A Festészeti és szépírási kézikönyv az első olyan igazi Saramago-regény, melyben megnyilvánul a portugál szerző összetéveszthetetlenül jellegzetes elbeszélői hangja és stílusa. Az eredetileg 1977-ben kiadott szöveg, melynek oldalain egy festő íróvá válásának folyamatát követhetjük végig, nemcsak egy új alkotói szakaszt jelent be Saramago terjedelmes életművében, de egyúttal egy olyan sajátos regénypoétika kiemelkedésének pillanatát is rögzíti, melynek köszönhetően a portugál író a nemzetközi posztmodern megkerülhetetlen figurájaként kanonizálódott. A Festészeti és szépírási kézikönyvvel Saramago meghaladta korai regényeinek (A bűn földjén [1947]; Tetőablak [1953]) realista-naturalista világát, melyben egyszerre rezonált a tizenkilencedik századi portugál realista próza nagymesterének, Eça de Queirósnak a hatása, valamint a portugál irodalmi termelést a harmincas évektől több évtizeden át uraló, marxista ihletésű neorealizmus emancipáció-orientált gondolkodása és regényelmélete. Az 1977-es könyv mindennek tükrében olvasható az újrakezdés regényeként, egy olyan sajátos szövegként, melyben Saramago nemcsak szakít a realista regénypoétika alapelveivel, de egyúttal kísérletet tesz a regényforma radikális megújítására. A szövegnek ez az experimentális alapállása már a címben és az alcímben is tetten érhető. Egyfelől az első kiadásban Saramago a romance de ensaio kifejezéssel határozza meg a szöveg műfaját, mely egyszerre olvasható esszéregénynek, regénykísérletnek vagy akár próbaregénynek. Másfelől pedig ez a már önmagában is problematikus műfaji meghatározás feszültségbe kerül a címben megjelölt diszkurzív paradigma, a kézikönyv fogalmával. A paratextusoknak ez az ironikus játékba lendítése, mely megkérdőjelezi a rögzített műfajhatárok, irodalmi taxonómiák és regénymodalitások legitimitását számos későbbi Saramago-könyv esetében visszaköszön majd – elég, ha csak felidézzük a Jézus Krisztus Evangéliumát, vagy a magyarul talán kicsit félrevezető módon A kolostor regénye címmel megjelentetett Emlékirat a kolostorról (Memorial do Convento) című művet –, a Festészeti és szépírási kézikönyv esetében pedig egyenesen a regény egyik alapproblémájához, a különböző kódok, diskurzusok és reprezentációs formák közötti váltások kérdéséhez utal. A regény főszereplője ugyanis egy középkorú festő, aki több évtizedes karrierjének hátat fordítva felhagy a középszerű realista portrék készítésével a lisszaboni arisztokrácia és tőkésosztály tagjairól, kihátrál a mimetikus ábrázolás nagy hagyományából, és nemcsak a képzőművészeti modernség keretei között próbálja meg újradefiniálni önmagát, de  egy új kifejezési és ábrázolási formát is kipróbál: az írást.
A mimézis évszázados tradíciójával való szakítást tehát a modernista kísérletezés mellett egy mediális váltás kíséri, melynek keretében a rejtélyes H. névre hallgató énelbeszélő magával az írással kezd el kísérletezni. A regény így egyszerre lép párbeszédbe a festőéletrajzok hagyományával, a művészetek között fennálló ábrázolási módok különbségeit tudatosító és elemző lessingi esztétikával (Laokoón), a művészi alkotás nehézségeit és összetettségét problematizáló regényekkel (Balzac: Az ismeretlen remekmű, Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe, Joyce: Ifjúkori önarckép, Thomas Mann: Doktor Faustus), valamint a metairodalmi művek Sterne Tristram Shandyjével megnyitott hagyományával. H. mimézisnek való hátat fordítása a személyes frusztrációk és az öregedés mellett a realista esztétika általános tarthatatlanságával, a realizmus alapját képező, a társadalmi rend átformálását ígérő, utópikus ideológiai program csődjével hozható összefüggésbe. Nem véletlen, hogy a regény a salazari rendszer utolsó éveiben játszódik, hiszen az esszéisztikus formában prezentált metanarratív és művészetelméleti szólamok mellett maga a történelmi pillanat is erőteljesen tematizálódik. H. példának okáért többször is elkíséri szerelmét a diktatúra talán egyik legszimbolikusabb helyére, a caxiasi börtönbe, ahol a rendszer integritására veszélyt jelentő „forradalmárokat”, értelmiségieket és politikai szereplőket tartottak fogva. Ebből a szempontból a Festészeti és szépírási kézikönyv nyitja meg a saramago-i történelmi regények nagy sorozatát (Alentejo – egy évszázad regénye, A kolostor regénye, Lisszabon ostromának históriája, Ricardo Reis halálának éve) melyekben a szerző a nemzet nagy narratíváit felforgatva tesz kísérletet Portugália egyes meghatározó történelmi tapasztalatainak és periódusainak (tizenkettedik század, tizennyolcadik század, a köztársaság és a Salazar-rezsim) átértelmezésére. A realizmussal való leszámolás tehát korántsem egy teljesen önreferenciális szövegmodellt eredményez, melyben nincs többé helye a történelemnek és a politikának. A nemzeti múlt újraértelmezése Saramago-nál egy erőteljesen emancipatorikus politikai logikával párosul. H. teljes értékű íróvá válásának pillanata a regényben történetesen egybeesik a diktatúra végét elhozó áprilisi forradalom kitörésével. Az írói identitás elnyeréséhez azonban az elbeszélőnek végig kell mennie egy hosszadalmas és nehézkes szakmai formálódási-nevelődési folyamaton, melynek keretében eleinte csak oldalnyi idézeteket másol le Defoe, Yourcenar, Rousseau és Marx műveiből, majd saját hangját keresve megír öt „önéletrajzi gyakorlatot” is, melyekben egy több évvel ezelőtt megtörtént, hosszabb olaszországi utazásának élményeivel vet számot. Ahhoz, hogy jellegzetes, önálló stílussal rendelkező, autonóm íróvá váljon, előbb különböző hangokon, műfajokban és regiszterekben kell megszólalnia. Az egyéni hang kialakulása tehát ugyanúgy elválaszthatatlan a többfázisos tanulási folyamattól, mint az Áprilisi Forradalomtól, mely a politikai és a kulturális tér felszabadításával és a cenzúra eltörlésével lehetővé teszi az önkifejezés teljes szabadságát, valamint a hagyomány és a múlt szellemeivel való szembenézést.

Ha feltételesen bár, de elfogadjuk Saramago azon, több ízben is hangsúlyozott kijelentését, mely szerint a Festészeti és szépírási kézikönyv tulajdonképpen egyfajta autobiográfia (tudván, hogy természetesen nem az), akkor a regény olvasható egyfajta próbálkozásként (ensaio), melynek keretében a realizmus paradigmájától eltávolodó szerző új narrációs technikákkal, szerkesztésmódokkal és stílusokkal kísérletezik, és megpróbál kialakítani egy olyan új regényformát, melyet a későbbi könyveiben tökéletesít majd. A Festészeti és szépírási kézikönyv ebből a szempontból ténylegesen az íróvá válás regénye, hiszen nemcsak a regény narrátorának íróvá formálódását beszéli el, hanem egyúttal Saramago is ezzel a könyvvel kísérletezi ki azt a sajátos elbeszélői stílust, mely aztán a portugál és a nemzetközi posztmodern egyik legnagyobb szerzőjévé avatta.