Fried István írása Jaroslav Hašek kötetéről, melyet Száz Pál fordított magyarra és melyből az 1749-en is jelentek meg részletek.
Hogy a cseh szerző nem egykönyvű író, aki egy jól „eltalált” figurával, Švejkkel, a derék katonával egy 20. századi kópétörténetet játszatott el, azt a magyar olvasó már korábban összeszerkesztett kisprózakötetekből tudta. Magyar tárgyú karcolatait, novellettáit, tárcáit, humoreszkjeit (mindegyik több találgatásra ad alkalmat) nem messze Musil Kálváriájától, vérbeli újságírói munkákként, a bürokráciát, a Musil által szóvá tett ellentmondásokat, magyarországi kóborlásai során szerzett tapasztalatait olykor a szatíráig hatoló, a nevetségessé tételt megcélzó írásmódjával közölte a cseh sajtóban. Az utóbbi néhány esztendőben Száz Pál vette elő újra Hašek Prágában kiadott gyűjteményes köteteit, s adta közre kitűnő tolmácsolásban azoknak az akár újságcikknek is nevezhető darabokat, amelyeknek eddig még nem készült magyar fordításuk, ám a magyar olvasó érdeklődésére számot tarthatnak. „Szakmailag” pedig azokat foglalkoztathatják e kötet írásai, akik a századforduló Monarchiájának hétköznapjaiban, nyelvi és társas viszonyaiban kívánnak elmélyedni. A folyóiratokban publikált anyag most kötetté szerkesztve tanúsítja nemcsak azt, hogy Hašek vérbeli újságíró, akinek nincs jelentéktelen téma, csupán megírásra váró, hanem azt is, hogy újságírása és szemlélete egybevethető a kor magyar sajtójának (nemcsak élclapjainak) hasonló célzatú prózájával.
A kötet alcímében: Útirajzok a Monarchia tájain, az olvasócsalogatás mellett figyelmeztetés is rejlik, mely igazolódik a kötet olvasásakor: Hašek akár jellegzetesnek minősíthető (újságírói) magatartásában fölfedezhető a századelő cseh személyiségének rosszérzése, a Monarchia társadalmi-politikai-emberi viszonyaival való elégedetlensége. Nem úgy járja be a Monarchia vidékeit (kitérőként Németországba és Itáliába is átrándul, többnyire pénz nélkül, kevés pénzzel, inkább kóborolva, barangolva), mint tudatos turista, előzetes tervet készítve, hanem hogy ellenpéldájául szolgáljon a tömegturizmussá lett polgári-kispolgári szokásvilágnak, „rituálé”-knak. Jóllehet a tömegturizmusnak még korai fázisában vagyunk, Hašek számára a groteszk, a kinevetni-kigúnyolni való színre állítása az a magatartás, mely az egyedi, az élményszerzés, a valódi kultúragyarapítás, az őszinte érdeklődés helyébe lépett. Ezért jelenetekké komponálva érzékelteti az ismeretszerzés felületességét, az egyes – nemzeti – sztereotípiák rajzán keresztül az eltorzulót, az önáltatót, ezek legkülönfélébb változatait. Hašek – nem meglepően – a cseh szemlélő aspektusából tájékozódik, korántsem titkolja rokon- és ellenszenveit. Nem militáns szlávként, mégis a szláv tájak és emberek iránt érez(tet) szimpátiát, mindenekelőtt a közeli rokonnak tekintett szlovákokról ír a szeretet és a megértés hangján (el- és megítélve a magyarosítást), a magyarokról és osztrákokról (meg a németekről) kevés jót tud mondani. Általában a szegénységben élők, azok, akik védtelenek, mert nincs szavuk a védelemre, kapnak Hašektől elégtételt, míg az oroszoknál tapasztalt önkényuralmi kíméletlenség ugyancsak megrovásban, de legalábbis nevetségessé tételben részesül.
Hašek „közép-európai” utas, aki eljut a Balkánra, Észak-Itáliába, Bajorországba, de érdekeltségével a közép-európai tévedéseket és tévelygéseket vizsgálja elsősorban. Többnyire a turistáskodás, a turista a célpont (e ponton a németek és angolok szokásairól is humorteli írások szólnak). Az az emberfajta, aki a maga választotta-megtervezte útra is magával viszi előítéleteit, rögzült szokásait. Kötelezőnek érezvén a nyári szabadságukat szülőföldjüktől távolabbi helyeken eltölteni, mivel a turistáskodás divatának eleget kívánnak tenni, ugyanakkor az idegenben is a sajátot keresik; ha nem bukkannak rá, boldogtalanok, ha meglelik, elégedettek. Jellegzetes alaknak tetszik Arató úr, a magyar turista, aki Itáliában mindent fitymál, a hazaihoz viszonyítva csekélyebb értékűnek állít: „Róma állítólag szép város, de nem tudom, találok-e ott igazi, hamisítatlan paprikás gulyást.” A kurziválás Hašeké, ki így emeli ki Arató úr megnyilatkozását. S ami még fontosabb, a szerző írásában magyarul írja le Arató úr vágyát. Minthogy Arató úr Rómában megtalálja, amit Itáliában keresett, marad még egy hétig, hogy áldozhasson gasztronómiai céljának. Hašek szívesen iktat be tárcáiba idegen nyelvű szavakat, idézeteket, szerkezeteket, magyar, horvát, német, olasz, orosz, szlovák szólásokat, elsősorban a helyi szín festésére, a hangulat érzékeltetésére – valójában a Monarchia többnyelvűsége köszön vissza e szövegekből, törekvés a saját idegenségének ellensúlyozására. Tudatosodik, hogy egy cseh kóborló nem hazai, hanem idegen tájakon vándorol, az úton különböző életrendekkel szembesül. Célja ennek az idegenségnek olyan mérvű megismerése, hogy beilleszthető legyen a saját gondolkodásába, ezáltal közölhetővé váljon – pozitív vagy negatív előjellel. Másrészt az önmagába forduló szemlélettel, a bezárkózással szemben törekszik olyan tájak, életek, helyzetek, viszonyok megismerésére, melyek ugyan mások, mint amelyekhez, akikhez szokott, viszont az egy államban létezés (a századelő cseh tudatában általában inkább kényszerültség) arra készteti, ha görbe tükörben is, felmutassa, mit, hogyan látott az „idegen”-ben, miféle viszony lehetséges a saját meg az idegen között. Az sem feledhető, hogy Hašek Kafka kortársa, a bürokráciát mindenképpen láttatja, inkább hétköznapjaiban, nem allegorikusan, de mindenképpen olyannak, amely a „teokrácia” helyét tölti be. Hašek a kinevet(tet)és retorikájával él, szinte nem győzi a szatíra eszközével az állampolgárai ellen forduló államot kigúnyolni, a visszásságoknak láttatott történéseket, Kákánia belső viszonyait leleplezni, melyekről esettanulmányokat készít. Talán nem túlzás, ha azt mondom: diagnózisokat ad közre, társadalmi-emberi kóresetekről készít beszámolókat. Ekkor még a Švejk-regény ötlete nem merült, nem merülhetett föl, annak megírásához az első világháború volt szükséges. Ám azt sem célszerű tagadni, hogy a „rajzok”, tárcák hangvétele, a szinte fejetetejére állt/állított világ jelenségeinek humorral való megközelítése már próbálgatja azt a hangot, mely teljes erejével a világhíressé lett regényben oly egyedivé teszi a regénybeszéd hogyanját. Az alulnézet, a hivatalosság eleve megkérdőjelezése, az ésszerűtlen uralma az ésszerűnek tetszőn, az, hogy a hű megjelenítéshez a görbe tükör a legalkalmasabb eszköz, nem csak a jótollú publicistáról árulkodik, hanem egy olyan világképről, melynek jövőbeni kiteljesedéséről még szerzője sem álmodhatott.
A kötet csupán válogatás egy ennél terjedelmesebb anyagból. Még Száz Pál fordításaiból sem került be minden darab a kötetbe. A cseh filológia nem hagyta veszni Hašek kisprózáját, gondosan, igényes szövegközléssel szerkesztett kötetekben jelentette meg a jó darabig elfelejtett anyagot, melynek egészét szemügyre véve kitetszik, hogy Hašekhez hasonló újságíró akad ugyan Monarchia-szerte, de antiturista meggondolásaival mégis egyedinek hat, majd azzal, hogy bejárja a Monarchiát, szláv és nem szláv vidékeket, és ahol járt, arról nyelvileg is számot ad a cseh szövegben, fordítatlanul hagyván nem cseh nyelvű "betét"-jeit. Magatartása kevésbé a kisemberé, inkább azé a megfigyelőé, aki a felülstilizálás bármely formáját megveti, de "irodalmi" igényességéből nem enged, az eseményekben (azáltal, hogy azok egy írás nyersanyagai) újságíróként van jelen. A humorral feltöltött tájleírás nem idegen Monarchia-szerte, a bécsi, a budapesti, a prágai kabarék világa hasonló módon tudatja a hivatalostól alapjaiban eltérő nyelv és személyiségszemléletét, az újságírók és a kabarészerzők (-előadók) hangvétele sok tekintetben rokonítható egymással. Hašek feltétlen érdeme, hogy "hibrid" szövegeket állít elő. A Száz Pál fogalmazta, jól tájékoztató utószóban hangsúlyozott helyzetkomikum mellett aligha feledkezhetünk meg a nyelvi komikumról, mely nyelvek egymás közötti békétlenségét éppen úgy hozza magával, mint más nyelv hangsúlyozott idegenségét. Ez összefügg azzal az imagológiai (népképzeti) nézőponttal, amely az elbeszélői beszédben formához jut, és nem egyszer különféle nyelvű szólások ütközésében és/vagy egymás mellettiségében érzékelhetővé válik. Erőteljes színekkel dolgozik a tárcák beszélője, ám ha szükséges, komorabbá válik mondandója, alapjában a tagadás, a nevetségessé tétel, a képtelenségig hatoló, a bohózati megjelenítés jellemzi a legtöbb "rajzot". Újságírói műfajokat differenciál.
A Monarchia századfordulója az újságírás fénykora (a kabaréé is). A különböző pártokhoz fűződő lapok mellett jócskán voltak pártoktól független újságok, jelentékeny írók tanulták mesterségüket újságba írással, mint Hašek, a magyar irodalomból Molnár Ferencet érdemes megemlíteni. Hašek cseh hagyományt folytat (ide Karel Havliček Borovský neve kívánkozik) független szemléletével, írásainak sokféleségével. Hašek is, mint annyian mások, újságíróként kereste, kísérletezte ki a hangot, amelyen úgy szólalhat meg, hogy az tévedhetetlenül az övé. Újságírónként lett írói személyiség, hogy aztán regényével ama felsőbb fokra lépjen, melyen már a világirodalom mellőzhetetlen alakjává lesz. Az ebben a kötetben közölt írások előjátéknál jóval többek, nem csupán a felkészülés éveiről árulkodnak. Hašek számára az újságírás létforma jó darabig, az írások megformáltsága, a mesterelbeszélésekkel szemben a kiselbeszélés alakzata, humoros hatást megcélozva, de a gondolkodtatás összetett funkciójának is eleget téve. Száz Pál fordításával olyan kötet látott napvilágot, mely önmagán túlmutat. Nemcsak egy cseh íróról tudunk meg többet, hanem egy szűkebb és tágabb világról, a Monarchiáról, melynek kultúrájához sem a cseh, sem a magyar hozzájárulás nem mondható jelentéktelennek.
Jaroslav Hašek, A távcsőaffér. Útirajzok a monarchia tájairól., ford. Száz Pál. Typotex, Budapest, 2024, 328 oldal
