Két éve került a portugál nézők elé, és a neten azóta már nálunk is elérhető João Botelho portugál filmrendező José Saramago Ricardo Reis halálának éve című regényéből készített filmje. Ez – ha jól számolunk – a portugál író hatodik filmre vitt prózai alkotása, ami több szempontból is érdekes és elgondolkodtató.

Saramago Kicsi emlékek címmel kiadott önéletrajzi vallomásaiban hosszan ír arról, hogy a lisszaboni Mouraria negyed „Bolhás”-nak nevezett mozijában látott Lon Chaney filmek és thrillerek mellett Laurel és Hardy (Stan és Pan)  meg Pat & Patachon (Zoro és Huru) komédiái egész életére meghatározták viszonyát a filmekhez.

A mozgókép iránti szeretetéről ezt olvashatjuk egyik blogbejegyzésében: „Felkértek, hogy soroljak fel öt filmet. Ne törődjek azzal, hogy a legjobbakat, a leghíresebbeket vagy a legtöbbet idézetteket vegyem sorra. Csak azzal, hogy olyanokat említsek, amelyek valamikor olyan különleges hatással voltak rám, mint egy pillantás, egy mozdulat, egy hang. Nem igazán jelentett gondot a kiválasztásuk, ellenkezőleg, olyan természetességgel jutottak eszembe, mintha mindig is gondoltam volna rájuk. Elsőként említeném (valamelyikkel el kell kezdenem a felsorolást) Herbert Bibermanntól a Föld sóját, amelyet a ’70-es évek végén láttam Párizsban, és könnyeket csalt a szemembe: a chicano [mexikói bevándorló] bányászok és bátor feleségeik sztrájkjának története mélységesen megrendített. A következő film Ridley Scott Szárnyas fejvadásza, amelyet ugyancsak Párizsban láttam, a Quartier Latin egy kis mozijában, nem sokkal a film bemutatója után, amikor még senki nem sejtette a sikerét.

Természetesen Fellini Amarcordjának is itt a helye, mert tökéletes mestermű, az olasz mester talán legjobb filmje. Azután Jean Renoir Játékszabálya következik, amely lenyűgözött tökéletes rendezésével, színészmozgatásával, árnyaltságával, „időkezelésével”. És végül jöjjön az a film, amely úgy él az emlékezetemben, mint az otthon elmondott első mesék egyike: Pat & Patachontól A két molnárlegény. A zseniális (nem túlzok) dán színészpáros filmjén olyan jól szórakoztam (úgy hat-hét éves lehettem), mint azóta egy más filmen sem. Chaplin, Buster Keaton, Harold Lloyd, Laurel és Hardy nem volt rám ilyen hatással. Aki nem látta Pat & Patachont, nem tudja, mit vesztett.”

Saramago mozi iránti rajongása azonban nem igazán érhető tetten a regényeiben. A Ricardo Reis halálának évének egyik epizódjában szó esik ugyan egy filmforgatásról, majd a Lisszabon ostromának históriájában jelennek meg egy villanásnyi időre a Totally Live tévéállomás klipjei, az Embermásban pedig a főhős megismerkedik majd viaskodik egy hasonmásával, akit néhány B-kategóriás filmben fedezett fel, ez azonban nem sok. Mi több, nyilatkozataiban határozottan elutasítja, hogy írásművészetének bármi köze lenne a filmes élményekhez:

„Nem [érzem a mozi hatását]. Úgy gondolom, hogy az írásban megvalósuló tökéletes képszerűség érdekében a klasszikusokhoz kell fordulni. Ha Fernão Lopest olvassuk, Lisszabon ostroma rendkívüli plasztikusan jelenik meg előttünk. [A film] hatással lehet egy elbeszélés felépítésére. Vannak írók, akiknél ez a hatás kimutatható, de én nem tartozom közéjük. Jobban szeretem az olyan elbeszélést, amely mély, mint egy folyó. Ez olyan film lenne, amelyben csak egy kameraállás van”. (Folha de São Paulo, 1996)

Ugyanakkor egy másik, ugyanabban az évben az O Estado de São Paulo-ban megjelent beszélgetésben szinte tagadja a regények mozivászonra történő adaptálásának a lehetőségét:

„A mozi egészen más - másfajta történetet beszél el. A mozi képekkel él, az irodalom másféleképpen mesél. Úgy gondolom, egy könyvben vagy egy regényben a legkevésbé sem fontos, miről szól. Az az fontos, hogyan mesél el valamit, nem pedig az, hogy mit mesél el. Amikor egy regényt filmvászonra visznek, csak a „mi” marad meg, a „hogyan” elvész. A mozi hogyanja egészen más, és erre a hogyanra nem látok lehetőséget a regényeimben."

Saramago hosszú ideig ellen is állt regényei megfilmesítésének vagy színpadra állításának, noha 1990-től sikerrel játszották Azio Corghi Blimunda című operáját, amelyben az olasz zeneszerző A kolostor regénye mágikus képességekkel bíró nőalakját tette meg címszereplőnek. De a kilencvenes évek végén mégis beadta a derekát: nagy szerepe volt ebben a magyar filmesztétának, Bíró Yvettnek, akit megragadott a Kőtutaj története, és Saramago-val meg a film holland rendezőjével, George Sluizerrel együtt megírta a forgatókönyvet. A 2002-ben bemutatott film azonban csak a regény felszíni elemeit volt képes átadni. Az Európáról leváló, majd az Atlanti-óceánon tovaúszó félsziget történetének politikai üzenete – Saramago a portugál baloldali értelmiség fenntartásainak adott hangot az ország EU-csatlakozásának előestéjén – éppúgy elsikkadt benne, mint a két félszigeti ország egységéért, az „ibérizmusért” kiálló író „üzenete”. A holland rendező filmjéből, amely híven követi a regény cselekményét, szép képeskönyv lett. A félsziget leválását követő csodás eseményeket megtapasztaló regényhősök a „kétlovasnak nevezett” Citroënen utazva bejárják Portugália, Spanyolország és Galícia tájait, miközben mindennapi semmiségekről beszélgetnek. Szó sem esik mindarról, ami Saramago regényének lényege: az Ibériai-félszigeten élő népek eredetéről, történetük közös pontjairól, a megújulás lehetőségeinek kereséséről a hajdani hajósok által felfedezett tengeri utakat újra bejáró úszó félszigeten.

Nem véletlen, hogy az évtized végéig nem került sor újabb Saramago-regény megfilmesítésére, hacsak nem számítjuk az író A maior flor do mundo (’A világ legnagyobb virága’) című meséjéből készített animációs rövidfilmet, Juan Pablo Echeverria munkáját, amelynek spanyol változatához az író narrátorként a hangját is adta. Ez után a sikeres adaptáció után egy évvel, 2008- ban készült el a Vakság filmváltozata. A brazil rendező, Fernando Meirelles, aki korábban Paulo Lins brazil favela-kban játszódó regényéből, az Isten városából készített sikeres filmet, elsősorban sajátos képi megoldásokkal és szereplőinek hosszas reflexióival sikeresen adta át a regény hangulatát. Úgy őrizte meg Saramago gondolatiságát, hogy közben mozgóképi eszközökkel végig fokozni tudta a feszültséget.   

A két következő film is igen távol volt az eredeti irodalmi anyagtól. Az Embargo című elbeszélés 2010-es filmre vitelében ugyanazok a hibák jelentkeztek, mint a két évvel később elkészült Az ellenségben, amely az Embermás című regény alapján készült. Akár a portugál António Ferreira, aki az autójából kiszállni nem tudó, benzinkútról benzinkútra hiába vándorló úrvezető történetét vitte filmvászonra, akár a kanadai Denis Villeneuve, aki nyomasztó thrillert készített az Embermásból, nem tudta képileg hatásosan megformálni a kiválasztott irodalmi anyagot, ezért az elbeszélés és regény Saramago-ra jellemzően amúgy is túlírt, diszkurzivitással megterhelt szövegét mindketten kiegészítették,  új verbális elemekkel (párbeszédekkel, reflexiókkal) kibővítve az eredeti szöveget. De – a Kőtutajhoz hasonlóan – még így sem tudták elérni azt az intellektuális élményt, amelyet a portugál író regényeinek olvasása jelent.

Ezeket a filmeket látva elgondolkodhatunk, vajon a rendezők – ha már meg akarták filmesíteni Saramago regényeit – miért nem gondoltak az író 1980-as évek elején írt történelmi műveire, A kolostor regényére vagy a Lisszabon ostromának históriájára, amelyekben jóval több, a nézőket megfogó, fordulatos, látványos elem szerepelhetett volna, és így szélesebb közönséghez juthatott volna el. (Csak mellékesen jegyeznénk meg, hogy A kolostor regénye iskolai tananyag Portugáliában, tehát minden befogadási nehézsége ellenére sem kizárólagosan értelmiségi olvasmány.)

Az írásunk elején említett João Botelho-filmmel azonban megtört a jég. A portugál rendező Saramago egyik legárnyaltabb regényét vitte filmvászonra, amely a hazájába visszatérő pessoa-i heteronim, Ricardo Reis életének utolsó hónapjait beszéli el. A fekete-fehér film jól mutatja azt a nyomasztó hangulatot, amely átjárja az őszies esőben ázó Lisszabont. Különös, hogy ezek a sötétbe hajló, elmosódó képek, amelyekkel már a Vakság rendezője is élt, mennyivel jobban illenek az író regényeiből készült filmekhez: segítenek abban, hogy a néző elfeledkezzen a tárgyi valóságról, és könnyebben átadja magát a saramago-i szöveg gondolatiságának, az írói reflexióknak. A rendező ügyesen közvetíti a regényt át- meg átjáró intertextualitást, amely próbára teszi az olvasókat. Óvatosan adagolja a vendégszövegeket és a referenciákat: látjuk az ódáit mormolva rendezgető Reist, vele együtt olvassuk a lisszaboni újságokat, jutunk el a színházba, ahol a coimbra-i közjegyzővel értékeli a darabot, a cselekménybe ügyesen beleszőve látjuk a salazari rendszer propaganda-regényének, a Revolução de Maio-nak (’Májusi forradalom’) filmre vitelét, és hallgatjuk vele együtt a film végén a rádiót, amelynek híreit folytonosan megcáfolja a Reis szeretőjévé lett szállodai szobalány. Eközben a háttérben mindig ott van a szellemként meg-megjelenő Fernando Pessoa, akivel Reis olykor késhegyig menő vitákat folytat, bizonygatva szellemi önállóságát alakja megteremtőjének. A rendező az intellektuális és politikai tartalom hű átadása mellett nem feledkezik el a regényben megjelenő karneváli elemekről sem. A kísértetként visszajáró Fernando Pessoa, aki mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg a semmiből, kaján megjegyzésekkel kíséri Reis szerelmi kalandjait a szállodai szobalánnyal és a közjegyző béna lányával, humort csempészve a több mint kétórás filmbe.

Ahogy a könyvei, úgy Saramago sem kerülhette el a sorsát: egész munkássága került a nézők elé Manuel Gonçalves Mendes dokumentumfilmjében, a José e Pilarban, amely a két címszereplő megszólaltatásával a Nobel-díjas portugál író és felesége napjait követi nyomon. Nemcsak mozgalmas, utazásokkal teli életüket mutatja be, hanem az író nyugalmas óráit is, amelyekben Az elefánt vándorlása című regényén dolgozik, és azt a rejtett Saramago-t is, amely megbújik általában visszafogottnak, pesszimistának tűnő személyisége mélyén, megmutatva az író zsenialitásával párban járó egyszerűséget és játékosságot.