José Saramago írói pályája egy 1947-es regény, a Terra de Pecado (’A bűn földje’) után mintegy húsz évvel indult újra, igaz, versekkel (Os Poemas Possíveis, ’Lehetséges versek’ 1966). De a valódi fordulatot, a már felismerhető kézjegyeket felmutató, a gazdagon önreflexív, körbejáró, ironikus próza nyitányát az 1977-ben megjelent Festészeti és szépírási kézikönyv jelenti. A címen akár fenn is akadhatunk, mi a csuda ez, ám aki ismeri a szerző későbbi műfaji botlatóköveit, az tudja, hogy A kolostor regénye eredetiben memoár (Memorial do Convento, vagyis ’Emlékirat a kolostorról’), a Lisszabon ostromának históriája a történetírást hozza játékba, a magyarul Vakságként ismert regény pedig valójában ’Esszé a vakságról’ (Ensaio sobre a Cegueira). Mindezek a műfaji trükközések a regényműfaj kikezdésére és a regénnyel kapcsolatos elvárások kizökkentésére szolgálnak. Nos, ezt a sort a Kézikönyv, azaz a Manual nyitja meg, amely lényegében szintén regényként olvasható, ugyanakkor bevezet a szerző útkeresésébe, beavat íróvá, művésszé válásának történetébe, szemünk láttára hajtja végre a metafikció látványkonyhájában önbeavatási szertartását, olvasója előtt viszi végbe holometamorfózisát, azaz teljes átalakulását, így a mű végére az írói imágó (image, self-portrait, auto-retrato), mondhatni, készen áll.

A végkifejletig tartó út azonban jóval kacskaringósabb és kuszább, mint a rovarvilág rendezett életéből vett iménti párhuzam.

 A kísérleti regény a kudarctól indul: egy festő, pontosabban egy arcképmázoló végső megcsömörlésétől önmaga tehetségtelensége, középszerűsége, megalkuvása felett. Az írás kezdetben mindössze csak segédegyenes, a festő feljegyzései némileg öngyötrő, vallomásos, naplószerű feltárása önnön tehetségtelenségének. Ám az írás ez esetben nemcsak őszinte énfeltárás, hanem (új) kifejezésmódok keresése, metairodalmi kísérletsorozat is az elbeszélés lehetőségeiről, a fikció formáiról. S bár kezdetben úgy tűnhet, hogy a szerző a képi és verbális ábrázolás különbségeit, többezer éves párharcát viszi színre, valójában, Michelangelo nyomán, viszonylag hamar arra az álláspontra jut, hogy írás és festés között óriási az egyezés, s ha már az alkotó mindent tud tárgyáról, mindkettő esetében az a legfőbb kérdés, „hogy fessem meg mindezt egy képben, hogy írjam meg egy kéziratban?” (90) Ám 

arra azért nem feltétlenül számít az olvasó, hogy az önéletrajzi gyakorlatokat útleírások formájában fogja megkapni,

olyan kijelentések kíséretében, hogy egyrészt minden életrajz, másrészt, hogy minden fikció. Persze kortárs irodalmi ismereteink, például az autofikció felől nézve mindezt, szemünk sem rebben, s csak ámulunk, hogy miket tud – 1977-ben – ez a José Saramago. Ráadásul az útleírások Itália képtáraiba, templomaiba, múzeumaiba vezetnek, s a régi utazások a festő szubjektív benyomásait írják le, szinte kizárólag a képzőművészet és a művészettörténet területén mozogva; ezt a térbeli és az antikvitásig visszanyúló időbeli utazást kellene életrajzként értenünk, értelmeznünk. Ám ahogy az elbeszélő számára a portréfestészet csupán szolgai másolása a látványnak, az arányoknak, kezdetben az írás is puszta másolás, a történetírás, az elbeszélés módszereinek tanulmányozása és elsajátítása, amelynek során azt a következtetést vonja le, hogy a kitalált történet, az önéletrajzi vallomás és a történetíró elbeszélésmódja végső soron ugyanaz, sőt mindez a festészettel is egyezik: „Vallom, hogy minden életrajz. Minden [megélt], megfestett vagy megírt élet: ha élünk, ha festünk, ha írunk: amit éltünk, amit megírtunk, amit megfestettünk.” (148)

Ám mielőtt a mű potenciális jövőbeli olvasója végképp eltántorodna, úgy gondolom, érdemes mégis belevágni ebbe a sok kusza szállal induló, áttételes, már-már allegorikusan elvont átalakulástörténetbe, mert a szálak szép lassan összeérnek, sőt, neki-nekilóduló cselekmény is bontakozik a sok töprengés, esztétikai elmélkedés között, s a mű második fele egészen – átlagos elvárásaink szerint is – regényszerű, egészen pontosan: fejlődésregényszerű formát ölt. Mert az önmegismerés, átalakulás folyamatában nemcsak a gazdag megrendelőktől szabadul meg a főszereplő, hanem mindennek kapcsán értelemszerűen megbomlanak emberi kapcsolatai, laza szerelmi viszonya is. Mindez szükséges ahhoz, hogy 

a mű végére egy egészen új, érvényes alkotói lét lehetősége villanjon fel.

S mindehhez – Saramago alkotói világában – elengedhetetlen egy csodálatos, elragadó, karakán nőalak és egy beteljesülő szerelem. A regénybeli M. prototípusa például Blimundának A kolostor regényéből, Maria Sarának a Lisszabon ostromából vagy az orvos feleségének a Vakságból. S a főszereplő maga is későbbi férfialakjainak, ironikus szerzői alakmásainak – a lázadó korrektornak vagy a Minden egyes név elszánt, nevek, emberek és történetek után nyomozó hivatalnokának – előképeként értelmezhető. De a „hagyományos” mimetikus művészettel leszámoló, posztmodern gesztusokkal kísérletező mű azért is érdekes, mert a főszereplő feljegyzésein keresztül belepillanthatunk a korabeli portugál mindennapokba, egy értelmiségi közeg életvitelébe, kapcsolataik sekélyességeibe, a portugál társadalom működésébe, a Salazar és Caetano nevével jegyzett diktatúra végnapjaiba. A megszokott, megalkuvásokkal teli élettől, félművészettől való megcsömörlés ugyanis egyben a rendszer egészétől való undort, belefásulást is hordozza. A hosszú megalkuvás utáni fordulat, az új alkotásmód, az új önarckép alakulása, az autonóm alkotói identitás megtalálása egybecseng a zárlattal, 1974. április 25-ével, a szegfűs forradalommal, mely véget vetett a több mint négy évtizedes diktatúrának.

Saramago későbbi, csodákkal teli, az irrealitás határán vagy bőven azon túl merészkedő regényei ritkán mutatják meg Portugália jelenét, az írás mostját ennyire közvetlenül.

A Kézikönyv valóban elrugaszkodási pontnak tűnik Saramago pályáján,

 betölti tehát hasznos küldetését, szerepét: a szerző e regényében hajtja végre önmaga művésszé alakulását, avatását, és innen indul az a humorral, iróniával, éles logikával és kritikai erővel rendelkező saramago-i prózavilág, amelyet olyan jól ismerünk. S bár a Festészeti és szépírási kézikönyv magyar megjelenése jó sokat késett, s némileg elrepült felette mindenféle nikkelszamovár, de lehet, hogy még egy kőtutaj is, ám mindenképpen van annyira érdekes és izgalmas, hogy Saramago elkötelezett olvasói, de akár a mérsékeltebb szimpatizánsok is, találjanak benne szórakozást (és okulást), még akkor is, ha a vége némileg didaktikusan az arcunkba keni, hogy itt, kérem önarckép készül, ecsettel és szikével. És persze élvezetes élveboncolással.

José Saramago: Festészeti és szépírási kézikönyv. Fordította Pál Ferenc. Budapest, Helikon, 2022. 298 oldal, 3999 forint.