Leszkáért, a cigányért éppen akkor jöttek csendőrök, amikor a régi, kéthúros hegedű egyik húrján valami szívet tépő dallamot játszott. A bodegák előtt a parázson sült a kukorica, a meztelen cigánygyerekek a közeli patakban pancsoltak, a vén Leszka pedig a tűz mellett üldögélt. Mélyen beszívta a pattogó kalászok illatát, és olyan bánatosan játszott, mintha egész Veremfalvának siránkozna sorsáról, mintha az egyhangú, néma tájat sarkallta volna arra, hogy elsírja magát az ő szerencsétlensége felett, amely csendőrbakancsot, kakastollat és csendőrbajonettet viselt, és a nagyságos Pedig úr, a csendőr, valamint Hozny úr, a csendőrőrmester képében köszöntött be.

– Ugyan hova viszitek felséges uraim, a szegény, nyomorult Leszkát? – kérdezte, amikor lecsukták, miközben hegedűjének elhalt a zengése, s már a földön hevert, miután olyat nyekkent, mint valami dögledező macska.

– Szombathelyre, a bíróságra – válaszolta Hozny úr a „felséges uraim” megszólításon derülve.

– És miért viszitek, felséges uraim, a nyomorult, ősz Leszkát a nemes és tekintetes Szombathely híres bíróságára?

– Megtudsz mindent időben, vén förmedvény – válaszolta Pedig úr.

– A nemes és nemzetes urak leghitványabb szolgája vagyok – panaszolta Leszka –, így vevém a bátorságot, hogy megkérjelek benneteket, hogy meg tessenek mondani, hogy az Atya Isten, a Fiú és a Szent Lélek miért sújtotta büntetésével ezt az ősz koponyát, és hogy mivel méltóztattak megvádolni a szombathelyi tekintetes urak?

– No, másszál már – szakították félbe siránkozását és válogatott megszólításait a csendőrök – majd a bíróságon ráncba szednek.

– Ráncba szednek? – Tördelte a kezét Leszka – az ártatlan cigányt ráncba szedik, ha kell, ha nem, az Atya Isten, a Fiú, a…

– Fogd be a pofád, vén szamár! – Leszka zokogni kezdett:

– Szentséges uraim, dicső uraim, Atya Istenem, aki a mennyekben vagy, nemes uraim, nem vagyok én pogány, keresztény cigányember vagyok, egy nincstelen, ősz vénember, világlátott és sokat próbált, a megboldogult Minóval Budapesten szoktam muzsikálni, jó ember volt, Kanizsán a bajusza egyik felét leégette, ott voltam vele, láttuk a Balatont is, a magyar tengert, többször is lecsuktak ártatlanul, nem hittek nekem, azt mondták, cigány vagyok, most meg vénségemre, most meg a semmiért a bíróság elé visznek ártatlanul. Isten a tanúm! Nem csináltam semmit, senkinek még csak a haja szálát sem görbítettem, egy fűszálat sem tettem keresztbe, nem néztem görbe szemmel az idegen tulajdonra, nem kódorogtam idegen mezőkön, tisztességesen éltem, muzsikáltam, és amikor úgy akarta az Atya, a Fiú, és…

– Fejezd be, különben…!

– Itt, Veremfalvában, és a környék nemesi udvarházaiban szoktam koldulni, mindig köszönetet, és imát mondtam az egész családért: „Miatyánk, ki vagy a…” Nem ástam ki a pestisben elhullt állatokat, az idegen tulajdont csak megsimítottam, semmi egyebet nem tettem, Veremfalván templomba járok az Isten dicsőségére és imádkozom az egész faluért, még magukért is, nemes és felséges uraimért és a dicsőséges jegyző úrért, és lám! A jegenyés út egészen Szombathelyig vezet, rajta pedig szegény, vén Leszkát vezetik az urak, mint egy gyilkost.

– Ha nem fejezed be a siránkozást – mondta sokat sejtetően Hozny úr – az a cigány irhád látja kárát.

Leszka cigányul kezdett beszélni, minden harmadik szó után hozzátéve, hogy „devla” (Isten) a „dad devle” (Atya Isten), vagy „pristyizsisz”, amely szó valami nagy szerencsétlenséget jelent.

Fogatlan szájából csak úgy záporoztak a szavak, a két férfi között bukdácsolt kétségbeesetten mutogatva, néha elhallgatva egy pillanatra, hogy levegőhöz jusson, és újra szórni kezdte a kétségbeesett szavakat: „Devleh, dad devlehe, pristizsisz”

Ahogy így a bajonettek árnyékéban lépdelt szakadt, tarka foltokkal televarrt ruhájában, mezítláb és kalap nélkül, fekete arca nyomorult, foglyul ejtett indiaira emlékeztetett, akit kivégzésre visznek.

Nem beszélt tovább cigányul, de dallamosan megkérdezte:

– Nos, felséges és nemes uraim, nem mondanátok el e tetves, nyomorult vénembernek, hogy a tekintetes bíróság miért rendelt a nemes kihallgatásra?

A bordái közé mért ütés felvilágosította arról, hogy mindkét „felséges és nemes” úrnak elege van már a siránkozásából, így aztán befejezte a hangoskodást, s egészen elcsöndesedett, csak magában zokogott, égre-földre esküdözve, hogy semmiről sem tud, hogy tiszta, mint a frissen fürösztött csecsemő, és tisztességes akár a nagyméltóságú jegyző úr.

Már közeledtek Szombathelyhez, már látták a tornyát és a kis folyó piszkos vizét, amelyet a közeli mészárszékből származó vér színezett meg, s itt utoljára szétnézett Leszka, végigtekintett a jegenyés úton, amely lassan kanyarodott a távolban a kukoricaföldekkel teli síkságon egészen Veremfalváig, odáig, ahol a tűzhely messzire látszó füstje terjengett a cigányputri felett. Leszka pedig utoljára esküdözni kezdett Szent Istvánra, hogy ártatlan és nem tudja, miért viszik a bíróság elé.

Már beértek a város első utcáiba, átkeltek a hídon, a híd után elmentek az iskola mellett, és egy pillanattal később az immár csöndes, méla Leszka mögött bezárult a törvényszék kapuja…

*

Él Szombathelyen egy tehetős ember, Szokás úr. És mivel tehetős, jó ideig nem tudta, mihez kezdjen magával, de született ösztönként élt benne a szándék, hogy polgártársainak hasznára váljon, s egyben híres legyen, akár az apja, aki egy különleges óratípust talált fel, amelynek ezer évig kellett volna működnie, s amelynek egyetlen hibája az volt, hogy csupán öt percig és hét másodpercig működött. Ez az ember, Szokás úr cigány dalokat gyűjtött és a magyarországi cigányok nyelvének szótárát bővítgette.

Zala megyében egy eddig ismeretlen cigány szitokszót fedezett fel: „garzsanda”. Vas megyében pedig egy immár teljesen elfeledett aoristost, vagy, mint ahogy maga fogalmazott, valami olyasmit, mint az aoristos: „csuorávezú” (loptam).

Mindezeket az emlékezetes kutatásait önköltségből publikálta egy vaskos könyvben, amelynek bevezetőjében ezt írta: „Nem ismerek bűbájosabb népet ezeknél a Gangesz északi völgyéből származó szegény páráknál. Csodálom ezeket a teremtményeket, akiket senki sem tisztel, és bátran állíthatom, hogy ha létezik csodálatraméltó nép a földön, akkor az biztosan a cigány nép, dalainak gazdagsága, nyelvének különlegessége és szabadságszeretete és jósága miatt.”

Ezután különös kiadvánnyal válaszolt Szokás úr az akadémikus kritikákra, amelyek egyetértettek abban, hogy egészen eddig még nem adtak ki önköltségből egyetlen, a tudományosságot ennyire nélkülöző könyvet, amely szerzőjének sejtelme sincs az összehasonlító nyelvészetről. A kiadványban ezekre azt válaszolta, hogy a tisztességesen megírt műve látná kárát annak, ha tárgyilagosan válaszolna a bírálatokra, így hát megelégszik az elvégzett munka jó érzésével, és azzal, hogy gerinces emberként megtett minden tőle telhetőt a cigányok javára, és hogy elegendő számára a barna bőrű csavargók szeretete, akik még akkor is csavargók, ha az alacsony bodegáikban fekszenek a falu lakosainak megvetése közepette.

– Imádnak engem, professzor úr! – Ez állt a kiadvány végén kövér betűkkel szedve.

Valóban imádták őt a cigányok. Nem volt olyan hét, hogy ne küldtek volna rosszul öltözött, cigányul kolduló gyerekeket, vagy ne jöttek volna a különböző családok tagjai személyesen, hogy támogatásért folyamodjanak, s kérésére dalaikból ne énekeltek volna valamit bánatosat vagy vidámat, illőt, vagy éppen annyira illetlent, amelynek fordítását sosem láthatja sem olvasó, sem Szokás úr értekezésének szedője.

Az utóbbi időben a cigányok testének és fejének mérését végezte, attól a rögeszmétől vezérelve, hogy a cigány típusok a szépség őstípusai.

Három nappal azelőtt, hogy az öreg Leszkát a bíróság elé vitték volna, egy cetlin a következő üzenetet hagyta a cselédnek: „Veremfalvába mentem megmérni Leszka családját.”

Szokás úr azonban sem aznap, sem másnap nem tért vissza útjáról. A nyomozás során megállapítást nyert, hogy valóban látták őt három napja a veremfalvai putri előtt, s Elég paraszt Veremfalvából állította, látta őt, amikor átugrotta a patakot Leszka bodegájához vezető úton, közben pedig azt mondta: „Átkozott sár”. Ez volt az utolsó ismert mondata ennek a híres embernek. Akkortól eltűntnek nyilváníttatott.

*

Távol úr nagyon meggondolt bíró volt. Ő nyomozta ki, hogy a főispánnak leköpték a kabátját, s hogy Misző Ferenc mészáros köpte le.

Amikor Leszkát előállították, röviden így szólt hozzá: – Valld be! – Leszka elsírta magát. – Valld be – Ismételte meg Távol úr –, ha vallasz, ajánlani fogunk a császári kegyelemre. Hol van Szokás úr?

Leszka felsóhajtott:

– Fölséges uram, hát ha így állunk, legyen: leszúrtam azt a disznót!

– Hogy disznó lenne Szokás úr, te gyilkos kutya? – ordította Távol úr.

– Dehogyis! – dadogta Leszka. – Szokás úr igen jó úr, gondoskodott rólunk, cigányokról, segített minket. Volt neki tolla is, azzal írt rólunk, átkozottakról, igen jó úr, nemes úr.

– Igaz, a disznó szintén az ő tulajdona volt, de mindenfélét odaígért nekünk. Amikor legutóbb nálunk járt, megint megígérte. Az ígéret, nemzetes uram, szép szó… Ezért aztán ugyan még aznap, már öreg este volt, Életmódfalvába mentem, a kegyelmes Szokás úrnak az udvarába, ahol a malacok voltak. Három órányira tőlünk. Hát elvittem egyet. Ez csak nem bűn, gondolom. Szokás úr igen jó úr, nemzetes úr, de szeret minket. Csodál minket. Ártatlan vagyok, nagyméltóságú uram…

– Bezzeg most hogyan hazudik – gondolta Távol és megkérdezte: – Nem tudsz tehát semmit Szokás úrról?

– Semmit, nemzetes uram. Igaz, három napja nálunk járt. De hogyan is tudhatnék én, szegény vénember, bármit a nemzetes, nagyméltóságú jótevőnkről…

Nem maradt más hátra, Távol úr keresztkihallgatásnak vetette alá, amelyre Leszka siránkozással válaszolt, hogy a „devleh” meg „dad devlehe” tudja csak, mekkora nála a „pristyizsisz”.

A jegyzőkönyvben azonban mégis ott állt világosan: „Fölséges uram, hát ha így állunk, legyen: leszúrtam azt a disznót”

Távol úr nem kételkedett abban, hogy rablógyilkosság történt, amelynek Szokás úr áldozatául esett.

*         

Másnap Leszka egész családját lecsukták; a családtagokat a bíróságra vitték, ahol bevallották, hogy azt a disznót leszúrták.

*

Íme Szokás úr levele barátjához, Imréhez:

Kedves Barátom!

Ezt a levelet életmódfalvi birtokomról írom neked. Két napja semmit sem eszem, csak bort iszom, és ki sem teszem a lábam. Nagy csalódás ért, teljesen le vagyok sújtva. A reménysugár, amellyel a semmirekellő cigányokat vettem körül, kihunyt. Bizalmam zátonyra futott, nem hiszek már a jószándékban. Az utóbbi napokban szokás szerint Veremfalvába mentem, hogy antropológiai mérésnek vessem alá a vén cigányt, azt a semmirekellő Leszkát és családját. Nagylelkűen megajándékoztam őket mint mindig. Bátran mondhatom, hogy magam tartottam el őket, és ezeknek a semmirekellők nem is szenvedtek szükséget.

Megmérvén az orrukat és fülüket, egyenesen Életmódfalva felé vettem az irányt, hogy elintézzek egy bizonyos ügyet, az intéző panaszkodott, hogy valaki lopja az ólakat.

Az intézőre gyanakodva, hogy talán ő maga lop, akár a te esetedben, egész éjjel türelmetlenül vártam az ablak előtt pipázva, hogy el ne nyomjon az álom.

Éjjeli három órakor egy sötét alakra lettem figyelmes, aki eltűnt az ólak között. Odaosontam, hogy megtudjam, ki ez a gazember, s amikor a férfi kilépett, láttam, hogy a semmirekellő Leszka viszi magával a malacot.

Éppen Leszka, akiről művemben írtam, és akit a legjobbnak ítéltem ebből a semmirekellő fajtából…

Távol úr manapság nagy kedvvel meséli, hogyan jött rá, hogy Leszka ellopta Szokás úr disznaját, és lelkemre, legalább tíz ember hallotta, ahogy a főispán azt mondta neki: – Nagy jövő áll maga előtt, kedves barátom, maga tisztánlátó, akár Meg Merillisz, a cigány jósnő. 

*

Jegyzetek:

Eredeti cím: Případ cikána Lesky, pana Szokáse a soudce Távola. Z uherských povídek. Eredeti közlés: Světozor 1907. 8. 30

Hašek romani kifejezéseinek helyességét nem ellenőriztettük. A cseh fonetikusan lejegyzett romani szavakat magyar átírásában szerepeltetjük. A szöveg példája Hašek tipikus eljárásának: létező magyar szavakat használ fel nevekként, meglehetősen esetlegesen (pl. a Betyártörténetben a Kígyó és Teher nevű szereplők). A fordításban ezeket meghagytuk az eredeti szerint, egy furcsa nevet javítva (Az eredetiben Imre helyett „Imerü” szerepel), s a településneveket „-falva” utótaggal bővítve (az eredetiben Verem és Életmód szerepel). Hašek a kereskedelmi akadémián tanult valamicskét magyarul, s útjai során is „ráragadt” egy s más. Hogy mi indította ezekben az esetekben a szóválasztásra, hogy tudtaé-e a jelentésüket, nem tudni.

A fordítások kötetben is megjelentek a Typotex Kiadó gondozásában.