Április 28.

Az Ez az én földem felvételei folynak a házunkban. Fel kellett olvasnom spanyolul és portugálul a Füzetekből azt a részletet, ahol arról írok, milyen eszmények vezettek életem jó és rossz korszakaiban… Azután Josefina Molina kérésére körbejártam a kertet, miközben jutalomfalatkákat dugdostam a kutyáknak, hogy ott legyenek mellettem, miközben az operatőr a munkáját végzi. Pepe, akiben maximálisan megvan minden kutyákra jellemző sóvárgás, abban a pillanatban faképnél hagyott, amint látta, hogy nincs több ennivaló, Camões viszont, mert ő hármuk közül a legkiegyensúlyozottabb (Greta nem tudom éppen merre kódorgott), mindig azonnal ott termett, ha hívtam. A káposztatövek között megtalálta azt a régi teniszlabdát, amellyel játszani szokott, és rögtön produkálni kezdte magát, ahogy mindig. Elfutott utána, majd a szájába kapta, és várakozón nézett rám. Ezt néhányszor eljátszotta, de csak nem unt rá. Amikor leültem a teraszra vezető lépcső egyik fokára, megállt mellettem, és mosolygó pofájáról láttam, hogy valami jár az eszében… Ugyanazt az utat jártam be most is, mint rendesen, azaz elhaladtam a pálmák, az olajfák, a szentjánoskenyérfák mellett, megérintettem őket, végigsimogattam a leveleiket, szóltam hozzájuk, mintha ez kellene ahhoz, hogy nődögéljenek. Délután olyan szél fújt a Montaña Blancán, hogy majdnem felkapott a levegőbe. Az a meredek hegyoldal, amely sokkal meredekebb, mint ahogy távolról látszik, ráadásul omladékos és tele van vízmosásokkal, megint megkísértett. Arra gondoltam, már képtelen lennék felkapaszkodni a csúcsig, mert nem lenne elég erőm ehhez a megpróbáltatáshoz. Igazság szerint akkor sem volt bennem elég erő, amikor öt évvel ezelőtt megmásztam, de az akkor és a most között éppen ez, ez az öt év a különbség…  De ki tudja, talán mégis? Ha számot vetek az erőmmel, vagy a puszta elszánásra hagyakozom, és minden erőmet latba vetem, biztosan nem vallanék kudarcot, ha újra elindulnék fölfelé. Vajon meg merném-e tenni? Először talán meg kellene győznöm Pilart, hogy engedjen el…

Két folyóra néző faluban születtem és nőttem fel. A közelebbi szerény kis folyócska volt, amely a rejtelmes és hangzatos Almonda nevet viselte, és ha valaki kilépett a partján álló háza kapuján, máris ott folydogált előtte. A másik, egy bővizű és kalandos történetek ígéretével csábító folyam a Tejo névre hallgatott, csaknem egy kilométernyi távolságban hömpölygött, és általában szelíd hullámai csak olykor-olykor csaptak a magasba. Hosszú évekig a természeti szépség fogalma, mondhatnám, szinte magától értetődően, egyet jelentett számomra a hömpölygő víztömeg és a moszatszőnyeg meg a gyékény között, a kőrisekkel, füzekkel és nyárfákkal benőtt partok mentén, a téli áradások vizétől termékennyé vált síkságok előtt lassan tovaúszó apró evezős vagy vitorlás bárkák képével. Ahogyan a falut másik oldalról körbeölelő hallgatag és rejtelmes olajfák ligetének képével is, amely szinte beleolvadt a folyók vizétől dúsan sarjadó növényzetbe, miközben a maga zöld, szürke és ezüstös színeinek szelíd egyhangúságával éppen úgy hullámzott, mint az olajfák leveleinek elnyúló óceánja. Gyerekként, majd kamaszként ebben a világban jutottam el a leghumánusabb és legtanulságosabb művészetig: a szemlélődésig. A többi emberhez hasonlóan tudtam, hogy a bolygó más tájain is vannak hegyek és síkságok, őserdők és szavannák, bozótos pusztaságok és tundrák, figyelmesen szemléltem és megőriztem az emlékezetemben azokat a képeket, amelyeket a könyvekben láttam ezekről a vidékekről, ahova soha nem juthattam el, de akkori világom természetfölötti valósága, amelyhez tágra nyitott szememnek, két kezemnek és meztelen talpamnak nem kellett tárgyilagosan viszonyulnia, mert az érzéki benyomások végtelen áramlásában szereztem a tapasztalataimat, végeredményben egy átlagos vidéki táj képét öltötte magára,  ahol éppen úgy formálódott a lélek, mint bárhol máshol, amerre valaki megszületett és felnőtt.

Nemegyszer halljuk, hogy a táj lelkiállapot, hogy a természet látványa, bármilyen legyen is, csupán visszafordít önmagunkhoz, felerősítve bennünk azt a hangulatot, amellyel nézzük, következésképpen az érzéseinktől, és nem mástól függ, hogy szomorúnak vagy vidámnak, mélabúsnak vagy derűsnek, lehangolónak vagy lelkesítőnek látjuk. Ezért aztán a bennünket körülvevő világ mindig, minden körülmények között belső világunk kivetülése, és éppolyan változó az egyik, mint a másik. Érzelmeink folytonosan változó tükre, olyanformán, ahogyan ugyanaz, és soha nem más, mint amit az érzékeink képesek felfogni belőle. A légy összetett szaruhártyája más valóságot lát, mint mi, egy kutya nedves és remegő orra sokkal többet képes megérezni a szagok finom áramlásából, mint az ember csökevényes szaglása, a hal kopoltyúja számára, amely ozmózis útján vonja ki az oxigént a vízből, az az éltető levegő, amelyet mi belélegzünk, éppen olyan halálos, mint nekünk a legmérgezőbb gáz. Minden attól függ, milyenek vagyunk, minden olyan lesz, amilyennek érezzük. Egyszerűen szólva, arra gondolok, hogy más ember volnék, mint az, amilyen ma vagyok, ha a világ először másféle tájak képében mutatkozott volna meg előttem. Mélyen a vérembe ivódva, és nem csak az emlékeimben hordozom magamban gyermek- és kamaszkorom  folyóit és olajfáit, annak a rácsodálkozásokból és szemlélődésből szőtt mitikus időnek a képeit, amikor a lélek fokozatosan, formálódásának folyamata során apránként önmagára csodálkozott, majd kiismerte magát.

Az idő múlásával logikusnak éreztem, hogy lassan már minden elnyerte végső formáját belső világomban, hogy mindaz, amit megélek és beépítek magamba, akár munkát, akár felfedezést, akár bánatot, akár örömet, akár olvasmányokat, akár találkozásokat, csak megerősítése mindannak, ami korábban már hozzájárult ahhoz, hogy meghatározza és megmagyarázza azt a valakit, aki vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy életem legmélyebb esztétikai élménye lesz az a katartikus megrendülés, amely sok-sok évvel ezelőtt egy napon tetőtől-talpig átjárt Firenzében, amikor megálltam  Laurenziana Könyvtár kapuja előtt, amelyet Michelangelo tervezett, és nem gondoltam volna, hogy ez a hatalmas érzés még egyszer megismétlődhet velem az életben, különösen egy tájkép láttán, bármilyen szép és drámai formában jelenik is meg előttem, és  semmiképpen sem fogadnám el azt a benyomást, amelyet gyakorol rám, még ha olyan lenyűgöző is, mint az az élmény, amelyet egy varázslatosan döbbenetes pillanatban éltem meg Buonarotti csodálatos alkotása – nem egy szobor, nem egy kupola, csak egy egyszerű kapu – láttán, hogy azóta sem tudok szabadulni tőle. Ez mégis megtörtént. Amikor elképedt és csodálkozó szememmel először pillantottam meg a lanzarotei nemzeti parkot, a Timanfayát, amikor tekintetemet simogatóan végighordoztam tűzhányóinak körvonalain, amikor kezemmel megérintettem a megkövesedett láva durva felületét, amikor a Rajada-hegy tetejéről megsejtettem a föld mélyéből előtörő lángok őrült erőfeszítését, amelyeket mintha én magam gyújtottam volna meg, hogy felszaggassam és darabokra tépjem velük a bolygó felületét, amikor mindezt láttam, amikor mindezt átéltem, úgy gondoltam, hogy hálával tartozom a szerencsémnek, a véletlennek, a sorsnak, vagy nem tudom minek és kinek, talán annak az előre elrendelésnek, amely a lépteinket irányítja, ezt a kiváltságot, hogy életemben nemcsak egyszer, hanem kétszer is megadatott szembesülnöm az utolérhetetlen szépséggel.