A szavak jók. A szavak rosszak.
A szavak bántanak. A szavak bocsánatot kérnek. A szavak felégetnek.
A szavak dédelgetnek. A szavakat megígérik, elcserélik, felajánlják, eladják és
kitalálják.
A szavak elmaradnak. Néhány szó kiszipolyoz minket, nem enged el, olyan, mint a
kullancs: bekerül a könyvekbe, az újságokba, a reklámszlogenekbe, a filmfeliratokba,
a levelekbe és a plakátokra. A szavak tanácsolnak, sugallnak, sejtetnek, parancsolnak,
kényszerítenek, elkülönítenek, eltörölnek.
Mézesmázasok vagy keserűek.
A világ türelemmel megolajozott szavak körül forog.
Az agy tele van olyan szavakkal, amelyek teljes békességben élnek saját ellentéteikkel és
ellenségeikkel.
Ezért az ember ellenkezőjét teszi annak, amit gondol, úgy ítélve, hogy azt gondolja, amit tesz.
Rengeteg szó van.
És ott vannak a beszédek, amelyek szavak egymásnak támasztva,
bizonytalanul egyensúlyozva hála a gyatra mondattannak, amelybe az utolsó szöget a Mondtam vagy a Megmondtam üti be.
Beszédekkel megemlékeznek, felavatnak, megnyitnak és zárnak üléseket, füstfüggönyöket
eresztenek le vagy bársony sötétítőket tesznek fel.
Koccintások, imádságok, előadások és konferenciák. A beszédek továbbítanak dicséretet,
hálát, programokat és elképzeléseket.  Ezután pedig a beszédek szavai megjelennek
papírra vetve, tintával megfestve – ily módon pedig belépnek az
Ige halhatatlanságába.
Sócrates oldalán a bizottság elnöke előadja a beszédet, amellyel megnyitja a közkutak
csapját. És a szavak olyan hígan csordogálnak, mint az „értékes folyadék”.
Végeláthatatlanul csordogálnak, ellepik a földet, felkúsznak a térdig, derékig érnek, majd
vállig és nyakig. Ez az univerzális vízözön, egy fals kórus, amely kifröccsen milliónyi
szájból. A föld saját útját járja az őrültek ricsajába burkolózva, kiáltozva, üvöltözve,
de szelíd, elfojtott, megbékélő morajlásba is burkolózik.
Az énekkarban van minden: tenorok és tenorinók, basszust éneklők, fájó szopránok laza
mellhanggal, kipárnázott baritonok, meglepett hangú kontraaltok.
A szünetekben hallani a súgót.
És ez az egész elbódítja a csillagokat, és megzavarja a kommunikációt, mint a napviharok.
Mert a szavak megszűnnek kommunikálni.
Minden szót azért mondanak ki, hogy ne lehessen hallani más szót.
A szó, még ha nem is kijelentés, kijelenti magát. A szó se nem válaszol, se nem kérdez:
összemos.
A szó friss és zöld fű, amely belepi a láp barázdáit.
A szó por a szemben, a kíváncsiskodó szemben.
A szó nem mutat.
A szó álcáz.
Így hát elengedhetetlen a szavak gyomlálása, hogy az ültetésből aratás váljon.
Így hát a szavak eszközei a halálnak – vagy a megváltásnak.
Így hát a szó csak annyit ér, amennyit a felvonás csendje.
Ott van a csend is.
A csend definíció szerint az, amit nem lehet hallani.
A csend meghallgat, vizsgál, megfigyel, mér és elemez.
A csend termékeny.
A csend a fekete és gyümölcsöt adó föld, a lét humusza, a szótlan dallam a napfény alatt.
Belé hullanak a szavak. Minden szó. A jó és a rossz szavak. A gabona és a
pelyva.
De csak a gabona ad kenyeret.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: José Saramago: "Palavras". In: Uő: Deste Mundo e do Outro. Lisszabon, Arcádia, 1971.