"Motorokat szereltem szét" (Interjú José Saramagóval a Lanzarotei füzetekben)
Fotó: https://www.flickr.com/
"Motorokat szereltem szét" (Interjú José Saramagóval a Lanzarotei füzetekben)

José Saramago Cadernos de Lanzarote (‘Lanzarotei füzetek‘) összefoglaló címmel adta ki 1993 és 1998 között írt naplójegyzeteit, amelyeket Lanzarote szigetére költözése után kezdett írni. Az életében megjelent öt kötetben beszámol mindennapjairól, ír az irodalomról és elgondolkodik az élet kérdéseiről, valamint nemegyszer idéz irodalmi kritikákból, újságcikkekből, meg a hozzá írt levelekből. Az utolsó „lanzarotei füzet“, azaz az 1998-as év bejegyzéseit, amelyből ezt a részletet választottuk, özvegye, Pilar del Río találta meg egy régi számítógépen, 2018-ban. Az író naplójának köteteit ezzel a mottóval bocsátotta útjukra: „Az ujjaimon számolom a napokat, és egyszer csak tele van a kezem.“  (A fordító jegyzete)

Június 28.

Humberto Werneck a Playboytól. Interjú.

„A portugál José de Sousa Saramago ritka példája annak, amikor valaki élete derekán túl gyökeresen megváltoztatja az életét. Húsz évvel ezelőtt [1978-ban – a szerk.], már jó ötvenévesen nyugalmas életet élt második feleségével Lisszabonban, és fordítóként dolgozott, miután rövid újságírói tapasztalatot is szerzett. Szabad óráiban visszafogottan építgette irodalmi munkásságát, amelyet fiatalon a Terra do Pecado (’A bűn földje’) című regényével kezdett meg, majd csaknem két évtizedre elhagyott, és csak 1966-tól fogva jelentkezett újra verseskötetekkel meg újságcikk- gyűjteményekkel, de ez a féltucatnyi könyv visszhangtalan maradt. Semmi nem utalt arra, hogy José Saramago-ból hetvenhat éves korára (amelyet egy hónap múlva ünnepel) az egész világon olvasott és csodált író lesz, akit huszonegy nyelvre fordítottak le, és 1994 óta újra meg újra ott van az irodalmi Nobel-díj várományosai között, amelyet hagyományosan októberben ítélnek oda, és ő lenne az első portugál nyelvű szerző, aki megkapná.

Humberto Werneck: Első regényével huszonöt éves korában jelentkezett.

José Saramago: Igen, írtam egy regényt 1947-ben, amelyet nemrégen újra kiadtak – a kiadóm ragaszkodott hozzá, és a feleségem is rábeszélt. Terra do Pecado (’A bűn földje’) a címe. Elég jól meg van írva, de semmi köze nincs ahhoz, ami ma csinálok. Írtam egy másik könyvecskét is, amely ott hányódik valahol…

HW: Ez nem jelenik meg?

JS: Amíg élek, nem. Azután, ha akarják…[magyarul Tetőablak címmel jelent meg 2013-ban, Pál Ferenc fordításában – a szerk.]

HW: Miről szól?

JS: Egy bérházról, amelyben hatan laknak, és olyan, mintha a lépcsőház tetején volna egy tetőablak, amelyen keresztül az író láthatja, hogy mi történik odabent. Nem rossz, de nem szeretném, ha kiadnák.

HW: A Terra do Pecado után csaknem húsz évig nem írt semmit. Mi történt?

JS: Ha azzal az első könyvemmel sikert arattam volna… De nem nagyon lehetett erre számítani. Mindig nagyon elszigetelt életet éltem, nem tartoztam egy irodalmi csoportosuláshoz sem, mert a társadalmi és az anyagi körülményeim nem engedték  meg. Nem jártam egyetemre, ezért nem voltak barátaim sem az úgynevezett értelmiségi körökben. Mindig kívülálló maradtam.

HW: Irodalmi műveltsége kissé szeszélyesen alakult, nem igaz?

JS: Még csak szeszélyesen sem [nevet]… Azt mondanám, úgy, ahogyan az anyagi helyeztem megengedte. Az elemi iskola után bekerültem a gimnáziumba, ahol két évig tanultam. A családom egy idő után nem tudta fizetni a tanulást. Azután ipariskolába jártam, és kitanultam a géplakatos szakmát. Tizenhét-tizennyolc éves koromban két évig egy autószerelő műhelyben dolgoztam.

HW: Mi volt a munkája?

JS: Motorokat szereltem szét és javítottam, szelepeket állítottam be, a motorok tömítését ellenőriztem és cseréltem. Talán fontos volna megemlíteni, hogy  az ipariskolában irodalmat is tanítottak, ami ma furcsának tűnhet, de itt kerültem közelebbi kapcsolatba az irodalom világával.

HW: Rosszul fogadták az első könyvét?

JS: Nem. De csak egy volt a többi között, nem keltett különösebb érdeklődést. Azután rögtön megírtam a Tetőablakot. Nem tudom, akkoriban tisztában voltam-e vele, hogy nem különösebben fontos, amit írok, ezért nem éri meg a fáradságot. Nagy szerencsém volt, hogy elég hosszú életet kaptam ahhoz, hogy eljussak oda, ahová el kellett jutnom.

(...)

HW: Miért kezdett el írni? Hogy híres legyen? Hogy meggazdagodjon?

JS: Semmi ilyenért. Egyszerűen csak írni akartam. A meggazdagodás sem csábított, ma sem gondolok arra, hogy gazdag volnék?

HW: Úgy gondolja, hogy nem gazdag?

JS: Nem vagyok az. Amikor végignézek ezeken a falakon, azt mondom magamban: „Csak könyvek.” Nincsenem más javaim. Ha meg akartam volna gazdagodni, engedtem volna, hogy Brazíliában tévéregényt készítsenek A kolostor regényéből.

HW: Tervezte valaki?

JS: A már elhunyt színésznő, Dina Sfat megkeresett Lisszabonban: „Megcsinálnánk A kolostor regényét.” Amire én azt válaszoltam: „Nem akarok meggazdagodni belőle.” Ma viszont bárki azt mondhatja: „Dehát maga jól él.” Igen, viszonylag jól élek. De ez nem azért van, mert mindent megtettem, hogy meggazdagodjak.

HW: Elutasította Dina Sfat ajánlatát, de beleegyezett, hogy a Kőtutajból filmet készítsenek.

JS: Ebben az esetben engedtem. De az a rokonszenv vezetett, nem más, amit Bíró Yvette, a New York-i Egyetemen dolgozó magyar tanárnő iránt éreztem.  Annyira lelkes volt, annyira intelligens… A forgatókönyv már készen volt, egy producert keresett, minden előkészület megtörtént – de az az igazság, hogy semmiben nem segítettem, mintha titokban azt reméltem volna, hogy az egész terv dugába dől. Vagy itt van a Vakság.  Már nyolc észak-amerikai és egy angol producer olvassa a könyvet. Azt mondtam az ügynökömnek: „Adjanak csak ajánlatot, de a könyvből nem lesz film.

HW: Még akkor sem, ha csábító ajánlatot kap?

JS: Gondolja csak el, mit csinálnának az amerikai filmesek ebből a könyvből.

HW: Mire gondol?

JS: Leragadnának a könyv felszínénél, az erőszaknál és a szexnél. Pedig az a fontos, miképpen viselkedünk, miképpen használjuk az értelmünket, miféle vakság az, amelyben nem a szem nem lát, hanem a lélek, milyenek is azok az emberi kapcsolatot, amelyeket így nevezünk ugyan, de nagyon kevés az emberség bennük. A könyv mondanivalója teljesen eltűnne.

HW: Akkor is, ha egy olyan érzékeny rendező dolgozna vele, mint Antonioni?

JS: Nos, van két-három név, akiken elgondolkodnék. Az az igazság, hogy ma már nincsenek nagy rendezők. A mai rendezők puszta végrehajtók, akik azt csinálják, amire a producerek utasítják őket. Azzal szoktam elutasítani az ilyesféle ajánlatokat, hogy nem szeretném az alakjaim arcát látni. Hiszen én magam sem írom le őket…

HW: De csak lát belőlük valamit, amikor ír róluk.

JS: Nincsenek ott a fejemben. Azért ülök le a számítógép elé, hogy egy történetet elmeséljek, és ehhez nincs szükségem arra, hogy valóságos személyekből nyerjek ihletet.

HW: Igaz, hogy minden könyve a címből indult ki?

JS: Gyakorlatilag minden esetben így történt. Készen kaptam a címeket, nem tudom kitől, és nem tudom miért. A „Ricardo Reis halálának éve“ Berlinben ötlött az eszembe. Néhány íróval elutaztam oda, és az egyik este, amikor fáradtan belezuhantam az ágyba, megjelentek előttem, mintha a mennyezetről szánkáztak volna alá, ezek a szavak: „Ricardo Reis halálának éve.”

HW: És a „Jézus Krisztus evangéliuma“?

JS: Az egy optikai csalódásból született, Sevillában. Az utcán átvágva egy újságosbódé felé tartottam, amikor az újságcímek és a címek sokaságából ezt véltem kiolvasni: „Jézus Krisztus evangéliuma”. Mentem tovább, majd megálltam, és azt mondtam magamban: „Ez képtelenség” – majd visszafordultam. Nem volt ott sem evangélium, sem Jézus, sem Krisztus. Ha jó a szemem, és nem vagyok rövidlátó, akkor ez a cím biztosan nem jelenik meg előttem soha. A Vakság címe [az eredetiben „Esszé a vakságról“ – a ford.] egy étteremben született meg. Ülök az asztalnál, arra várva, hogy kiszolgáljanak, és akkor, csak úgy, minden előzmény nélkül arra gondolok: „Mi lenne, ha mindannyian vakok lennénk?”

HW: Igaz, hogy a Minden egyes név Brazíliában született?

JS: Akkor jelent meg a cím előttem, amikor [1996 januárjában – a ford.] megkaptam a Camões-díjat. A repülőgép már lefelé ereszkedett, hogy leszálljon Brazíliaváros repülőterén, amikor átfutott a fejemen: „minden egyes név”. Ez is váratlan gondolatfoszlány volt, mint a többi, amelyek csak úgy átfutottak a fejemen, de egyik-másik olyan világosan vetült elém, vagy olyan határozottan jelent meg, hogy azt kellett mondanom: „Ez valamit jelent”. Elég nehéz volt utána megtalálni az utat, hogy eljussak oda, ahová akarok. A „Minden egyes név“ például nagyon sok gondot okozott, és nem született volna meg, ha akkoriban nem kutatok az fivérem [Francisco de Sousa – a ford.] születésének és halálának az adatai után. Mindent tudni akartam  fivérem rövidke életének körülményeiről, amiről egy olyan könyvben fogok majd írni, amelyhez már sok anyagot gyűjtöttem, ez önéletrajzszerűség lesz…

HW: A Megkísértések Könyve?

JS: Igen. Egy olyan önéletrajz, amely csak a 14 éves koromig tart.

HW: Nem találja különösnek, hogy a bűnnel kezdte – ’A bűn földje’ –, hogy azután ötven évvel később eljusson a kísértésig?

JS: Nem, mert másféle megkísértésről van szó. Egy olyan önéletrajzban, amelyben 14 éves koromig jutok el, vajon milyen kísértésről lehet beszélni? Nem jöhet szóba sem a hús, sem a hatalom, sem a dicsőség kísértése. Megszületik egy gyerek, és az egész világ, amelyet megismert olyan számára, mint egy kísértés. Nos, ez az idősebb testvérem 4 éves korában halt meg, én akkor két éves voltam. Ha magamról írok egy könyvet, akkor róla is beszélnem kell. Gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, és amikor kikértem a születési bizonyítványát, láttam, hogy nem jegyezték be a halálának idejét. A hivatal szempontjából tehát a testvérem él…

HW: Micsoda meglepetés ez annak, aki nem hisz az örök életben!?

JS: Valóban nem hiszek az örök életben, bár elgondoltam, miképpen lehetne az életet örökössé tenni. Amikor a Minden egyes névben megalkotok egy népesség-nyilvántartó hivatalt, ahol megtalálható minden egyes név, és egy temetőt, amelyben ott nyugszik minden halott, akkor ezzel valamiképpen átteszem az öröklétbe azt, ami nem örökéletű, de legalábbis hosszantartó létet biztosítok számára. Ha nem találkozik ez a cím a bátyám halálának történetével, akkor a Minden egyes név egészen másról szólt volna, mert a testvérem adatai utáni kutatás következtében alkottam egy közhivatalt a regényben. Van bizonyos előre meghatározottság mindabban, amit teszek. Vannak dolgok, amelyek megtörténnek, és újabb gondolatokat szülnek, mert minden arról szól, hogy figyelnünk kell arra, hogy alakulnak ezek a gondolatok. Vannak, amelyek zsákutcába jutnak, de vannak, amelyek tovább haladnak a maguk útján. Nem csak azért írok könyveket, hogy történeteket meséljek el. Igazából  nem vagyok regényíró. Esszéíró vagyok, valaki olyan, aki esszéket ír, amelyben szereplők vannak. Azt hiszem, az a helyzet, hogy minden regényem az élet egy engem érdeklő kérdésével kapcsolatos reflexiók helye. Azért találok ki történeteket, hogy kifejezésre juttassam az aggodalmaimat, a kérdéseimet…“

A cikk szerzőjéről
José Saramago (1922-2010)

Nobel- és Camões-díjas portugál író. Legutóbbi kötete magyarul: Embermás (2018, újrakiadás)

A fordítóról
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el.