1.

Sanghajban töltött időm alatt kétszer-háromszor akadt lehetőségem, hogy hagyományos színielőadást tekintsek meg. A kínai színház gyorstalpalót végzett szakértőjévé csak Pekingbe érkezésem után váltam. A sanghaji színpadi színészek között jó néhány igazi híresség akadt, így a hősies fiatal férfi (wusheng) szerepekben kitűnő Gai Jiaotian, a fiatal lány (huadan) szerepeket játszó Lü Mudan és Xiao Cuihua. Ám még mielőtt ezekről a híres színészekről beszélnénk, érdemes néhány szót szólni magáról a színházról, hogy az olvasó nagyjából értse, milyenek is a kínai színdarabok.

Elsőként az „Égi varangy színház”-ba, ebbe a háromszintes, fehérre festett, vadonatúj épületbe mentem el. Az emeleti helyek a második és harmadik szintről nyílnak, és a karzatok félköreit sárgaréz korlátok zárják le. Mondanunk sem kell, hogy az egész nyugatról átvett stílusú. A színház emeletéről függő három hatalmas elektromos csillár világítja be a helyiséget. A padlót téglákból rakták ki, ezen sorakoznak a nádszékek. Ám Kínában még a nádszékre is elővigyázatosan kell ráülnünk. Egy alkalommal, amikor Muratával foglaltunk helyet hasonló székeken, már ránk is támadtak a poloskák, a kezünkön és a nyakunkon is duzzanatok keletkeztek. Én egyébként is rettenetesen félek a poloskáktól, de szerencsére a tisztának számító színházi nádszékeken nem ért kellemetlen meglepetés.

A színpad mindkét oldalán egy-egy óra lóg (az egyik már megállt). Az órák alatt hivalkodóan színes cigarettareklámok pompáznak. A színpad feletti keresztgerendán az olajfestékkel megfestett rózsavirágok és trombitafolyondár-levelek között négy írásjegy: „Égi hang, emberi szó”. A színpad maga valamivel nagyobbnak tűnik, mint a Tokió Júrakucsó negyedében található nyugati stílusú színházé. Ráadásul ezt is ellátták nyugati lábvilágítással. Ami a függönyt illeti, a jelenetek elválasztására nem használnak függönyt. A függönyként szolgáló, Suzhou Bankot vagy Három erőd cigarettát hirdető reklámzászlók a díszletek festett vászonhátterének cseréjét leplezik. A reklámzászlókat középről mindkét irányba el lehet húzni, és ha oldalra kerülnek, festett, régebbi vagy új, külső és belső tereket ábrázoló háttérvásznak zárják le hátul a színpadot. Azonban egyszerre csak két-három ilyen háttérvásznat aggatnak fel, úgyhogy mindegy, hogy Jiang Wei, a hadvezér vágtázik éppen, vagy a hős bandita, Wu Song öl embert, a háttér nem változik. A színpad bal oldalán ülnek a hagyományos kínai hangszereken: hegedűhöz hasonló huqinen, lantszerű yueqinen és gongon meg egyebeken játszó zenészek, köztük egy-két lapos sapkát viselő úriember.

A következőkben a színdarabnézés mikéntjéről írunk egy keveset. Legyen szó első vagy másodosztályú jegyekről, a beözönlő emberek oda ülnek le, ahova tudnak. Kínai szokás szerint a néző azután fizet, hogy elfoglalta a helyét. Ez meglehetősen kényelmes dolog. Amint leülünk, a kiszolgáló személyzet melegített törülközőt hoz nekünk, megkapjuk a nyomtatott műsort és teát, melyet nagy agyagkannákban szervíroznak. Ezenkívül még dinnyemag és olcsó édesség is jár a nézőknek. Ha valamire nincsen szükségünk, egy egyszerű „bu yao” (nem kell) szókapcsolattal jelezzük, és már mennek is tovább. Egy alkalommal egy mellettem ülő, méltóságteljes kinézetű kínai férfi miután megtörölte a meleg törülközővel az arcát, nagyot trombitálva még az orrát is belefújta.  Ettől fogva akárhányszor törülközőt hoztak nekem, én már hadartam is a „bu yao”-t.

Hogy mennyibe került a színháznézés? Azt hiszem, hogy ha a kiszolgáló személyzet borravalóját is beleszámoljuk, egy jobb hely ára valahol egy yuan meg öt jiao és két yuan között lehet. Azért csak „azt hiszem”, mert akárhányszor színházba mentem, Murata barátom állta a számlát, sohasem engedett fizetni.

A kínai színház különlegessége mindenekelőtt a minden képzeletet felülmúlóan éles hangú, zajos kísérőzene. Különösen a háborús témájú vagy sok harci jelenetet tartalmazó színdarabokra jellemző, hogy kerek szemmel bámuló, megtermett férfiak jelennek meg a színpadon, mintha hamarosan élet-halál harc kezdődne. Ilyenkor már a föld is beleremeg a gongok és dobok hangzavarába, eszünkbe sem jut az „Égi hang és emberi szó” kifinomultsága. Őszintén szólva, amíg nem szoktam hozzá az előadásmódhoz, ilyenkor mindig a fülemre tapasztottam a kezemet. Egyébként nem bírtam volna megmaradni a színházban. Bezzeg Murata Ukó úr! Saját elmondása szerint, amint elhalkultak az ütőhangszerek, őt már elfogja a hiányérzet. Ráadásul azt állítja, hogy ha a színház falán kívülről hallgatja a gongokat és dobokat, ő többnyire akkor is kitalálja, hogy melyik színdarabot játsszák. „Milyen szépen dobolnak.” Akárhányszor ezt hallottam tőle, mindig az jutott az eszembe, hogy drága barátomnak nincsen ki mind a négy kereke. 

2.

Másfelől a kínai színházban gond nélkül beszélgethetnek a székükön ülve az emberek, a társaságukban lévő gyerekek meg teli torokból visíthatnak, nincsen ebből semmi gond. Valójában rendkívül kényelmes mindez, és az is lehet, hogy itt találhatjuk a magyarázatot arra, hogy miért annyira hangosak a kínai színpadi gongok és dobok. Bármennyire zajos is a nézőtér, a színészeket és a zenét azért mindig hallani lehet. Ami például engem illet, miközben a darabokat néztem, Murata barátom végig a történet részleteiről, a színészekről, a dalok szövegéről és egyebekről magyarázott nekem, de a mellettünk ülő nézők arcán egyáltalán nem láttam jelét annak, hogy bosszantotta volna őket a dolog.

A kínai színdarabok második jellemzője, hogy nagyon ritkán használnak díszletet. A színpadi háttérdíszlet is új találmány. A régi stílusú színpadokon összesen három tárgyat lehet látni: egy széket, egy asztalt és egy függönyt. Bármilyen helyszínen – hegyen, tengeren, palotában vagy úton – játszódik is a jelenet, csak ezzel a három tárggyal érzékeltethető, ezeken kívül még egy fa sem árválkodhat a színészek mellett. Ha a színész az erejét megfeszítve elhúz egy ajtót, a közönség elképzeli azt. Ha pedig a színész hevesen meglóbálja vörös bojtos lovaglóostorát, a közönség lelki szemei előtt már meg is jelenik a szereplő alatt csökönyösen ágaskodó, datolyaszínű táltos, ahogy megugrik és nyakát nyújtva felnyerít.  Mi japánok jól ismerjük a nó színház kifejezési formáit, úgyhogy a kínai színház efféle előadásbéli trükkjeit is könnyen megértjük. Ha az asztalra felkerül a szék, rögtön látjuk és elfogadjuk, hogy hegyet jelent. Ha pedig a színész némiképpen túlzóan emeli fel a lábát, értjük, hogy a külvilágot a ház belsejétől átválasztó küszöböt lépi át. Azonban ebben a realizmustól távol álló konvenciókkal dolgozó művészeti világban is fel lehet fedezni a meglepő szépséget. Sőt, felejthetetlen pillanatokat is átélhetünk. Így például azt a pillanatot, amikor a Meilongzhen című darabban női főszerepet játszó Xiao Cuihuát átlépi a küszöböt, és sárgászöld szoknyája alól kivillan az elkötött lábra való cipőcskéje talpa. Pontosan a nem létező küszöb miatt gyakorol ez a cipőtalp akkora hatást a nézőre.

Éppen ezért van az, hogy bár a kínai színház nem különösebben használ díszletet és kellékeket, mi japánok azért értjük. Én éppenséggel esetlennek érezném, ha tálak, tányérok vagy karkötőkhöz hasonló mindennapi használati tárgyak jelennének meg a színpadon. A már említett Meilongzhen című darabot például véve, a szövegkönyve szerint nem mai történetről van szó. A Ming-dinasztia (1368-1644) Wuzong császára álruhában utazva Meilongzhen városka fogadójában találkozik az ott dolgozó Li Fengjiével és rögtön szerelemre lobban iránta. Ám a lány egy rózsamintás, a talpánál ezüstvonallal díszített tálat tart, amilyet minden áruházban be lehet szerezni. Képzeljük el a nó színészt, Umevaka Manzaburó, ahogy magabiztos léptekkel, oldalára kötött karddal színre lép. Mennyire nevetséges is lenne. Ezt igazán nem szükséges tovább fejtegetni.

A kínai színház harmadik jellemzője a festett arcok sokszínűsége. Úgy emlékszem, hogy a kínai színház egy jelentős japán kutatója szerint csak Cao Cao kínai katona, politikus színpadi megjelenítői több mint hatvanféle arcfestést használnak. Éppen ezért nincsen értelme a kínai színházat a kabuki Icsikava iskolájával összehasonlítani. Egyes festések a maguk vörös, kék és okkersárga színeivel a teljes arcot beborítják, egyáltalán nem látszik ki alóluk a bőr. Először el sem tudtam képzelni, hogy kizárólag sminkről van szó. Például amikor a „Vízparti történet” című klasszikus regény hőséről, Wu Songról szóló darabban Jiang Zhong lassú léptekkel színre lépett, bármennyire is próbált Murata másról meggyőzni, én bizony úgy láttam, hogy a férfi maszkot visel. Szerintem csak egy igazi tisztánlátó képes egyetlen pillantással különbséget tenni a kínai színházban használt sminkek és maszkok között.

A kínai színdarabok negyedik jellemzője a rendkívül robbanékony akrobatika. Különösen a mellékszereplők azok, akiket sokkal kevésbé színésznek, mintsem veszélyes mutatványokat előadó artistáknak kell neveznünk. Két szaltóval képesek a színpad egyik végéből a másik végébe röppeni, vagy éppen az asztalra helyezett székről könnyedén leugrani. Ezek az előadóművészek többnyire piros nadrágot viselnek és a karjaikat csupaszon hagyják. Veszélyes trükkjeik láttán önkéntelenül is arra gondolunk, hogy cirkuszi társulatokból vagy mutatványos csoportokból szerződtették őket. Mondanunk sem kell, hogy a harci elemekkel tűzdelt darabokban főszerepeket eljátszani képes színészek valóban jártasak a harcművészetekben. Táncoló förgetegként forgatni tudják a zöldsárkány félhold pengét és más fegyvereket. Azt mondják, hogy az ilyen színészek a régi időktől fogva emberfeletti erővel rendelkeztek. Persze könnyen elképzelhető, hogy erejük csökkenésével, az alapvetően harcos darabokat előadók már nem tudnak színpadra lépni. Ám az ilyen szerepeket játszó híres színészek az akrobatikus tudásukon túl is kitűnnek a tömegből. Példa erre a Wu Songot játszó Gai Jiaotian, aki foltozott nadrágot viselve egy japán riksásra hasonlít, ám amikor a darab közben szembenéz az ellenfelével, vagy táncmozdulatot téve megvillantja a pengéjét, bizony Wu Song őserejét sugározza.

Természetesen az előbb felsoroltak a hagyományos kínai darabokra jellemzőek. Az új stílusú színházban nem festik az arcot, és nem is bukfenceznek. Ezek szerint ez az új színház teljesen új? Nem úgy tűnik. Az Yiwutai színházban előadott „Eladott becsület” című új stílusú darab szereplői a kezükben nem égő gyertyákkal lépnek a színre, és a közönségnek kell elképzelnie a lángok pislákolását. Vagyis a régi darabok szimbolizmusa tovább él. Nem csak Sanghajban, de más kínai városokban is láttam új darabokat, és az imént említett szempontból, sajnálatos módon nem különösebben különböznek egymástól. Az esőt, a villámot, az éjszaka sötétjét a nézőnek magának kell elképzelnie.

Végül néhány gondolat a színészekről. Gai Jiaotianről és Xiao Cuihuáról már korábban szót ejtettünk. Ehhez nem is tennék hozzá semmit.  Azonban Lü Mudan sminkeléséről még írnék valamennyit, mert sikerült bejutnunk hozzá, az Yiwutai Színház öltözőjében. „Öltözőről” beszélünk, de valójában a színpad mögötti, potyogó vakolatú falak határolta, fokhagyma szagú, nyomorúságos térről van szó. Murata úr mondta is nekem, hogy amikor a híres, nagy színész Mei Lanfang Japánba látogatott, leginkább az öltözők állapotán döbbent meg. Az Yiwutai Színház említett helyiségéhez képest a Császári Színház öltözője szépségesen tiszta szoba. Ráadásul Kínában a színpad mögött jönnek-mennek a piszkos ruhákba és lengén öltözött, kisminkelt arcú színészek. A villanyégők megvilágította, poros kavalkád látványa leginkább a japán népi hitvilág démonainak éjszakai vonulásáról készült képeket idézte fel bennem. A színpad mögötti folyosó egyik sarkában a Kínában megszokott bőrzsákokat halmozták egymásra. Amikor ott jártunk, Lü Mudan egy ilyen zsákon üldögélt és teázott. A parókáját már levette, de még mindig az örömlány főszereplőnő, Su San sminkjét viselte. A színpad ovális arcú szépsége minden nőies varázsát elveszítette. Egy nálam nagyjából öt centiméterrel magasabb, férfiasan vonzó fiatalember állt előttünk. Az aznap este velem tartó Murata úr bemutatott neki, így közvetlenül beszélgetésbe elegyedhettem a női szerepeket játszó Lü Mudannal a régi dolgokról. Mint az kiderült, még mielőtt hírnévre tett szert, gyerekszerepeket játszott, de Murata már ekkor rajongója volt. A rajongása odáig fokozódott, hogy már élni sem volt kedve, ha időnként nem látta. Amikor megdicsértem, hogy mennyire jól játszotta Su San szerepét, engem meglepve, japán arigatóval mondott köszönetet. Utána… Hogy utána mi történt? Legjobb lenne, ha ezt Lü Mudan és jó barátom, Murata Ukó úr érdekében nem osztanám meg a nagyközönséggel. Ám ha nem osztom meg, akkor minek pazaroltam eddig az időt a kínai színész bemutatására? Ráadásul lovagias udvariasságom miatt a már leírtak is veszítenének a valóságosságukból. Szégyenben maradnék az olvasóim előtt. Éppen ezért elő kell állnom a színtiszta igazsággal: Lü Mudan oldalra fordult, vörös alapon ezüst szálakkal hímzett szépséges ruhaujja meglibbent, miközben az ujjaiba fújt egy adag orrváladékot, majd könnyedén a földre hullajtotta.