Nikápoly vörös fényei világítottak az éjszakában. A Duna morajlott, a halak lubickoltak, a gőzhajónk pedig egy társaságot vitt a fedélzetén, amely Nikápolyban szándékozott kiszállni. 

Noha késő este volt, akik nem szálltak partra, azok sem mentek aludni a kajütbe, hanem feljöttek a fedélzetre, az egész napos hőséget követő kinti hűvösbe, s nézték, ahogy a fekete, pusztán néhány méternyire megvilágított Duna lomhán hömpölyög, a távolban hajókürt harsan, s a gőzhajók fénye villog. 

A folyó mentén elszórt halászfalvakból néhol énekszó hangzott. Közeledtünk Nikápoly felé. 

A padon a német Schwarz ült mellettem, a lámpás fényénél egy társalgási szótárból lelkesen tanulta a bolgár nyelvet. Schwarz egy berlini biztosítócég ügynöke volt. 

– Rossz dolog ez – magyarázta időnként – fél óra múlva Nikápolyban vagyunk, és én csak néhány szót tudok bolgárul. Hát mégis, hogy fogok majd életre-halálra szóló biztosításokat kötni az itteniekkel? 

– Ugyan, hát minek mászkál hozzánk – morgott hátul a bolgár tiszt. 

Nikápoly fényei már világosabban látszottak, már fel lehetett ismerni a házakat, a part menti kis gőzhajókat, a német Schwarz pedig gyorsan magolt, kérdezgetve, hogy kell ezt vagy a szót ejteni, közben pedig a kézikönyvől megtanult mondatot ismételgette: Az razbiram dobra, na nyemoga chortuvam (Jól értek ugyan, de nem tudok beszélni). Majd néhány szófordulatot sajátított el, de olyan alaposan, hogy amikor megálltunk a part szélén s arabadzsik, azaz a vezetők, hordárok és cigányfiúk csapata vett körül minket, a „az nescsa nisto” (nem akarok semmit) helyett minden igyekezetével azt felelte egy piszkos hordárnak: „az obicsam zelencsuk” (szeretem a zöldséget). 

A hordár elvitte Schwarz poggyászát, így a szerencsétlen Schwarz kénytelen volt sorsát az ismeretlen ember kezébe helyezni. 

Végül átizzadtan és átkozódva eltűnt a város fogatagában. 

A gőzhajó este tizenegykor kötött ki, Nikápoly utcáin egyetlen járókelőt sem lehetett már látni. Az idegenvezetők megosztoztak az újonnan érkezett külföldieken, engem viszont egyetlen arabadzsa sem zavart, mert csubarát, vagyis a bolgár nemzeti viselet magas fejfedőjét viseltem. 

Elúsztak a felhők a Hold elől, s előtűntek a szűk utcák, a cigánynegyedek, a mahalák. 

A sárral tapasztott, fából összetákolt kunyhók, rémisztően fehérlettek a holdvilágban. A cigánynegyed nem nagy, a piszok viszont épp elég volt ahhoz, hogy a holdfényben is látni lehessen. 

Minden utcában volt néhány kutya a szemétdombon, amelyből minden ház elé kijutott. 

A cigánynegyedből aztán lassan a város rendezettebb részébe lehet jutni. 

A kávéházak az utcákon elhagyatottnak tűntek, és csak a vörösen hamvadó zsarátnok jelezte azokat a helyeket, ahol a nap folyamán kávét főznek. 

S íme újra a Dunánál vagyunk. A csöndes éjszakában a part menti alacsony épület irányából énekszó harsan. 

Ha énekszó hallatszik az éjszakában, máris ujjong a szív, főleg azért tudniillik, mert ének egyedül vendéglőből hangozhat, ahol az ember a szomját olthatja és éhségét csillapíthatja. Onnét ez az örömének.

S valóban, engem is örömmel töltött el, amint beléptem a dohányfüstbe. A bejárat feletti felirat bizonyította, hogy egy tengerészkocsmába léptem. 

Micsoda meglepetést okozott, amikor a sarokban az asztal mellett, ahol senki sem ült, megláttam Schwarz urat, amint egy pohár rakija fölé hajolva a tőle elválaszthatatlan bolgár társalgási szótárát böngészgeti.

Körülötte zsivaj, ricsaj, káromkodás zengett minden nyelven. Igazán meghitt találkozás volt ez Schwarz úrral. Úgy megszorította a kezem, mintha tíz éve nem találkoztunk volna. 

– Az istenre kérem, kérdezze meg a hordáromat, mi a szándéka velem. Ide vezetett, és amikor látta, hogy nem tudok bolgárul, beszélni kezdett hozzám, talán törökül, s most ott alszik a sarokban a poggyászomon. 

Felébresztettem a hordárt. Megtörölte a szemét, és elég soká tartott, míg megválaszolta a kérdésemet, hogy mi is a szándéka.

A válaszának valami olyasmi értelme volt, miszerint Schwarz úrnak itt kell vele várakoznia reggelig. 

A fickó tovább aludt, s felébreszteni annyit jelentett volna, mint egy apró torpedóhajó részeg tengerészeit földühíteni. 

– De mégis mi lesz velem? – Sajnálkozott Schwarz. – Holnap visszamegyek, ha egyáltalán megérem a reggelt. Micsoda ország! 

– Ugyan, ne csináljon gondot belőle – vigasztaltam – ha megtanul bolgárul, annyit járhat ide, amennyit akar.

– No de ha németül tudok csak… – sajnálkozott Schwarz, ugyanaz a Schwarz, aki a gőzhajó fedélzetén Vidin és Lom Palanka között vidáman énekelte: „Deutschlan, Deutschland über alles…”

A kocsmában vártuk be a reggelt. 

Schwarz úr reggel hat órakor felkelt a padról, és elment a kikötőbe megérdeklődni, mikor megy gőzhajó. A poggyászát saját maga vitte. 

Szívélyes búcsút vettünk, és meg vagyok győződve arról, hogy amint Schwarz úr visszatér berlini otthonába, ismerősei körében arról fog beszélni, milyen szörnyű ott Bulgáriában, hogy mennyi rémes kalandban volt része, hogy hogyan igyekeztek tőrbe csalni, hogy életére törjenek, és hasonlóak, amiket a németek papagájmódra ismételgetnek a Balkánról. 

Éjjel minden piszkosnak tűnt, de bezzeg nappal! – a legnagyobb tisztasággal, amihez mi nyugaton szokva vagyunk, ugyan nem szembesültem, ám más balkáni városokkal ellentétben Nikápolynak több utcája kövezett. 

Nikápoly, románul Nigebolu, hosszú völgyben fekszik. Lakosságát nyolcezerre becsülik. Igaz, a látogató el sem tudja képzelni, hogy lehet egy ilyen nyüzsgő városnak mindössze nyolcezer lakosa. 

Ennek az a rengeteg ember az oka, akik dél felől, az Oszam folyó mentén a városba jönnek az üzlet miatt. Ez a folyó a Trojan-Balkán hegységben ered, és nem messze, úgy négy kilométerre Nikápolytól torkollik a Dunába, éppen a román Olt folyóval szemközt. 

A Duna rengeteg hajójával, mint minden dunai városnak, ennek is fő kenyéradója. A hajók árut hoznak, Nikápolyból pedig gabonát visznek, a háziipar termékeit, selyemneműt és cserépedényeket. Délelőtt megnéztem a várost, amelyre szép kilátás nyílik a Dunáról. A fehér házikók markánsan kitűnnek a zöldből, a karcsú minaretek, a pravoszláv templomok hagymakupolás tornyai tükröződnek a kék ég alatt, hacsak, érthető módon, nincs beborulva. 

Ezt azért szögeztem le, mert amikor a Duna felől Nikápolyt néztem, éppen zuhogott az eső. Néha mennydörgött, s a karcsú minaretek és a hagymakupolás pravoszláv templom tornyainak háttere az a fekete, sűrű felhő volt, amelyből tekergő villám csapott ki. Felszikráztak a templomtornyok réz díszei s a minaretek félholdjai. 

Nikápolyban székel a görög püspök és a katolikus püspök is. 

Ünnepnap volt, így hát a gőzhajón, amellyel utamat lefelé a Dunán folytattam, az esős idő ellenére sok kiránduló volt, főként ide települt külföldiek. 

Egy öttagú görög család, egy örmény kereskedő, igencsak beszédes ember, aki az egyik utastól a másikig járt, s mindenkitől megkérdezte, hány óra, s köszönetet mondva mindenkinek bemutatkozott. 

A vihar ezeken a vidékeken nem tart soká. Három órája még be volt borulva az ég egészen a déli hegyekig, most pedig perzseli a nap a vászonvitorlát, amely a fedélzeten keresztben feszül felettünk. 

Kávéárus jön. „Kafe à la turca” (fekete kávé), „kafe à la franca” (fehér kávé), kiáltozza olyan mély hangon, hogy mellette az elemi iskola négy tanítókisasszonya egészen elsápadt. 

–  Chajtudin (bandita) – suttogta az egyik, de a bandita kávéját csak iszogatták, s lelkesen vitatták a fedélzet közönségét. 

– A nők ugyanolyanok nyugaton is, keleten is, nem igaz? – kérdezte mellettem valakitől az örmény olyan hangosan, hogy a hölgyek is meghallották és elpirultak. 

– Budala (hülye) – mondta valaki hangosan, s most az örményen volt a sor, hogy elpiruljon. 

Az vidék Nikápolytól Szvistovig egyhangú. Alacsony dombvidék a jobb parton, és egyhangú zsombékos síkság a balról, a román oldalon egészen Zimniceáig. 

Távcsővel a fedélzetről jól meg lehet figyelni a román határőrség őrjáratait. 

Az örmény elmesélte, hogy hogyan akart két csempész selymet szállítani Romániába. Hajóval átvágtak a Dunán, s Zimniceában kiszálltak. Ekkor azonban a román határőrök előbújtak a nádasból. A két csempész azonban nem vesztette el a lélekjelenlétét, török lírát húztak elő (úgy húsz koronányit), azt dobták oda nekik.

A határőrök felszedték a lírát, zsebre tették, majd az egyik a társához fordult: – Látsz valakit, Gregescu? 

A másik azt válaszolta: – Nem látok senkit, Bruluscu.

Mire az előbbi: – Akkor mehetünk a kocsmába. 

Szvistovba Nikápolyból még nagyjából 70 km az út. Mivel nem aludtam az éjszaka, lementem az olvasóterembe, hogy aludjak egy kicsit, és bizton állíthatom, kiválóan lehet a gőzhajók olvasótermében aludni. A felvágatlan folyóiratok stócát az ember csak a feje alá teszi és elalszik, majd egyszercsak Szvistovban találja magát, már ha Szvistovba utazik, ahogy én.

Ugyanaz a színielőadás vette kezdetét, miután a gőzhajó kikötött, mint az előző nap Nikápolyban. Cigányok, arabadzsik, a szállodavezetők. Néhány helyen szinte verekedés tört ki az újonnan érkezett külföldiekért, akik a lehető legrosszabbul érezték magukat. Az embernek az egyikük a jobb ingujját rángatja, s hevesen magyarázva ajánlja a szállodáját, a másik ingujját pedig a másikuk, aki megint csak a saját szállodáját ajánlja, közben ráadásul egy arabadzsa kínálja szolgálatait, azt, hogy megmutatja a várost, közben a hordárok kihúzzák a kofferét az ember kezéből, a cigánygyerekek pedig nekirontanak a tömegnek s alamizsnát kérnek.

A hat órát, mely rendelkezésemre állt, mielőtt a gőzhajó tovább indul, a városnézésnek szenteltem. 

Az arabadzsám magas ember volt, s már első ránézésre látszott, hogy nem bolgár, de nem is török, noha vörös, magas fez volt a fején, mint a törököknek. Arcán nyoma sem volt a bolgárokat jellemző kiálló arccsontnak, napbarnított arca volt, csillogó szeme, az orra görögös. Fehér, szoknyaszerű, bő gatyát viselt, a térd alatt vörös szalaggal húzva össze. Piros övet hordott, és széles ujjú ingjét mellén tarka hímzés díszítette. Teljesen bolgár viselet, leszámítva a fezt. 

– Mondja barátom, milyen nemzetiségű? – kérdeztem tőle.

– Cserkesz – válaszolta mosolyogva az arabadzsa –, de cserkeszül nem tudok, csak bolgárul. 

Íme a büszke cserkeszek utóda. Ez az ember, aki minden külföldi előtt, akivel találkozik meghajol, s kegyelemes uramnak szólítja, a kaukázusi hegylakók gyermeke. 

De atyáinak különös sorsa volt. Régen az utolsó bolgár-török háború előtt a törökök néhány száz cserkesz családot áttelepítettek a kaukázusi őserdőkből Szvistov sík vidékére. A török kormány széles legelőket ajándékozott nekik. A török kormány ugyanis legelőknek hívta a szántóföldet, s amit a törökök mondtak, igaz kellett, hogy legyen. Így történt, hogy a szántóvető gazdálkodás itt hanyatlani kezdett, mert az egykori szántókon a cserkesz csapatok száguldoztak fel s alá. Ez nem tett jót sem a szántóföldeknek, sem a cserkeszeknek. Egy részük meghalt, mivel nem volt hozzászokva az éghajlathoz, másik részük beolvadt a helyi lakosságba, elfelejtették a nyelvüket, s elsajátították a bolgárt. Már csak néhány cserkesz család él Szvistován és környékén. De a szántóföld máig sem tért magához a vad cserkeszek látogatásából. 

Ez az én cserkeszem azonban csöppet sem volt vad. Inkább szinte megmosolyogtatóan tisztelettudó és szolgálatkész. Az utcán szembejött velünk egy európai módon öltözött úr. Amikor odaért hozzánk, nagy meglepetésemre az arbadzsám háromszor meghajolt előtte, s lekapta a fejemről a csubarát, a fejfedőt, s csak amikor az európai módon öltözött úr befordult a sarkon, tette vissza a sapkát a fejemre. 

– Ez volt a helyi polgármester – magyarázta –, te nem ismerheted, én azonban ismerem, muszáj volt üdvözölnöm. 

Szvistovnak körülbelül tizenháromezer lakosa van. Sokkal több látogatónak imponál, mint Nikápoly. A Kad-bair nem túl magas lejtőjének teraszain fekszik. Szépen tünedeznek ki a fehér házikók a zöld kertek, s a gondozott szőlősök közül. A közeli Csuca magaslaton egy középkori eredetű várrom terpeszkedik. 

Az arabadzsának élénk volt a fantáziája. Minden házról krónikákat mesélt, azt hazudta, hogy ott a csucai fennsíkon aranyat bányásznak, egy romos házra mutatott, és arról beszélt, milyen gazdag ember lakik benne. Százat is mutatott volna efféle házakból, hogy az ember azt hihette volna, a gazdagok városába keveredett, ha nem futott volna ki egy ilyen házból néhány meztelen gyerek parát kéregetni. 

Szvistov az első helyen áll a bolgár iskoláztatásban. Már 1835 előtt megszűnt a görög iskola, illetve bolgárra változtatták. Most tíz iskolája van, amelyekből négy felsőoktatású. 

Szvistovval szemben a lápos síkságon, már román területen áll Zimnicea városa. Innét indul a számtalan vasútvonal egyike, amely Zimniceából Gyurgyevóba, majd onnét tovább Bukarestbe tart. Szvistovon keresztül utaznak azonban azok, akik Szerbia felé, vagy északra tartanak, vagy a Dunán folytatják útjukat. Ennek köszönhető ez a nyüzsgő forgalom, s ezért élénkebb itt, mint Nikápolyban. Az üzleti élet szintén jelentős. A legfőbb kiviteli cikk a bor, amelyhez a szőlőt a Kad-bair lejtőin termelik. 

A borra az arabadzsám mindig nagy hangsúlyt fektetett, ha a számos vendéglő mellett haladtunk el. Arra igyekezett rábeszélni, hogy ne folytassam tovább az utam Ruszcsuk felé, telepedjek le a városban, és persze lakhatom majd nála. 

Megköszöntem az ajánlatát, kifizettem őt, és visszaindultam a Dunához a gőzhajóra. 

Úgy fél órával ezután, amikor a gőzhajó már suhant a vízen, kijöttem a fedélzetre és hosszan néztem a fehér házikókat a Kad bair teraszain, amelyekre úgy tűzött a déli verőfény, hogy belefájdult az ember szeme. 

A gőzhajó szántotta a víz főáramának hullámait. Szvistov eltűnik, a Csucai fennsíkon már szürke homályba burkolódznak rom alig kivehető maradványai. Még látni lehet a régi, elhagyott mecset réz kupoláját, aztán már csak a gyümölcsfák zöldjét, bükkligeteket és szőlősöket amerre csak a szem ellát, míg a túlsó oldalon a rónaság hallgat merő egyhangúságával a tarka, zöld dombokkal szemben. 

Ezen a napon volt szerencsém megismerni W. urat, egy nagy berlini lap tudósítóját. 

W. úr nagyszerű és rettenthetetlen ember volt. Öröm volt hallhatni, amikor három honfitársának, három németnek arról mesélt, mi történt a csatatéren Macedóniában. 

W. úrnak be volt kötve a feje és rendkívül büszkének tűnt, amikor a korlátra támaszkodva kijelentette magáról: „én, a haditudósító.”  

Lelkesen mesélte, hogyan kóborolt a macedóniai falvakon át, micsoda kutyaszorítóból keveredett ki, sőt, hogy mindent kipróbáljon, Drinápoly környékén is harcolt, de ott a bajuszos török lesújtott a jatagánjával a fejére. 

Az ebédlőből éppen kijött egy bolgár tiszt, szétnézett, s amikor meglátta a korlátnál a „haditudósítót”, meglepett képet vágott.

A haditudósító háttal állt neki. Éppen azt magyarázta, hogyan tért ki a jatagán útjából, épp csak megsuhintotta, de ekkor a törökök megrohanták, majd hopp, és bumm, és hurrá! A fejsérülése ellenére az övéből revolvert húzott elő…

– Ó, mennyire örülök, hogy látom magát – szakította félbe a tiszt az előadást a tudósítóhoz lépve. – Remélem, nincs komolyabb következménye a sérülésének. Akinek nincs gyakorlata a rakija ivásban, bizony nehezen támolyog ki a szófiai Hissar vendéglőből. Nagyon megijesztett minket, amikor lezuhant a lépcsőn. – A haditudósító elsápadt. 

– Átkozottul perzsel ma a nap – dadogta –, elmegyek a büfébe, hogy valami frissítő után nézzek. 

– Hát ennyit a német tudósítóról – fordult hozzánk a tiszt. – Több rakiját ivott a kelleténél, s véletlenül éppen ott voltam, amikor a szállodába tartva beverte a fejét. Most pedig, ahogy elárulta, kerülőúton, Románián keresztül hazatér, hogy úgy tűnjön, mintha régóta úton lenne. Macedóniában persze sosem járt még.

Este volt már. Egyre inkább a folyó fősodrához tartottuk magunkat, mert a Jantra folyóhoz közeledtünk, amely évről évre több homokot sodor magával. 

A Jantra emlékezetes folyó. Az orosz-török háború idején a Jantrán sok szláv vér folyt le a Dunába. 

A Jantra ugyanis a Sipka hágó alatt ered. És a szláv vér a Jantrán Trnovo, a bolgár cárok ősi fészke alatt folyt el, ennek eredménye a lett a germán Coburg Ferdinánd. 

Az emberen különös benyomások lesznek úrrá. Bulgária déli részén és délre Bulgáriától a bolgárok lakta vidékeken a török kormány falvakat éget fel, öli a bolgárokat, a nyugat pedig sóváran olvassa a híreket a felkelésről. A lapok tudósítókat küldenek ki Macedóniába, és mi ennek az eredménye? A sajtóhír: „Új kegyetlenkedések Macedóniában.” „A törökök 150 személyt legyilkoltak Z. községben.”

És Coburg Ferdinánd a germán…

A legnagyobb bolgár városhoz közeledtünk, Ruszcsukhoz. Reggel volt. Az éjszakát megint az olvasóteremben aludtam át. 

Ruszcsuk! Aki elalszik, és csak Ruszcsukban jön ki a fedélzetre, olyan, mintha nem is látná Ruszcsukot. 

Ruszcsukot a távolból kell szemlélni. A ragyogó fehér karszt fal ugyanis, amely néhol 40 m magasan nyúlik a kertek fölé, kivételes bájt kölcsönöz Ruszcsuknak. 

Ruszcsukkal szemben a román Gyurgyevó város a karsztsziklákkal nem kevésbé bájos. 

Kertetek tűntek elő kertek után, kis házak a sziklák alatt, amelyeken pontokként feketéllettek a fekete birkák, amelyeket Ruszcsuk környékén nagy számban tenyésztenek. 

Ha az ember megközelíti Ruszcsukot, azonnal megdöbben a romantikus vidék prózai városba való átmenetén. 

A keleti város bizarr, ragyogó tornyai helyett füstöt talál, amelyet a gyárak eregetnek, ahol selyemárut, bőrt, szíjat, s híres, ezüstdíszítésű cserépedényeket gyártanak. A városba belépve, néhány keleties benyomást keltő szűk utcán végigbotorkálva máris a sugárúton találjuk magunkat, amely miatt sok nyugati városnak sem lenne oka szégyenkezni. A házak európai stílusban épültek, ráadásul még egy manzártszobásat is láttam, s a szép városi kórházat, a kaszárnyát, európai módon berendezett kávéházakat, vigadókat, satöbbi. 

Másrészt viszont, amikor belépünk a cigánynegyedbe, annál inkább szembetűnik a cigányok rongyossága és nyomora. 

A cigány, ha jól él, elhízik – úgy pedig nem gyönyörködhetnének a sugárút vigadóiban a gazdag ruszcsuki kereskedők a karcsú cigánylányokban.

Ruszcsuk fontos kereskedelmi központ. Az egyik oldalon ide fut be a vasút, amely Ruszcsukot Várnával köti össze, fontos vasútvonal, úgy kereskedelmi, mint stratégiai tekintetben, a másik oldalon a román parton a Románia belseje felé vezető vasútvonal indul. 

A kikötő igen élénk. Egész nap, de még este sem csillapodik a sürgés. Egyik hajó a másik után fut be, kipakolják a rakományát, vagy újat pakolnak rá, elúszik, s jön a következő. A kikötő zajába figyelmeztető kiáltások keverednek „vnimanie” (vigyázz), „ej sziromah” (nyomorult), s mindez a kavalkád különféle nemzetektől ered, bolgároktól, görögöktől, törököktől, örményektől, cigányoktól, románoktól, szerbektől. 

Ha valaki össze akarná állítani az idegen nyelvű szitkozódások szótárát, álljon meg egy kicsit ebben a kikötőben. 

Ha nem térsz ki gyorsan a másik útjából, máris megkapod a „pule” (szamár), „kucse” (kutya), „ovca” (birka) megjegyzést, a török pedig legalább annyit mond, „bucsagar” (szülőgyilkos). 

Abban a boldog tudatban ültem fel újra a gőzhajóra, hogy három óra alatt mindent láttam Ruszcsukban, amit látni lehet, s mindent hallottam, amit hallani lehet, beleértve a „bucsagar” szót is. 

A gőzhajó vitt bennünket tovább Szilisztra felé. – Mielőtt Szilisztrába érünk, méltóztassanak megfigyelni a kukoricaföldeket – hívta fel rá a figyelmet a fedélzeten egy úr, mikor elhagytuk Ruszcsukot. 

– Milyen messzi van Szilisztra? 

– Másfél nap alatt odaérünk – hangzott a válasz. 

Másfél napon át kellett tehát megfigyelnünk az egyhangú kukoricaföldeket. 

Leültem a padra, és azon gondolkodtam, mit tudok Szilisztráról. Nem sokat. És Szilisztra után merre tovább? A román Rasova felé. Ó, az már a Kjustendzsi síkságon van. És a Kjusztendzsi síkság? Már tudom, a lojális Ovidius ott énekelte meg Róma szépségét! Azért lojális, mivel száműzetésben lévén, azt a császárt éltette, amelyik ide küldte őt. Hátha nem is gondolta komolyan mindezt.  

Ilyen álmatag gondolatok között elnyomott a buzgóság. Szerencsére azonban nem beszélek álmomban…

Békésen aludtam, amíg fel nem ébresztett egy hang, amely azt kiabálta: –  Az obicsam zelecsuk, az obicsam zelencsuk.

Újra az az idióta Schwarz állt mögöttem, a berlini ügynök, s valami törökkel bajlódott, aki nyugodtan rendezte el a feje alatt Schwarz úr puhább poggyászát. 

– Az obicsam zelencsuk – (szeretem a zöldséget), sipítozta aggodalmasan a sváb. 

– Mit akart neki mégis mondani? – Kérdeztem tőle később. 

– Diese bulgarische Sprache ist fabelhaft schwer – mondta Schwarz –, ich wollte blos sagen: Was machen Sie, mein guter Herr…

*

A fordító jegyzete:

Az eredeti cím és alcím: Z Nikopole na Ruščuk. Vzpomínky z cesty. Első közlés: Illustrovaný Svět 1904 október 14. A bolgár s más idegen kifejezések után esetenként szereplő zárójeles magyarázat Hašek megjegyzése, a fordítás az eredeti cseh szöveget követi. További magyarázatok alább. 

…arabadzsik, azaz a vezetők, hordárok és cigányfiúk csapata vett körül minket – A török arabadzsi kocsist, fuvarost jelent.

…csubarát, vagyis a bolgár nemzeti viselet magas fejfedőjét viseltem. – A csubara „útazó sipkához hasonló fehér, kerek behasitott karimájú báránysipka, kalpag, (a Balkánon csubara a neve)” (Dr Cirbus Géza: Délmagyarországi bolgárok. Újabb adatok a hazai bolgárok ethnographiájához. Földrajzi közlemények: Geographische Mitteilungen XXX. kötet, 1902.)

…előtűntek a szűk utcák, a cigánynegyedek, a mahalák… – A mahala eredetileg az oszmán város legkisebb kerülete, néhány utca, amely általánban egy dzsámi vagy más imahely köré összpontosul.

Nikápoly, románul Nigebolu…  – Hašek pontatlan, a bolgár Nikopolnak (Nikápoly) románul Nicopole a neve, törökül pedig Niğbolu.

„Kafe à la turca” (fekete kávé), „kafe à la franca” (fehér kávé)… – Hašek fordítása pontatlan, a frenk („franca”) kávé az európaira, utal, nemcsak a franciákra, de minden nyugati nemzetre. Törökországban és a Balkánon a kérdés a kávé török és európai szokás szerinti elkészítését foglalta magába. Ugyanezekkel a kifejezésekkel különböztették meg a keleti, illetve európai típusú kávéházakat.

–  Hajdutin (bandita) – suttogta az egyik… – A bolgár хайдут, хайдутин vagy хайдук (hajdut, hajdutin, hajduk) a magyar hajdúhoz hasonló történelmi kontextusból származik (a marhacsordákat a nyugati piacokra terelő fegyveres pásztorok voltak). A Balkánon azonban a hajdúk a betyár fogalmának feleltek meg leginkább, a romantizált képük a török fennhatóság elleni népi ellenállás alakjaiként mutatta be őket.

Íme a büszke cserkeszek utóda… – Az észak-kaukázusi régió őslakosait, a muszlim cserkeszeket a győztes Oroszország a kaukázusi orosz-cserkesz háború végén, minek során uralmuk alá hajtotta a Kaukázus vidékét, erőszakkal elűzte szülőföldjükről. A deportálás még a háború vége előtt, 1864-ben kezdődött, és 1867-re csaknem befejeződött.

A hontalan cserkeszek többségét az Oszmán Birodalomban telepítették le, ám akik túlélték a halálmeneteket, azokra gyakran újabb megpróbáltatások és súlyos veszteségek vártak: az éhínség miatt. A török adminisztráció nem tudott mihez kezdeni a menekültekkel, a csapatok pedig gyakran betegségek terjedésétől tartva körülzárták a menekültek telepeit. Konstantin Jireček, a Monarchia neves szlavistája és Balkán-kutatója szerint „1877 előtt minden körzetben szétszórtan éltek, és számukat az európai Törökországban jóval több mint 100 000-re becsülték.” (Fürstenthum Bulgarien, 1891: 146) Az ő adatai szerint mintegy 40 000 családot telepítettek le Bulgáriában és Kelet-Ruméliában.

Ahogy a politikus, és író Márkus István írta a cserkeszekről 1877-ben, Hašek születése előtt hat évvel: „A török kormány e letelepítési politikájával igen jól számitott. E rettenthetlen harcosokban az egészen keresztény lakosságú területeken hatalmának megbízható őröket, és a Balkán védvonala számára a legtermészetesebb és legkitűnőbb védőket nyerte. Több utazó megjegyezte már, hogy az oroszok a Balkánon újra találkozni fognak a Kaukázussal, s azzal a megtörhetlen néppel, mely egyik hazáját már elvesztette az orosz medve ellen, s a másodikat az üldözött tigris dühével és kétségbeesésével fogja védelmezni.”  (Törökországi képek. Bpest, 1877: 251) A cserkeszeket a Dunai Vilájetben Viddin, Vraca, Montana, Veliko Tarnovo, Sumen, Dobrics környékén telepítették le, ahol vagy saját falvakat alakítottak ki, vagy a bolgár(-török) falvakba költöztek. Egy idő után a cserkeszeket a földművelő életmódra szoktatták, amely „nem igen állott mögötte a legtöbb bolgár falu földmivelésének, s épen nem igazolta azt a sötét képet, melyet szlavofil utazóknál a cserkesz falukról olvashatni.” (252), írja Márkus, de a folytatásban maga is azt ecseteli, bármely sikeres is, mennyire nem illik a harcias keleti pásztornéphez a földművelés. Olyan esetet is közöl, amikor a cserkeszek csak az aratás és a betakarítás után „övezték fel fegyvereiket és szálltak táborba a hitetlenekkel verekedni. Pedig mi sem gyakorol nagyobb vonzerőt a cserkeszre, mint a háború; és kivált egy háború a szerbek ellen, kiket az orosz pártfogoltjainak; s igy féloroszoknak tud” (253)

Márkus egyébként a Nemzeti Hírlapnak tudósított a török-orosz háborúról Abdul Kerimi táborból. A háborút követően San Stefanó-i béke majd a Berlini szerződés eredményeképpen függetlenedett Bulgária. Ebben a háborúban fontos szerepet játszottak a cserkesz csapatok. Az idézetben szereplő, a sajtóra vonatkozó utalás mögött a törökökkel harcoló cserkeszek helyi bolgár lakosság iránti kegyetlenségének kritikája rejlik. A cserkesz csapatok szerepét a szerbek és az oroszok elleni török hadviselésben Márkus hosszasan dicséri, a tisztviselőikkel való találkozást, a cserkesz viselete és származásuk történetét is leírja. Egy ponton pedig így folytatja:

„Az európai újságolvasónak annyit beszéltek szláv és nem szláv újságok a cserkeszek kegyetlenségéről hogy akár valódi emberevőknek képzelheti őket. Én ott a hely színén csak keveset láttam kegyetlenségeikből: de annál többet hősi erényükből és előkelő tulajdonságaikból; inkább találtam okot bámulásukra, mintsem a tőlük való irtózásra. A cserkesz faj első pillanatra meghódítja a plasztikai szépség minden kedvelőjét. Valóságos Apollók népe ez. Ezer cserkesz közt nem találsz egy kivető alakot.” (245) Érdekes hát összevetni a szláv szimpátiát tükröző mediális agendát Márkussal, akit hidegen hagy ez az ügy, ám annál nagyobb szimpátiával, sőt rajongással ír a cserkeszekről, a „büszke arisztokrata faj”-ról. E rokonszenvet mintha az ősmagyar nosztalgia, illetve a magyarság keleti eredetéről szóló nemzeti mítoszok motiválnák. Az érem másik oldalát felvillantandó, érdemes itt az említett Konstantin Jirečeket idézni, mert talán ilyesmire gondolhatott Márkus korábban a szlavofil utazók „sötét képét” illetően: „Szomszédságuk súlyosan nehezedett a környék földművelő keresztényeire és mohamedánjaira. A marhalopás, az útrablás a hágókon és a leányok eladása a török nagyurak háremébe volt a fő foglalkozásuk.” (146)

Az orosz-török háború és Bulgária függetlenedése után a cserkeszeket kiűzték, és azok az Oszmán Birodalom más területein, például a mai Törökországban és Jordániában telepedtek meg. A kitelepítés súlyos emberveszteséggel járt.

…néhány meztelen gyerek parát kéregetni… – A para török pénznem volt, a Balkánon máig a pénz familiáris megnevezése.

A Jantra emlékezetes folyó. Az orosz-török háború idején a Jantrán sok szláv vér folyt le a Dunába… – Az 1877-es orosz-török háború során az oroszok június 15-én sikeresen átkeltek a Dunán Szvistovnál és erős hídfőállást hoztak létre, visszaverve a török ellentámadásokat. Ezt követően az oroszok déli irányba nyomultak tovább a Birodalom szíve felé. Osszip Gourko vezetésével a Jantra völgyén át átkeltek a Sipka hágón, tehát a Balkán hegységen, míg az orosz fősereg Plevnát ostromolta. A Shipka-hágót egy orosz gyalogezreddel és a bolgár légió egy zászlóalja őrizte, Gourko pedig július 29-én a bolgár légió négy zászlóalja felderítő expedíciót indított Sztara Zagorába. A bolgárok bátran küzdöttek Szulejmán pasa előőrsének túlerejével szemben, de súlyos veszteségek elszenvedése után kénytelenek voltak visszavonulni. A törökök nem üldözték őket, ehelyett Sztara Zagora keresztény lakosságára támadtak, a város nagy részét felgyújtották, és a 18 000 bolgár lakosából mintegy 8000-et lemészároltak. A dolog a korabeli európai sajtó zajos tiltakozását váltotta ki. A Bécsben 1861-ben született Szász-Coburg-Gothai Ferdinándot jóval a békekötések után, 1887-ben választották Bulgária fejedelmévé az orosz nyomás ellenében.

Ó, az már a Kjustendzsi síkságon van… – Alighanem a konstanzai síkságról van szó, tehát Dobrudzsa régiójára vonatkozik. Ezt téveszthette össze Hašek a Szófiától délnyugatra, a szerb és macedón határ közelében lévő várossal, Kjusztendillel (Кюстендил).

Ha nem térsz ki gyorsan a másik útjából, megkapod a „pule” (szamár)…  – A szamár bolgárul „magare”, a „pule” minden bizonnyal elírás, a cseh kifejezéshez hasonló bolgár „mule” ugyanis öszvért jelent. A sor végén szereplő „bučagar” eredete nem tisztázott.

…diese Bulgarische sprache… – A német mondatok értelme: „Ez a bolgár nyelv mesésen nehéz - mondta Schwarz -, csak azt akartam mondani: Mit csinál, jó uram...?”

                                                                                                                                   *
 
A mű eredeti címe: Z Nikopole na Ruščuk