Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Staftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik?

Nagyanyám norvég. Lehet, hogy vér szerint nem is a nagyanyám, de ennek persze semmi jelentősége. Ezen a januári reggelen már csaknem tizenöt éve élt Izlandon, és úgy keveri az izlandit meg a norvégot, hogy külön nyelv jön létre belőle. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy nagymama nem szokott a konyhaablakban állva nézelődni, mivel a keze abban a pillanatban nyugtalanná válik, amint leteszi a munkát; a keze gyapjúpulóvereket köt, amelyek olyanok, mint az akcentusa, a norvég és az izlandi keveréke. Nagyon kelendők, alig győzi a megrendeléseket. Nagyanya a lustaság jelének tartja, ha valaki a konyhaablakban nézelődik, szerinte a reykjavíki konyhaablakok tele vannak olyan háziasszonyokkal, akik csak ahhoz éreznek kedvet, hogy nézelődjenek, azt remélve, hogy valakit be tudnak hívni pletykálkodni. De ezen az egészen enyhe januári reggelen a sors, a véletlen vagy valami más odaállítja a Skaftahlíðon lévő konyhaablakba, látja elhaladni a fiatalembert, aki annyira didereg, hogy nagymamát szokatlan módon anyai érzések öntik el. Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Fiatal nő levelet ír a konyhaasztalnál, és felnéz. Ezért létezem.

E z t j eg y e z d m eg

2002 januárjának egyik estéje. Az ablakon át behallatszik az egyetlen folyam zúgása, amelyet mostanában ismerek, a neve Vesturlandsvegur. Késő este van, az égbolt a végtelen csillagjaival szétterül a fejem fölött. Tudom, hogy valami fontosat akarnak mondani, de nem szépségre, távolságra vagy időre gondolok, mivel a csillagoknak útba kell igazítaniuk engem, utat kell mutatniuk, meg kell menteniük, ha eltévedek. Ott a Nagy Göncöl, és ha egy vonallal meghosszabbítom, a Sarkcsillaghoz jutok, ahhoz a csillaghoz, amelynek alapján az elődeim hajóztak, és megtalálták ezt a nagy szigetet, amelyen állok. És nézd: a Fiastyúk. Most már tudod, merre van észak, és merre délkelet. Ezt jegyezd meg arra az esetre, ha eltévednél.

De miféle vigaszt jelent, hogy a sötét égbolton néhány fénypont útba tud igazítani, hiszen csak az ember lábát vezetik. Hasznos, ha van iránytű a zsebünkben, és még hasznosabb, ha használni is tudjuk, de mit ér egy iránytű, ha irányok már nem léteznek?

A s z a v ak a t m a d ar ak k á v á l t o z t a t t a

Az a fiatal nő, illetve szinte még lány, aki a konyhaasztalnál levelet ír, az anyám. A nővérének ír, Prágába. Azt írja, drága húgom, majd beszámol azokról a hetekről, amikor egy heringhalászhajón szakácsként dolgozott. Nemrég szállt partra egy ujjnyi pénzköteggel, ebből a kötegből biztos pompásan elélhetnénk Prágában, írja, de hallgatok rád, és csak tavasszal jövök, most azt fontolgatom, hogy nyugatra, a fjordokba megyek egy halfeldolgozóba, és így fokozom magunknak a prágai luxust. Drága húgom, öt éve már, hogy először találkoztunk, mivel arra az időre természetesen nem emlékszünk, amit gyerekkorunkban együtt töltöttünk.

Ez a fiatal nő, aki jóval később csodával határos, mégis magától értetődő módon az anyámmá válik, keleten nőtt fel – ahogy mifelénk mondják. Azon a vidéken, amelyen hatalmas, fehér teher terpeszkedik, a neve: gleccser. Kétéves korában került oda, néhány héttel az után, hogy az anyjuk elhagyta az akkor három hónapos húgával együtt: felment a lépcsőn a Sólvallagata alagsorából, és eltűnt. A húga Reykjavík nyugati részén, egy csendes, gyermektelen házaspárnál nőtt fel, akik soha nem mentek sehová, nemigen hozta ki a sodrukból semmi, és talán ez erősítette meg benne a nyugtalanságot, mivel tizenhat éves kora után fél évnél hosszabb időt nem töltött sehol – legalábbis amíg Prágába nem költözött. Anyámat viszont keletre küldték. Egyszer megpróbáltam annak a tanyának a közelében megszállni, ahol felnőtt, de egész éjszaka álmatlanul forgolódtam és hallgattam a fehér teher alatti hegyek elfojtott nyögéseit. Megálltam az ablaka alatt, körbepillantottam és végignéztem azon a tájon, amely életéből tizennégy évet őriz. Itt látta nőni a füvet, itt hallgatta a legyek zümmögését és a csillagok sercegését, ott változtatta a szavakat madarakká és indította útnak őket, hogy megtalálják Istent; itt nőtt fel, és itt ébredt öntudatra, ahogy mondani szokás. És valaki megcsókolta, valaki megsiratta, amikor a tizenhatodik évét betöltve elment, és magával vitte mindazt, ami egy lány életében kétéves és tizenhat éves kora között elfér. Egy tizenhat éves néha olyan, mint egy felkiáltójel az időben.

*

Jón Kalman Stefánsson regénye szeptember végén jelenik meg a Typotex Kiadó gondozásában, Patat Bence fordításában. A szöveget a kiadó engedélyével közöljük.