Az irodalomtudósként és az egyetemi élet visszásságait kipellengérező, szatirikus egyetemiregények írójaként ismert David Lodge sokáig mesterének tekintette a hozzá hasonlóan Róma hitét valló – bár vele ellentétben a katolikus egyházba áttért, nem pedig abba beleszületett – Graham Greene-t. A mester-tanítvány viszony első dokumentuma Lodge Catholic Fiction Since the Oxford Movement című, a Greene-prózát kiemelten tárgyaló egyetemi diplomamunkája volt, amelyet Greene-tárgyú kritikai írások sora követett. A tudós kommentároknál is fontosabb azonban az a sűrűn szőtt tematikus és intertextuális háló, mely Lodge saját katolikus témájú regényeit a mester szépprózájához kapcsolja. „Saját korai regényeimben – emlékszik vissza az öregedő Lodge – Greene néhány jellegzetes témáját – a hit és a hitetlenség, a bűn és a bűntudat témáját – egy kevésbé kísérteties megvilágítású, sokkal inkább az elővárosok miliőjét idéző világba ültettem át, de mindezt nem bizonyos stiláris visszhanghatások nélkül”.[1]

Az öntudatlannak látszó kölcsönzések és áthallások, a nyilvánvalóan tudatos tematikus párhuzamok és a még tudatosabb stílusparódiák mellett legalább olyan fontosak az eltérések. Greene-i párhuzam, hogy a bűn és a bűntudat ilyen vagy olyan formában megjelenik Lodge öt katolikus regényének szinte mindegyikében. A The Picturegoers (‘A mozibajárók’, 1960) nőgyűlöletében Greene A brightoni sziklájának Pinkie-jére hajazó huligánja nemi erőszakot kísérel meg, a Greene-utalásokban leginkább bővelkedő How Far Can You Go? (‘Meddig mehet el az ember?’, 1980) nyolc hívő házaspárjának szinte mindegyike belefut egy házasságtörő, netán „természetellenes” kapcsolatba, a Paradise News (‘Hírek a paradicsomból’, 1991) főszereplője, a kiugrott pap legalábbis a hitehagyottság bűnében elmarasztalható, a Therapy (‘Terápia’, 1995) főszereplője pedig – öntudatra ébredéséig – önző és szívtelen, kisszerű alak, de még a legártatlanabb Lodge-figura is – például a talán legmulatságosabb, és szövegközi utalásokban leggazdagabb korai regény, a The British Museum Is Falling Down (‘A British Museum összedől’, 1965) központi férfialakja – is krónikus lelkifurdalásban szenved „fegyelmezetlen vágyai” és családfői mulasztásai miatt. Ha nem is mind bocsánatos bűn – a szeretetlenség és a jóra való restség semmiképp sem az –, Lodge általában megbocsátó együttérzéssel ábrázolja az el-elbotló, de a végén többnyire jó útra térő bűnöst. Ahogy Bernard Bergonzi találóan megállapítja, „sok más modern regényíróval ellentétben, akik szívesen alázzák és gyötrik meg regényeik szereplőit, Lodge tisztelettel és szeretettel kezeli teremtményeit, akár az érzelgősség [vádját] is kockáztatva”.[2] A hősietlen hősök történetei, ha nem is okvetlenül a megtérés, még kevésbé a földi megigazulás, de mindenképp a kiengesztelődés történetei.  E regények világképe több fontos megszorítással ugyan, de alapvetően komikus világkép – a korai Greene-regényekkel ellentétben, de a Monsignor Quijotéhez hasonlatos módon.[3]

A Lodge szépírói életművének közel harmadát kitevő katolikus regények mindegyike érdemes lenne a részletes bemutatásra. A The Picturegoers azért, mert kicsiben megelőlegezi a katolikusnak mondható Lodge-regények több technikai, tematikus és motivikus jellegzetességét: a tablószerűen széles szereplőgárda mozgatását, a „domesztikált”, kispolgári miliő megjelenítését, a „Vatikán II.” után is fenntartott szexuális és erkölcsi tabuk hatásainak bemutatását, a szakrális funkciókat átvevő világi intézmények (a mozi, a turizmus, az irodalomtudomány) működésének rajzát, a zarándoklat mint kulcsmotívum vagy éppen a kétértelmű, nyitott regényzárlat használatát. A British Museum… az Ulysses Pénelopé-epizódját idéző belső monológja miatt, a How far…? pedig leginkább a második vatikáni zsinat egyházi reformjainak ellentmondásos következményeit nagy hatással érzékeltető valóságábrázolása és a narráció posztmodern metafikcionalitásának és hangsúlyos intertextualitásának különös keveredése okán lenne érdemes külön figyelemre, míg a Paradise News az előző regény világszemléleti elbizonytalanodását követő hitbéli megerősödés erőteljes, metaforikus és metonimikus kifejezésmódjai miatt lehetne különösen érdekes.

A Therapyt nem pusztán az a mellékesnek is mondható körülmény emeli ki a többi közül, hogy Greene Monsignor Quijotéjához hasonlóan ez is szerzője utolsó katolikusnak mondható regénye, vagy hogy a főszereplő történetesen itt is Spanyolországban jár be egyfajta spirituális vándorutat.  Fontosabb, hogy a Therapy sok szempontból az angol katolikus regény talán leginkább előremutató hagyományainak kiteljesedését hozza. Eszközeiben izgalmasan korszerű, kiforrott, keresztény humanista mondandóját pedig áttételesen, minden tolakodó didaxist kerülve sugallja. Hőse, Laurence Passmore – barátainak csak Tubby – középkorú angol férfi: népszerű tévésorozatok keresett szövegírójaként hiányos műveltsége dacára sikeres, anyagi javakban dúskáló ember, aki egyetemi oktató feleségével kiegyensúlyozott, szexuális tekintetben is kielégítőnek mondható, kényelmes házaséletet él. Mégis, valami meghatározhatatlan eredetű nyugtalanság – egyfajta Angst – keseríti meg napjait és éjszakáit, ráadásul e pszichés zavarok orvosilag azonosíthatatlan, de annál kínzóbb, krónikus térdízületi panaszokban tárgyiasulnak. Tubby megengedheti magának, hogy mindenféle divatos kúrának vesse alá magát: az ízületi bántalmak legkiválóbb londoni specialistáját keresi fel, de jár New Age-típusú aromaterápiára is, és egy nagyhírű, posztfreudiánus kognitív viselkedésterapeutával is kezelteti magát. Mindez azonban nem segít: Tubby testi-lelki állapota nem javul, mi több, képzelt vagy valós nyavalyáinak ápolgatása közben nem veszi észre, hogyan hidegül el tőle ambiciózus felesége. Az elkerülhetetlen válást követően Tubby először mindent elkövet, hogy a kényelemszeretetből monogám házasság évtizedei alatt kihagyott lehetőségekért kárpótolja magát, ám ebbéli tragikomikus igyekezete vagy eleve kudarcba fullad, vagy émelyt és önmegvetést vált ki belőle. Mindeközben mintegy véletlenül rábukkan Søren Kierkegaard írásaira, amelyek már címükkel ­– Félelem és reszketés, Halálos betegség, A szorongás fogalma – felkeltik érdeklődését. Noha Tubby valószínűleg soha nem készíti el a Kierkegaard életét nyomon követni hivatott tévésorozat forgatókönyvét, a protestáns hátterű egzisztencialista filozófus tanulmányozása elindítja őt a lelki fejlődésnek azon az útján, mely a kierkegaard-i stációkat követve az „esztétizáló” – lényegében hedonista – életfelfogástól eljuttatja az „etikai” és végül a „vallásos” fázisig.

Mindehhez azonban Tubbynak mások szemével kell látnia magát – a regény második fő része autentikusnak tűnő, ám mint kiderül, Tubby által, terapeutikus céllal írt drámai monológokból áll, melyekben többek közt felesége, annak feltételezett szeretője és Tubby egy korábbi flörtjének amerikai partnere beszél Tubbyról. Tubbynak így a perspektívafelvétel néven ismert módszer gyakorlásával kell önmaga és lélekgyógyásza előtt feltárnia múltjának és jelenének sötét mozzanatait. Az így fel- és beismert bűnökért-mulasztásokért lelki elégtételt is kell adnia: le kell mondania szexuálisan kizsákmányolt fiatal kolléganőjének kihasználásáról, fel kell kutatnia gyermekkori szerelmét, Maureent, akinek egykor önző módon összetörte a szívét, végül pedig mintegy vezeklésképp, de leginkább belső békéjét megtalálandó, zarándokútra kell indulnia a spanyolországi Santiago de Compostela kegyhelyére, az idősödő és rákbeteg Maureen után. Noha saját feleségét nem kaphatja vissza, és a megtalált-megmentett Maureen sem kívánja elhagyni hites férjét Tubbyért, a főhős térdízületi bántalmai tárgytalan szorongásával együtt Compostelában mintegy varázsütésre elmúlnak. Nemcsak a kegyhely giccses architektúrájának és kétes történetének humoros-ironikus leírásából sejthető, hogy szoros értelemben vett csoda nem esett – vagy ha igen, az nem a Szent Jakab-székesegyházban őrzött relikviák, hanem a remény és a – Szent Pál szerint a legnagyobb –, a szeretet erejéből történt.

A Korintusiaknak írt első páli levélben megnevezett három legfőbb erény közül nem véletlenül maradt ki az elsőül megnevezett hit, amelynek megtalálásáról a regényzárlat nem nyilatkozik. A történetét egyes szám első személyben elbeszélő Tubby hallgat arról, hogy a transzcendenciába – Isten létébe – vetett hit bizonyosságát is meglelte-e Compostelában. De ez talán nem is baj: nemcsak a posztmodern utáni kor olvasója nem szereti a nyílt didaxist. David Lodge, csakúgy, mint Mrs. Mrs. Wilfrid Wardtól Evelyn Waugh-n át Graham Greeene-ig az angol katolikus regény legjobbjai mind, tisztában volt vele: a tanulságot, ha van, az olvasónak kell levonnia. Az írónak pedig, ha nem pamfletíró, tudnia kell, meddig mehet el.

*

Jegyzetek:

[1] David Lodge: „The Lives of Graham Greene”. The Practice of Writing. New York: Penguin, 1996, 71.

[2] Bernard Bergonzi: David Lodge. Cambridge: Cambridge University Press, 1988, 47.

[3] Ennek nem minden kritikus örült. Sarbu Aladár például egy viszonylag korai, sok szempontból igen találó ismertetésében éppen a Lodge-féle komikum úgymond megalkuvó kíméletességét rója fel az írónak: „Lodge nem veszi eléggé komolyan magát. Ezért nem emelkedik nála a szatíra sehol sem swifti magaslatokba. A megbocsáthatónál gyakrabban enged a csábításnak, és komédiázik a komédia kedvéért. A szatíra ilyenkor bizony háttérbe szorul a puszta nevettetéshez képest” (Sarbu Aladár: „David Lodge regényeiről”. Nagyvilág, 1986/3, 453).

*

A tanulmány Az angol irodalom története hatodik részében (Az 1930-as évektől napjainkig. Első rész) jelent meg a Kijárat Kiadó gondozásában, Bényei Tamás szerkesztésében.