle, hogy ne okozzon fájdalmat, szenvedést senkinek, és mindenki élhessen azzal, aki szeret?

Belépek a templom kapuján, zúg a fülem. Évszázadokkal ezelőtt jártam itt. Mintha párás üvegen át átnék mindent. Csak lassan rajzolódik ki minden.

– Istenem, ezek szerint mindig, újra és újra ugyanabban a testben születtem újjá?

Hosszú, vörös hajam van, a homlokom fürtök. A szemem, a bőröm, a tekintetem, mind én vagyok. A falakon, a kupolában...

Minden valóság lenne?

A mű eredeti címe: Devinimler

Copyright © Kalem Agency