Száznegyven éve született, száz éve halt meg Jaroslav Hašek, kit újságírása és korai politikai szatirizáló tevékenysége tett ismertté a cseh irodalomban és művelődésben, és kit végül töredékben maradt regénye, az egymást követő három változat véglegesnek gondolt szövege, a közismerten Švejk, a derék katona címen megjelent prózája (túlzás nélkül állítható) világirodalmi jelentőségűvé emelt. A címben megcélzott évszámokkal jelölt életidőt foglaltam össze: Hašek életének a világháborúig tartó szakaszában a bohémek közé sorolódott, újságírásával a Monarchia-szerte művelt publicisztika képviselőjének minősíthető, regényével a XX. század tízes éveinek hiteles tanújául elfogadott író-személyiségként minősül.  Publicisztikája rokonítható a hasonló jellegű osztrák és magyar változattal: Hašek sokat utazott, bejárta az Osztrák-Magyar Monarchia különféle vidékeit, a helyszínen ismerkedett meg például a cseh-magyar viták tárgyául szolgáló szlovák problémákkal; nem kevésbé kritikusan szatirizálta azt az agyonbürokratizált államrendet, amely a teokrácia helyébe lépett. II. József császár és koronázatlan magyar király kiépítette a bürokráciát, amely a Monarchia más íróinál (Jókainál nem akárhogyan, a Bach-korszakra kivetítve, miként Madách Imrénél A civilizátor című szatirikus színművében) átszőtte a hétköznapi életet, módot adva a hatalmi manipulációkra, lehetővé téve írónknak, hogy a hatalmat birtoklók teljes alkalmatlanságára, szokásokba-rendeletekbe rögzöttségére hívja föl a figyelmet. S ha publicisztikája kevésbé gyakran lépi is át a cseh nyelv határát (nem utolsó sorban a már itt kitetsző „fordíthatatlanság” okán), azért (például magyarul) már több kötet látott napvilágot e műfajú művei közül is Hašeknek, nemcsak a sok magyar tárgyú elbeszélés, riport, helyzetrajz miatt, hanem talán azért is, hogy a nem magyar szemmel látott, igaz, nagyon kevéssé vagy egyáltalában nem baráti beszámolók egy idegen szemmel meglátott korszak „reáliái”-ról számot adjanak. S ez nem utolsó sorban az 1923-ra kiadott regényre is elmondható volna, hiszen benne a „magyar tényező” ugyan az események jelentőségét tekintve epizodikus, ám beleépítve a cseh-magyar, sőt, osztrák-magyar összefüggések közé mellékesnek vagy elhanyagolhatónak semmiképpen nem nevezhető.

A „derék katona” a világháború első éveiben már irodalmi színre lépett néhány karakterisztikusra vázolt jelenetben; második alkalommal úgy változtatott alakot, hogy közvetítője lett annak a cseh gondolkodásnak, amely megtagadja a részvételt a „szláv testvér”-nek felfogott oroszok ellen vívott háborúban; végül 1921-1923-ban formálódott meg a kalandsorozat (az eredeti szövegben osud áll, amely a szláv nyelvekben, némileg változó alakban, sorsot, sőt végzetet is jelenthet). A történések sűrű egymásutánjának, amelynek nem hőse, hanem elviselője, némelykor kihasználója, mindenesetre szenvedő, tagadó, s ami még lényegesebb: történetté formálója Švejk.

Nem állítható, hogy a világirodalmi – jogos – elfogadottság ellenére ne tartana még a vita: mennyire reprezentánsa a cseh századelős gondolkodásnak, magatartásnak, jellemnek a derék katona, ügyességével/ügyeskedésével szerepet játszik-e, vagy igazi önmagát adja, valóban alkalmatlan-e katonai szolgálatra (miután egyszer korábban már leszolgálta katonai kötelezettségét), triviálisabban: „hülye”-e vagy megjátssza hülyeségét – egy olyan rendszerben, amelyről korántsem mondható el, hogy logikai alapra épült. S amelynek a Švejkével éppen nem ellentettjét Franz Kafka vázolta föl két, ugyancsak töredékben maradt regényével, A perrel és A kastéllyal. Hašek és Kafka főszereplőinek (K., Josef K. és Švejk) párhuzamait és konfrontálható tulajdonságait a cseh, majd a nemzetközi kutatás immár félszázada napirenden tartja. Talán kevésbé emlegettetik annak lehetősége, hogy az osztrák-magyar-cseh korszak összeomló világát a paródia és a szatíra eszközeivel színre állító, nem kevésbé „fordíthatatlan” művel. Karl Kraus könyvével, Az emberiség végnapjaival együtt szemléljük. Tandori Dezső a fordító szemszögéből közli megfigyeléseit a Kraus-műről. Érdemes idézni, mert egynémely vonatkozásban a Švejkre is alkalmazható, még akkor is, ha a Hašek-regény humorosnak álcázott „belső” történeteiben a többnyire kispolgári mentalitás torz logikája érvényesül, szemben a Švejkre erőltetett háborús-küldetéses retorika kudarcos gondolatvezetésével, „Kraus műve egyetlen rémlátomásos állapot. Kraus nyelve: idézés. Az idézés szó megannyi értelmében. Kraus művének paradoxona: Idézés+dokumentálás=egyéni vízió.” „Akik Kraus rémlátomásában ágálnak, csak elteltek valamivel, ami mintegy önmaguk, és a manipuláltságot azzal tökéletesítik, hogy ezt a valamit valakiként tűntetik fel.”

Ha egyenként megszemléljük azokat a figurákat, akikkel Švejknek kapcsolatba kell kerülnie, akkor szembetűnhet, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia tisztikarában, hivatalnokai, kormányzással és hadsereg-irányítással megbízott vezetői között csak részegeseket, korruptakat, szeniliseket, manipulálókat és könnyen manipulálhatókat, nyerészkedőket találunk, nemzeti hovatartozásra tekintet nélkül, osztrákokat (főleg), cseheket és magyarokat. Közöttük kellene helyt állnia a derék katonának, aki úgy tesz, mintha nem esne nehezére elfogadnia a háborús nagyelbeszélést, melynek üres jelszavaival küldik frontra azokat, akiknek nincs módjuk a hátországban maradni. Švejk szájából már csak azért is ellentmondásosak az olykor felhangzó frázisok, odaadó katonai elkötelezettséget visszhangzó mondatok, mert ezek legfeljebb „idézetek” egy általa nem beszélt, nem elfogadott nyelvből (jóllehet cseh katonaként tökéletesen elsajátította a német vezénylési nyelvet, amely éppen úgy botrányköve volt a cseh-osztrák politikának, mint Magyarországon az osztrák-magyar hadsereg vezénylési nyelve). Ugyanis Švejk alakja, magatartása, nyelve nem illeszthető bele a háborús nagyelbeszélés küldetéses nyelvébe. A trivializált és a trivialitásában szerfölött komikusan hangzó versbetéteket, Habsburg-hűséget hirdető balladákat-románcokat maga is ismeri, megfelelő helyzetekben használja. A közösnek gondolt Monarchia-történet múltjától (ezt jelzi a Savoyai Jenőről készült dal felbukkanása) a világháború jelenéig véli változatlannak és változtathatatlannak a Monarchiát egybetartani megkísérlő ideológiát. Nem tagadható, hogy jeles író-reprezentánsai is akadtak a habsburgi Ausztria civilizációs küldetését elfogadó, terjesztő, sőt a világháború alatti munkálkodással népszerűsítő ideológiának. Itt elegendő Hugo von Hofmannsthal idevonatkoztatható, színvonaltalannak aligha minősíthető tevékenységére gondolni. Ezzel szemben a Hašek-regény „többnyelvűsége” nemcsak az ilyen típusú tevékenykedést láttatja a visszájáról, hanem példákkal szolgál a gyakorlatban megvalósuló változatára, természetesen karikírozza, indulattal szólaltatván meg a tábori lelkészeket és főtiszteket, akik a harctéri áldozat, az önfeláldozás, a hősiesség dicsőítő és magasztos voltát prédikálva adják áldásukat a háborúra, a közkatonaságot fenyegető halálos veszélyekre. Miközben a maguk jólétéről, biztonságáról a legkevésbé sem óhajtanak megfeledkezni.

A Hašek-regény többnyelvűségét nem pusztán a cseh szövegbe ékelt német és néhány esetben magyar szavak adják, hanem az a Monarchia-hadseregre jellemző „kauderwelsch”, katonai zsargon, mely nemcsak a nyelv természetes logikájára nincs tekintettel, s szinte fő feladatául a gondolattalanság, az üresség, az olcsó sztereotípiák elfedésére szolgál, és amelyet éppen Švejk a maga látszólagos egynyelvűségével leplez le. A kutatás szinte a kezdettől kimutatta, hogy a háborús történet mint nagyelbeszélés (kezdve a trónörökös meggyilkolásáról érkező hírrel) mint változik át egyetlen mondatban „kiselbeszéléssé”: az első mondat már érzékeltet valamit a lefordíthatatlanságból: ugyanis nem egyszerűen az hangzik el, hogy megölték Ferdinándot, méghozzá egy nem az idegenforgalomra berendezkedett prágai kocsmában, hanem a „tak nam”: így hát megölték Ferdinándot, a kijelentés mintha egy történet folytatása lenne. Feltételezhető, hogy van előzménye, melyet – egyelőre? – még nem ismer a hallgatóság, de amely majd, Švejk előadása nyomán, megismerhető lesz, az általa korábban ismert Ferdinándok egy életepizódja rekonstruálása nyomán. S valóban itt indul a regény története. Méghozzá úgy, hogy nem a „fő” történet folytatódik a következő mondatban, hanem Švejk történeteiből kapunk ízelítőt. Ezek a történetek vagy erősítik a regény cselekményének gondolatmenetét, vagy (inkább) nem. Persze, egy regényben a kitéréseknek, a megakasztó mozzanatoknak, a nem egyszer fölöslegesnek ható epizódoknak mindig helyük volt, a XX. század eleji regényekben is helyük van. Ám valószínűleg a Hašek-regény az egyetlen köztük, amelyekben ezek a kitérések, megakasztó mozzanatok, a történések formálását egyáltalában nem segítő epizódok ellepik a regényt, rivalizálnak a „fő” történettel, bepillantást engednek a regény cselekménye előtti világba, ugyanakkor a főhős jellemzését csak annyira segítik, hogy történetmondó készségét, asszociációs felkészültségét újból meg újból tudatosítják.

Ilyen módon a Hašek-regény valójában két regény: az egyik a derék katonáé, akit nyilvánvaló (vagy mégsem nyilvánvaló?) alkalmatlansága ellenére besoroznak (s ez látszólag nincs is ellenére, persze, ha ellenére volna, akkor is besoroznák), s aki tisztiszolgai, majd más minőségben különféle posztokon ügyködik feljebbvalói olykor szó szerint vett utasításai, illetőleg az utasítások általa értelmezett céljai szerint. Emiatt állandó konfliktusba kerül a legkülönfélébb helyzetekben, amelyeket szintén megmagyarázni törekszik. E kapcsolatok alakulása során lépnek színre a tisztek, a főtisztek, a tábori lelkészek, a tábornoki kar némely reprezentánsa, s lepleződnek le beszédükkel, cselekvéseikkel. Mindezzel szemben a nyelv éli a maga életét, nyelve által Švejk világa, jelezvén a „kisember” és környezete nyelviségét, amely a kiselbeszélésekkel olyan formát kap, amellyel szemben a nagyelbeszélés kiüresedettsége válik teljesen nyilvánvalóvá. A kiselbeszélések a hétköznapokban, önmagukban akár a jelentéktelennek minősíthető eseteket sorakoztatják egymás után, egymással kevésbé függnek össze, hiszen itt, ebben a regényben, értelmüket azzal nyerik el, hogy a nagyelbeszélés egy adott pontján hangzanak el, a két nyelv közvetlen szembesülésekor lesznek többek, mint önmagukban lennének, és (a leginkább) összességükben képviselnek valamit, ami Švejk magatartásában cáfolata lesz a hivatalos beszédet képviselők magatartásformájának.

Ilyen értelemben akár nyelvkritikáról is szólhatnánk; de arról is, hogy egy műnyelv meg egy természetes nyelv találkozását regisztrálva miféle regénytörténet szerveződik. A Hašek-regény cselekménye kurtán-furcsán tömöríthető, de a kutatásra hivatkozva, állítható, hogy nem egy elejétől végig gondosan elbeszélt történet megalkotottsága jellemzi. Beszédes, hogy külső okok miatt, de a regény szerkezetének nem ellenére, a Hašek-regény füzetekben jelent meg, a betegeskedő, majd haldokló író egy idő után már csak diktálni tudta művének szövegét. Ez a külső, „technikai” körülmény önmagában is jelezte, hogy a Švejk nem illeszthető problémamentesen a korszak prózapoétikai törekvései közé. Egyrészt azáltal, hogy nem csupán érintkezik a populáris prózai műfajokkal, nemcsak külső formájában hasonlítható a „ponyvára terített”, vásárokban hozzáférhető füzetekhez, hanem az elbeszélés is lépésről-lépésre araszol előre, miközben a fő történet kénytelen átadni a helyét Švejk történeteinek, másrészt azáltal, hogy „műfajilag” a pikareszk-regény hagyományai is munkálnak, természetesen nem „eredeti” spanyol, majd XVIII. századi megszerkesztettségében. Ragaszkodva az abszolút főszereplő, sőt címszereplő személyéhez nemcsak a vele történteket beszéli el, hanem a történéseket igen gyakran váltják föl a főszereplő szájából elhangzó történetek, melyeknek csak annyiban szereplője, hogy ő az elbeszélő. A regénytörténetben fölfedezhető a narrátor, akinek ritkábban a véleményét is megismerjük, de a történetek és a szereplők a közös jelenetekben, nyelvek ütközésekor nemcsak formát kapnak, e forma lényegiségét e kettős elbeszélés találkoztatásával húzzák alá.

Az 1923 óta eltelt száz év nem csökkentette a Hašek-regény hatástörténeti jelentőségét, nyelvi erejét, ama epikai kísérletet, amely a XX. század első évtizedei Monarchia-történetében nyelvkritikai erővel tudatosította birodalmak nyelvi csődjét, küldetéstudatának frázisokba fúló szétesését. egyben a kiselbeszélések ellenálló erejét a nagyelbeszélések agresszivitásával szemben.