Festem tovább a második képet, pedig tudom, hogy soha nem fogom befejezni. A kísérlet nem járt sikerrel, és ennek a kudarcnak, vagy csődnek, vagy kivitelezhetetlenségnek legékesebb bizonyítéka ez a papírlap, amelyen most írni kezdek: egy nap talán, előbb vagy utóbb, áttérek az egyik festményről a másikra, majd visszatérek ehhez az íráshoz, vagy átugrom a közbülső időt, vagy félbehagyok egy szót egy ecsetvonás kedvéért azon a képen, amelyet S. rendelt meg tőlem, vagy azon a másikon, amelyet S. soha nem láthat. Azon a napon sem fogok többet tudni annál, mint amit már tudok (hogy az egyik arckép sem ér semmit), de már el fogom tudni dönteni, hogy érdemes volt-e engednem egy olyan kifejezési forma csábításának, amely idegen tőlem, bár a csábítás ténye arra utal, hogy végeredményben az a kifejezési forma sem volt az enyém, amellyel éltem és olyan szabályszerűen alkalmaztam, mintha egy kézikönyv utasításait követném. Egyelőre gondolni sem akarok arra, hogy mihez kezdek, ha ez az írás sem hozza meg a kívánt eredményt, és az üres vásznak meg az üres papírlapok millió fényévnyi távolságba szökkenek tőlem, és nem tehetek rajtuk majd egy újabb vonást sem. Ha ki kell mondanom, hogy tisztességtelen lépés volt tőlem ecsetet vagy tollat fogni a kezembe, és ha még egyszer ki kell mondanom (mert az első alkalom nem volt elég), hogy nekem kell megtagadnom magamtól a közlés és az önkifejezés lehetőségét, mert próbálkoztam vele, de felsültem, akkor nem maradt más lehetőség számomra.

Festőként megbecsülnek a megrendelőin. De rajtuk kívül senki más. A kritikusok úgy vélekedtek (amikor még beszéltek rólam: rövid ideig és jó néhány évvel ezelőtt), hogy legalább fél évszázaddal el vagyok maradva, ami szigorúan véve azt jelenti, hogy megrekedtem abban a lárvaállapotban, amely fogantatásomtól a születésemig tartott: törékeny, harmatgyenge emberi feltételezés, rosszmájú, ironikus megkérdőjelezése annak, ami rám vár. „Születőben lévő.” Olykor elgondolkodtam ezen az emberek túlnyomó többsége számára átmeneti helyzeten, amely számomra végérvényessé vált, és ellentétben azzal, ami várható volna, valamiféle bár fájdalmas, mégis kellemes ösztönző erőnek érzem, mint egy kés élét, amelyet óvatosan tapogatunk végig, miközben a kihívás szédületében egyre jobban odanyomjuk érzékeny ujjbegyünket a kifent pengéhez. Ezt érzem (de sokkal zavarosabban, pengék és érzékeny ujjbegyek nélkül), amikor belekezdek egy új képbe: a fehér, sima vászon, amelyen még nincs alapozás, kitöltésre váró születési anyakönyvi kivonat, amelyről (botcsinálta anyakönyvvezetőként) úgy hiszem, hogy beleírhatom azokat az új dátumokat és rokoni viszonylatokat, amelyek egyszer s mindenkorra, vagy legalább egy órára kiragadnak meg nem születettségem kétséges állapotából. Festékbe mártom az ecsetet, és közelítek vele a vászonhoz, miközben ingadozom a kézikönyvben leírt utasítások egyértelműsége és létezésemet meghatározó választásom kételyei között. Azután, végletesen összezavarodva, végérvényesen bezárva annak a létezésnek a viszonyai közé, aki vagyok (és nem vagyok) évek hosszú sora óta, megteszem az első ecsetvonást, amivel rögtön elárulom magam figyelő tekintetem előtt. Akárcsak Brueghel (Pieter) híres rajzán, megjelenik mögöttem egy szekercével faragott arckép, és újra fülembe súgja egy hang, hogy még nem születtem meg. Jobban belegondolva, azt hiszem elég tisztességes vagyok, ezért figyelmen kívül hagyhatom a kritikusok, szakértők és az ismerőim véleményét. Miközben akkurátusan felskiccelem a vászonra modellem arányait, egy hang azt súgja belül, hogy az közel sem festészet, amit csinálok. Miközben másik ecsetet veszek a kezembe, és két lépést hátrálok, hogy alaposabban szemügyre vehessem és felmérhessem azt a gombolyagot, amelyből kikerekedik majd az arc „képe”, azt mormolom magamban, „tudom”, és felviszek még egy kis égkéket, egy darabka földszínű tájat, meg némi fehéret, hogy jelezze a fényt, amelyet soha nem leszek képes megjeleníteni. Mindez nem tölt el különösebb elégedettséggel, mert az előírásoknak megfelelően járok el, védelmet találva abban az közömbös hallgatásban, amellyel a kritika, mint valami egészségügyi kordonnal körbevett, és védelmet találva abban is, hogy lassanként teljesen elfelejtenek, mert tudom, hogy ez a kép nem jut el egyetlen kiállításra vagy galériába sem. A festőállványról rögtön a vevő kezébe kerül, mert abból élek, hogy biztosra megyek, és rögtön kifizetik a munkámat. Megrendelésem van elég. Olyan személyek arcképét festem meg, akik eléggé becsülik magukat ahhoz, hogy megrendeljék és kifüggesszék ezeket a képeket egy előcsarnokban, irodában, fogadószobában vagy tanácsteremben. Garantálom az időtállóságot, de művészetet nem garantálok, igaz, nem is várják el, még ha képes is volnék rá. A legtöbb, amit kívánnak, hogy jobban nézzenek ki, mint a valóságban. És mivel erre képes vagyok, senkinek nem okozok csalódást. De amit csinálok, az nem festészet.

Az imént bevallott hiányosságaim ellenére azzal mindig tisztában voltam, hogy az elkészült arckép soha nem volt igazi arckép. Mi több: mindig tudni véltem (ez a skizofrénia másodlagos tünete), hogyan kellene megfesteni az igazi arcképet, de mindig visszafogtam magam (vagy úgy gondoltam, ezzel áltatva és cinkossá téve magam, hogy ezt kell tennem) a védtelen modell előtt, aki félénken tárulkozott ki előttem, vagy éppen ellenkezőleg, hamis magabiztossággal, csak abban a pénzben bízva, amellyel megfizeti a szolgálataimat, de nevetségesen elbizonytalanodva azoktól a láthatatlan erőktől, amelyek ráérősen tekeregtek a vászon felületétől a szememig és vissza. Csak én tudtam, hogy a kép már az első ülés előtt készen volt, és ezután már csak abból állt a munkám, hogy leplezzem, amit nem fedhettem fel. A szemek vakon tekintenek a semmibe. A festő és modellje megrettenve és nevetségesen szembesül az üres vászonnal, egyikük azért, mert fél a leleplezéstől, a másik, mert tudja, hogy soha nem képes erre a leleplezésre, vagy, ami még rosszabb, mert azt bizonygatja magának egy férfiasságától megfosztott demiurgosz határozottságával, hogy azt csak közömbösségből, vagy a modellje iránti könyörületből nem teszi meg.

Olykor arra gondolok és meg is győzöm magam róla, hogy én vagyok az utolsó arcképfestő, és utánam már senki nem vesztegeti az idejét fárasztó egyhelyben ülésre, hogy újra meg újra semmibe tűnő egybeeséseket találjon, amikor a szűrők és emulziók segítségével mára már művészetté előlépett fényképezés sokkal hatékonyabban képest lehántani a bőr legkülső rétegét, és megmutatni az alóla előtűnő belső burkot. Mulatságos elgondolni, hogy egy halott művészetet viszek tovább, aminek köszönhetően az emberek bíznak abban, hogy esendő közvetítésemmel, olyan, a bizonyosság mezsgyéin mozgó, kedvező képet mutathatnak magukról, amelynek örökéletűsége nem attól a pillanattól datálódik, amikor a festmény elkészült, hanem korábbról, elveszve az időtlenségben, mint egy olyan valamié, ami mert most létezik, mindig is létezett egy nulla ponttól számított örökkévalóságban. Igazából, ha valamelyik arcképem modellje képes volna rá, tudná vagy szeretné elemezni a benne lakozó gondolatok és érzelmek ragacsos, formátlan sűrűségét, és miután elemezte, megtalálná azokat a szavakat, amelyektől cseppfolyóssá és világossá válnának ezek a gondolatok és cselekedetek, akkor tudná, hogy számára ez az arckép olyan, mintha mindig is létezett volna, hívebb mása, mint tegnapi önmaga, mert az már nem látható, az arckép pedig igen. Éppen ezért a modell számára nemritkán igen fontos, hogy olyan legyen, mint az arcképen, amennyiben az egy olyan pillanatban örökítette meg őt, amelyet mint emberi lény dicséretesnek érez és elfogad. Azért él a festő, hogy ezt a pillanatot megragadja, és a modell ezért a pillanatért él, amely személyes és kizárólagos pillére lesz egy olyan örökkévalóság két ágának, amelyek a végtelenségig változnak, és amelyekről az emberi balgaság (Erasmus) olykor úgy vélekedik, hogy hagyhat rajta emlékként egy kis csomót vagy apró kinövést, amellyel felsértheti az idő minden nyomot elsimító roppant ujját. Elmondom újra, hogy a legjobb arcképek azt az érzést keltik bennünk, mintha öröktől fogva léteznének, noha a józan ész újra meg újra azt súgja, ahogy teszi most is, hogy a Szürke szemű férfi (Tiziano) elválaszthatatlan attól a Tizianótól, aki személyes életének egy pillanatában festette. Mert ha ebben a pillanatban, amelyet megélünk, valami az örökkévalósághoz tartozik, az nem a festő, hanem a kép.

Rosszul jár azonban a festő, vagy még pontosabban fogalmazva, még annál is rosszabbul jár a festő, ha megfestve a képet rájön, hogy mindaz, amit a vászonra fölvitt anarchikus színkavalkád és szertelen vonalvezetés, és a fölfestett foltok összességéből csak olyan hasonlóság születik, amely a modellt ugyan kielégíti, de a festőt nem. Azt hiszem az esetek nagy részében ez történik, de mivel a hasonlóság kielégítő és igazolja a fizetséget, a modell hazaviszi feltételezhetően ideális képmását, a festő pedig megkönnyebbülve felsóhajt, mert megszabadult attól az ironikus jelenéstől, amely tönkretette az éjszakáit és a nappalait. Amikor a már kész kép még ott van előtte, olyan mintha megpördülne függőleges tengelye körül, és vádló tekintettel bámulna rá: lidércnyomásnak is mondhatnánk, ha nem neveztük volna jelenésnek. A festő eleget tud a szakmájáról ahhoz, hogy felismerje, az első vázlattól fogva rossz úton járt. De mivel elég nehéz volna elmagyarázni a modellnek, hogy ez miben áll, mert a modell csaknem mindig teljesen elégedett magával az első pillanattól fogva, és tart attól, hogy más eljárás és más beállítás esetén kedvezőtlenebb fényben tűnik föl, vagy ellenkezőleg, megmutatkozik rajta, ami belül rejtve van, mint egy kifordított kesztyűujj esetében (ettől félt leginkább), készül tovább az arckép, amelyre egyre kevesebb szükség van. Mintha festő és modellje között (ahogy más szavakkal már utaltam erre) valamiféle cinkosság jönne létre, amely az arckép tönkretételére irányul: a fordítva felvett cipők, amelyeknek orra a sarok felé fordult, következtében a haladás, amely a festővászon talaján hagyott jelek szerint előrelépésnek tetszik, inkább hátrálás, riadt megfutamodás a vereség láttán, amelyért együtt küzdött és együtt fogadott el a két küzdő fél. A halál, amikor eltűnik a világból a festő és modellje; a tűzvész, amelyben ha minden jól alakul, hamuvá ég az arckép – nyomtalanul eltüntet egy hazugságot, és megnyitja az utat másféle próbálkozások, új színrelépések, egy új pas de deux előtt, amelyben már másoknak jut a főszerep.

*

A regény hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál, Pál Ferenc fordításában.