A korponai lakosok vidéküket mondák egész füzérével övezték fel. Egy napon a korponai polgár, Štefan Gonda kirándulást szervezett a korponai szirtekhez, ahol a sziklákba vájt titokzatos feliratok voltak láthatók a mondákban bővelkedő környék kellős közepén, a németül Stangarígelnek nevezett domb tövében.

Erről a dombról gyönyörű kilátás nyílik napkeleti irányába, a Bozók várára, és a szénavári hegyekre. A domb előtt kelet felé három hegy található. Jobbra a Havran, avagy Holló, s a Bebravý patak bal partján a Slný vrch, azaz Naposhegy, meg Siksz domboldala, a Sikszova hegyhát. Mindhárom hegynek megvolt a maga kísértete. A Havran szellemét Faklonocnak hívták, a Slný vrch szelleme a Rakytnoc névre hallgatott, a Siksova hegyháté pedig a Malinoc névre.

Amikor eljött az éjfél, a kísértetek átvették itt az uralmat, amint azt Štefan Gonda családjában máig hagyományozódott monda is bizonyítja. A megboldogult idősebb Gonda úr egyszer a Sikszova hegyhátra ment, ahol még akkoriban szép szőlőskertek voltak, ment a borospincékékhez, hogy megnézze, fogyasztható-e már a bor. Az alapos korponai polgár egészen éjfélig kóstolgatta a bort a Sikszova hegyháton, s szegény éppen a kísértetek órájában ereszkedett le a dombról a Korponára vezető útra. És íme! Mi meg nem történt a nagy Gonda család e kiváló férfitagjával! A szerencsétlen füttyszót hallott maga mögött, megfordult, s Malinoc kísértetet látta, amint egy egykerekűn száguld utána. Malinoc az egyik kezében egy izzó vasdarabot tartott, a másikban pedig egy kürtöt, vagy egy trombitát. Ez utóbbira Gonda úr már nem emlékezett tisztán. Annyit tudott csak, hogy a Sikszova hegyhát szelleme magával ragadta, és egészen a Bozók vára alá vitte, Korponával ellenkező irányba, s ott Barančík úr malma előtt felharsant a kürtje, vagy a trombitája, majd eltűnt. Gonda úr annyira összezavarodott az iszonyú kaland hatására, hogy Barančík malmát kezdte ostromolni, a hirtelen összeszaladt cselédséget zargatta, abban a hitben, hogy otthon van a saját, Korpona főterén álló házában. Ennek a Štefannak a megboldogult apja állítólag rosszul nősült, az asszony ugyanis nem akarta neki elhinni az iszonyú kalandot. És íme! Mi történt Korpona város jegyzőjével, akinek a Slný vrch dombján volt a szőlője, tizennégy nappal azután, hogy Malinoc megjelent a Sikszova hegyháton?

Amikor éjfél előtt a borospincéiből hazafelé tartott, valami hasonló dolog esett meg vele az itteni Bebrava patak felett. Ezesetben azonban Rakytnoc, a Slný vrch kísértete volt a tettes, aki egészen Hontkirályfalva határba vitte, és azt tanácsolta neki, hogy aludja ki magát a hontkirályfalvi pap rétjén, aki meg is találta őt ott reggeli sétája során, felébresztette, mire az meglepetten tapasztalta, hogy nem a saját ágyában ébred.

A különös esetek szaporodni kezdtek. A Havranról Faklonoc támadta meg az embereket, a Slný vrch alatt a korponai polgárokat Rakytnoc riogatta, a Sikszova hegyháton pedig Malinoc jelent meg éjfélkor. Ezek a kísértetek zaklatták a városka tisztes polgárait, asszonyaik nem kis haragjára, akik sorra állították, hogy uruk csupán szemtelenül kibeszéli magát rájuk.

A szellemek valahogy mindig a Stangarígel dombja környékére vezették a városlakókat, útjuk pedig főleg a titokzatos feliratokkal bíró sziklák közé vezetett.

A sziklaszirt, mondáival együtt, melyeket a korponaiak máig mesélnek, egészen iszonyatos volt. A szirtek alatt barlang található, amelyet sűrű bozót fed el, s csak a sorba rakosgatott köveket követve lehetett eljutni a bejáratához. A barlang belsejében tágas helység nyílik, ahol a régi szép időkben a pandúrok és a hajdúk előtt a „nyalka legények”, a betyárok szoktak rejtőzködni.

Erről számol be a monda a „Négyek elpáholásáról”.  Amikor ezeknek a bizonyos négyeknek, jó gazdák gyerekeinek „mulatni” támadt kedvük, lopni és fosztogatni kezdtek. Egyszer pedig úgy kirúgtak a hámból egy lopott báránynak és egy hordó bornak hála, hogy csak na! A bárányt megsütötték, közben rendesen ittak is, az egyikük pedig eszméletlenül telezabálta magát, és olyan rosszul lett, hogy a társai azt hitték, haldoklik, így hát a haldoklót az éjjeli órákban Selmecre vitték, a város orvosához. Szentantalban, a vámon túl a „nyalka legények” bányászokat vettek észre, akik a selmeci bányákból tartottak hazafelé, így a patak túloldalán leugrottak a híd lábához.

– Ezek biztos nem tisztességes emberek, ha rejtőzködniük kell – vélekedtek a bányászok. Körbevették a híd lábánál a fiúkat, és átadták a tekintetes kir. vármegyének. A várban a „nyalka legényekre” huszonötöt húzattak, a betegnek meg olyan jót tett a huszonöt botütés, hogy hirtelen semmi baja sem lett.

Eddig szól a mendemonda, a „Négyek elpáholásáról”.

Úgy látszik, hogy a kísértetek a korponai városi polgárok köréből kiszemelt áldozataikat szerették veszélyes helyekre vezetni, így nem is csoda, hogy a Stangarígel alatti barlangból a betyár urak kijártak, nekik estek a városlakóknak, és az utolsó garasukig kifosztották őket.

Ezúttal is Štefan Gonda megboldogult apukája volt az áldozat, akit efféle szerencsétlenség ért. A borospicéjéből pénz nélkül tért haza.

Előbb Malinoc szellem elragadta őt a barlanghoz, ott a betyárok kifosztották, majd Rakytnoc szellem karmai közé került, és egy tisztátalan erő a Bozók várához alá ragadta, ahol is a rom egy költői szegletébe kuporodva kialudta magát a kényelmetlen, még Corvin Mátyás idején égetett tégladarabok között.

Amikor délután hazaérkezett Korponára, otthon ledőlt, az asszony a zsebében francia kártyát talált, de pénzt semmit. És lám, olyan rossz volt az asszony, hogy nem volt hajlandó elhinni, hogy a „nyalka legények”, akik férjét részletes elbeszélése szerint kifosztották, valóban léteznek. Azt mondta az urának, hogy minden bizonnyal a szőlősben gyülekeznek, a Sikszova hegyháton, és a kártyapartiba való újabb tagra lesnek, mert a „nyalka legények” nem a Stangarígel alatti barlangban laknak, hanem magában Korpona városában, hiszen közéjük tartozik a jegyző úr, és a várnagy is.

Ezekből az időkből származik Lambert mondája is Bozók várának uráról, akinek a szellemével a várnagy úr beszélgetett. Igaz, két napba tellett, mire hazatért a sétájából, de hát két éjszakán keresztül űzte őt Rakytnoc, a Slný vrch szelleme, és azt ajánlotta neki, aludja ki magát a bozóki várromban, a Corvin Mátyás idejében égetett történelmi tégladarabok között.

A várnagy úr beszámolt a bozóki vár több mint száz éve halott urának mondájáról, Lambertről, akinek vendégszeretetét ezúttal minden tökéletlenségével együtt élvezhette. Az éjjel felébredt Lambert kísértete, aki arról faggatta a várnagyot, hogy tudja-e, miért nincsenek manapság Korponán jezsuiták. A rémült menedékkereső rettegve válaszolta, hogy nem tudja. Erre azt mesélte neki a megboldogult Lambert, hogy ott lentebb, a Kis és a Nagy Bebrava összefolyásánál száz esztendeje egy kolostor állt. Íme, ezeket mondta Lambert szelleme töviről hegyire a várnagy úrnak, aki hajszál pontosan mesélte tovább a feleségének, aki pedig csak a fejét csóválta mindefölött.

– Elfogatták a lányomat, a szép Marjenkát, a kolostorba vitték, és bezárták a kazamatákba annak reményében, hogy gazdag váltságdíjat fizetek majd érte, akár pénzben, akár természetben. Hiába kerestem azonban a lányomat addig, míg egy koldus be nem vette magát a vihar eső elől a kazamatákba, és a hangját felismerve sírdogálni nem hallotta őt. „Marjenka, hol vagy?” „Tomáška, maga az?” válaszolta a lányom, megismerve a koldus hangját, akinek a lelkére kötötte, hogy azonnal keressen fel engem, magyarázza el nekem, hogy hol találhatok rá, s úgy hiszi, kiszabadítom majd. A koldust előbb nem akarták beengedni hozzám, de végül csak megtették. Ezután felfegyvereztem az embereimet, s kiszabadítottuk Marjenkát, a kolostort leromboltuk, a szerzeteseket pedig elhajtottuk. Attól kezdve Korponán nincsenek jezsuiták.

Mire a várnagy mindezt elmesélte, kegyvesztetté vált a feleségénél, a várnagyné ugyanis ezután már nem is volt hajlandó másként szólítani az urát, mint „Tomáška, maga az?” Igen! Azokban az időkben Szlovákiában a városi várnagyok még szlovákok voltak, a mi várnagyurunk pedig Lambert úr mondáját a korponai jezsuiták kiűzéséről a jövő nemzedékére hagyta. A mondában egyébként az a legszebb, hogy Korponában nem voltak jezsuiták soha.

Tehát ide, a Korponai szirtek alá, a messziről rúnákra emlékeztető, titokzatos jelekkel televésett sziklákhoz, ide, a Stangarígel alá rándultak ki a korponai polgárok Štefan Gondával, akinek apját ifjúkorában Rakytnoc, Malinoc és Faklonoc nevű kísértet vezette tévútra. Elvarázsolt vidék!

– A kirándulás remek lesz – mondta az evangélikus iskola tanítója, Schádza úr, aki földtannal és régészettel foglalkozott –, mert az a megtiszteltetés ér bennünket, hogy megcsodálhatjuk a Korponai szirtek piroxén-andezitjeit, ami a trachit egy fajtája.

A társaság útnak indult Štefan Gonda házából.

II.

Schádza úr hőn szerette az ásványtant és a régészetet. Gonda úr viszont fel nem foghatta, miért szereti ilyen szenvedélyesen ezt a két tudományágat, s egyfolytában azt hajtogatta, hogy a kő az kő, és kő is maradt, hívják akár kvarcnak, akár mészkőnek. Ha Schádza úr ásványtan iránti rajongása miatt kifogásolható módon viselkedett, méginkább így volt ez a fiatalember régészettől való elragadtatottsága esetében. Gonda úr szerint nincs semmi értelme hazahordani a régi fazekak kiásott cserepeit, vagy netán egy koponyát vinni haza, s otthon azt vizsgálgatni, hogy a hosszúkoponyájúakhoz vagy a rövidkoponyájúakhoz tartozott-e. Nos tessék, fogjon csak vele kezet! Egy pillanattal korábban Scháza egy hosszúkoponyát tartott a kezében. Fogjon vele kezet! Mire az kihúzza a zsebéből a kezét, amelyben egy pillanattal azelőtt még egy csontot szorongatott.

– Kérem – mondogatta Gonda – vegye csak nyugodtan a Schádza nevet. Tehát: sz, ch, á, d, z, a. Az sz-nek van esze, a ch-nak nincs esze, az á-nak van esze, a d-nek nincs esze, a z-nek van esze, az a-nak nincs esze. Nos hát, nincs esze. 

Amikor Schádza úr valamerre a vidéket járta, sosem küldött képeslapot más felirattal, mint hogy jól megy a sora, és hogy „Jól vagyok, a táj bővelkedik különleges képződményekben.” Vagy: „A vidék kellemes, az ember minden pillanatban egy urnasírba botlik.”

Gonda urat ezek a képeslapok az őrületbe kergették. Ha legalább megírná, nem éhezik-e, de ez a fiatalember inkább éhen halna valahol, semmint kihagyná egy régi temető átvizsgálását. Kár a szóért. Még valahol a nyakát szegi valami sziklán, miközben a földkéreg rétegeit vizsgálja.

– Maga, Iván, rendes fiú – fordult Schádza úrhoz – én pedig őszintén azt tanácsolom magának, hagyja csak a földkéreg rétegeit, rétegeknek lenni, hagyja csak a temetőt, akár a rendeset, akár a hamvasztásosat, ahogy maga nevezi, hagyja csak azt meg hamvasztásosnak, szóval hagyja békén, és inkább botanizáljon, mint én. A környékünkön annyi vadrózsa fajta van, mint sehol Európában. Jól tudja, hogy csak én egyedül kétszázat találtam. Ez sokkal nemesebb, vagy, hogy úgy mondjam, fennköltebb, mint a holtak maradványai után kutatni, vagy sziklát mászni és azt kiabálni: „íme, ez itt csillámpala”, „íme, ez itt trachit” „íme, ez kvarc”.

– Én pedig azt nem értem – védekezett Schádza úr –, hogy mégis mi fennkölt van azon, hogy valaki talál egy rózsát és így kiált fel: „íme, ez egy új vadrózsa. Rosa canina nitida!”

– Jaj, hát maga nem szereti a botanikát – torkollta le Gonda úr igazán durván, mert nem jelentett ez mást, minthogy: „maga szégyentelen barbár!”

Ez persze egyáltalán nem befolyásolta Schádza urat. Továbbra is hőn szerette a földkéreg rétegeit, a pogánykori hamvasztásos sírokat és az urnák maradványait rejtő romokat, amelyekből ezen a titokzatos vidéken annyi volt, hogy a Gondához hasonlóak azt hihették, más dolguk sem volt a vidék őslakosainak, mint minden ebéd után edényeket törni.

– Biztos rosszul főztek az ősasszonyaik – mondta cinikusan Chotárný úr, a Lehotský ügyvéd mellett dolgozó titkár, amivel Schádza urat végképp kihozta a sodrából. Úgy elragadta őt a düh, hogy kijelentette, minden korponainak meg kellene csókolnia azt a kezet, amelyik széttörte az edényeket, mert éppen ezeknek a cserepeknek köszönhetően kerülünk közelebb az őrkoshoz, és amelyek csalhatatlanul bizonyítják, hogy a szlávok már a Krisztus előtti IV. század előtt megérkeztek Észak-Magyarország területére.

Ez a kézcsókos megjegyzés ugyan mégiscsak enyhe anakronizmus volt, de legalább lehűtötte a gúnyolódókat, Schádza úr pedig tovább vizsgálódott és kutatott fáradhatatlanul a környéken.

– Csupa kő meg cserépdarab van ennek a szívében a régi urnasírokból. – Gondolták róla a korponai kisasszonyok, s lám, Schádza úr olyan következetlen volt, hogy némi helyet azért mégiscsak meghagyott Marjenkának, Gonda úr lányának.

Marjenka még szebb volt, mint annak a bizonyos Lambertnek a Marjenkája, akit a kolostorbéliek bezártak a kazamatákba, és akiről az emberek azt beszélték, hogy miatta romboltatott le több kolostort.

Ezt a szép Marjenkát szerette Schádza úr, az a szép Marjenka pedig Schádza urat szerette, de eddig egyikük sem szólt a másikhoz erről a dolgoról egy szót sem.

Amikor egymással beszélgettek – ez pedig olyan gyakran előfordult, hogy mások már azt mondták volna, hogy szerelmesek egymásba –, mindig csak a földkéreg rétegeiről, a régi hamvasztásos sírokról diskuráltak nagy komolyan, meg csupa olyasmi dologról, amely Schádza úr hobbija volt. Közben egymás szemébe néztek, és azt gondolták: – Mikor mondja már meg, hogy szeret engem?

Amikor pedig együtt voltak, Schádza úr gyakran olyan erősen szorította össze a saját bordáit, hogy felnyögött a fájdalomtól. Miért, az ördögbe is, miért nem volt képes megmondani neki ma sem, hogy szereti, mért beszélt neki ehelyett a dömeházi, máznevelői, lissói és szentantali, egyszóval a Hont vármegyei leletekről?

Marjenka kisasszony pedig otthon sírdogált a kertben, amikor eszébe jutott, hogy ugyanazt tehette volna, mint a Prividzkáék Olgája, és azt mondhatta volna Ivánnak: „Ha nem bántanám meg vele, tüstént magába szeretnék.” De ha egyszer olyan komoly mindig, és ez olyan szép, hogy amikor a dömeházi, máznevelői, lissói és szentantali leletekről beszél…

– Lelkemre, egyszer véget kell vetnem ennek – mondta magában Schádza úr, amikor a társaság a malomhoz közeledett –, a mai kirándulás alatt megmondom neki, hogy szeretem, úgy, ahogy Gonda úr szereti a botanikát, vagy én az ásványtant és a régészetet.

III.

Gonda úr előszeretettel szervezett kirándulásokat, amelyek nem vezettek túlságosan messzire, és amelyek alatt jó bort lehetett iszogatni. A program ugyanaz volt, mint korpona összes polgára esetében. Felfogadtak két cigányt, akik a bor-, a tojás- és a szalonna és kenyérkészletet szállították.

A társaság aztán „betyármódra” tábort ütött, tüzet rakott, husángra húzott szalonnát sütött, ittak, ettek, sőt, még énekeltek is. Mire beesteledett, és menni kellett haza, indulás közben eldiskuráltak arról, milyen remekül sikerült az aznapi kirándulás.

A mai kiránduláson, mint általában, azok vettek részt, akik rend szerint szoktak. Csak Chotárný úr hiányzott, Lehotský ügyvédúr titkára, aki a Slný vrchre ment megnézni a szőlőskertjét, hogy megvizsgálja, vajon dicsekedhet-e már az eperfa-borával, amely a Slný vrch meredélyén terebélyesedő három eperfa gyümölcséből készült.

Marjenkát és Schádza urat leszámítva a társaság vidám volt, a fiatalok lassan vánszorogtak a kirándulók után, bánatos pillantást vetve egymásra.

– Mondjon valami érdekeset Iván úr.

– Természetesen, Marjenka kisasszony. Hont vármegyében fekszik Rybník község, avagy Garamszőlős, amely a bencés apátsághoz tartozó halastóról – rybník – kapta a nevét. Tudja, Marjenka kisasszony, Garamszentbenedektől nem esik messze az a hely, csak a Garam túlsó oldalán van, ott, ahol a vasúti híd áll, nos ott vált valaha ez a halastó, amelyet „Karachtovo”-nak neveznek, bár máig sem tudja senki, miért hívják „Karachtovo”-nak.

Hetet-havat összehordott.

– Zsibritó falva mellett szintén volt egy halastó. – Sóhajtott fel Marjenka kisasszony.

– Igen, a halastavak a szűk termés idején megóvták a lakosságot az éhezéstől, ahogy írva áll néhány városi hivatali feljegyzésben Zsarnócától Garamújfaluig és máshol – szólt Iván úr. Szomorú, ha az emberek csak a halakra vannak utalva.

Megérkeztek a Stangarígel csúcsára, ahol a társaság letáborozott. Felettük a Korponai szirtek magasodtak, húsz trachithasáb arányos rendben, királyi diadémra emlékeztető módon húzódik végig a hegyháton a zöld sombokrok között északról déli irányba. A távolból egy hatalmas kéz felemelt ujjainak látszottak.

Iván Marjenkával nem vettek részt az általános vigalomban, szalonnát sem sütöttek a tábortűzön. Felmentek a dombra a Korponai szirtekhez.

– Csupa piroxén-andezit mindenhol – mondta a fiatalember, amikor a hasábok előtt álltak –, a trachit egy fajtája, egyszerű és egységes, szemcsés belsővel, igazi, egészséges trachit.

– Hogyhogy egészséges?

– Azt mondtam volna, egészséges? – Kérdezte Iván összezavarodva.

– Maga olyan furcsa máma. – Mondta Marjenka.

A Slný vrch alatt jártak

– Furcsa vagyok? Jaj, Marjenka kisasszony, én…

– Maga?

– Én! Én egyfolytában azt firtatom, miféle föld alatti vagy föld feletti erő alakította ki ezeket a sztalagmitekre hasonlító oszlopokat. Másodszor: nézze csak meg ezeket a jeleket, pontokat, félköröket és vonalakat, amelyeket a trachitoszlopokba vájtak. Vajon ki fejti meg ezt az írást?

Ez után a nyitány után a kissé lenyugodott szerelme megvallásához, és így folytatta:

– Nézze, Marjenka, vagy évezredekkel ezelőtt egymásba szeretett két történelem előtti ember. Egy fiú és egy lány. A fiú nem volt elég bátor, hogy megmondja ezt a lánynak, aztán pedig mindezt felvéste ide a jövő emlékezete számára. Látja, Marjenka, ami engem illet, én ezt így olvasnám ki: „Schádza Iván szereti Marjenka kisasszonyt!”

Eszerint az állítás szerint Iván történelem előtti embernek kellett, hogy tartsa magát, így most már csak az a kérdés, hogy vajon a történelem előtti emberek is olyan szenvedélyesen ölelkeztek és csókolództak-e, mint Iván úr Marjenka kiasszonnyal, miután megfejtették a Korponai szirtek titokzatos feliratát.

Aztán tovább csevegtek, leereszkedtek a Stangarígel másik oldalán – és megfeledkeztek a társaságról, amelyikkel a Korponai szirtekhez rándultak ki, s amelyikhez ők is tartoztak.

A szerencsétlen szerelmesek egyre távolodtak Korponától, kéz a kézben magyaráza egyik a másiknak, milyen szép is az, ha ketten úgy szeretik egymást, mint ahogy ők.

Az erdőkben már besötétedett, mire eszükbe jutott, hogy Korponán van az otthonuk.

Éppen ekkor értek valami oszlophoz. Iván úr gyufát vett elő a zsebéből, és meggyújtotta. Íme, ez állt ott: „Korponába 6 km, Szentantalba 1 km.” Micsoda segítség! Gonda úr liberális ember, és ha megmondja neki, hogy szereti az ő Marjenkáját, bizonyára megbocsájtja a jócskán megkésett visszatérést.

Szivarra gyújtott. Parazsa mint az izzó vas világított a sötét erdőben.

– Szépen tévútra vittél! – mondta Marjenka Ivánhoz bújva.

IV.

Az eperfaborát késő estig kóstolgatta Chotárný úr a Slný vrch oldalában lévő borospincéjében. És titokzatos ösztöntől serkentve és a kísértetektől való félelmében, gyanús gyorsasággal ereszkedett le a Slný vrch lejtőjén a Korponára vezető útra.

Majd hirtelen meglátott valamit, amitől úgy megijedt, hogy menten elájult. Ott lejjebb Rakytnoc kísértete várt rá, s tüzes vassal integetett felé a lejtő alján. Elragadta Gonda Marjenkát, akit a hangjáról ismert meg.

– Szépen tévútra vittél!

Amikor magához tért, égnek állt a haja az iszonyattól. Eszébe jutottak a mendemondák e titokzatos vidék kísérteteiről, és keserves írásra fakadt. Hogy miért éppen Marjenkát, akit ő annyira szeret, vezeti tévútra Rakytnoc szelleme a Slný vrchről! Hát mi lesz Chotárný úrral Marjenka nélkül?

Chotárný úr pedig lassan visszamászott a Slný vrch oldalában lévő pincéjébe, ahol újra megkóstolta az eperborát. Meg lehetett inni.

*

Reggel Chotárný urat Szentantalban találták meg egy ház előtt, amint egyre azon álmélkodik, hogy mégis hogy került oda, ha egyszer Korponán lakik.

– Bizonyára Rakytnoc kísértet a ludas – sóhajtott lassan visszagondolva az estére –, az, amelyik elragadta Gonda Marjenka kisasszonyt, Rakytnoc, vagy a Malinoc – vagy a Faklonoc?

Ezt azonban már csak Korponán tudta meg, mert Iván úrról és Marjenka kisasszonyról beszélt az egész város.

A világban sokfelé bolyonganak efféle Rakytnocok.  

*

 A mű eredeti címe: Duch Rakytnoc ze Slného vrchu a spol