1749: Az angol irodalom története sorozat első kötete, amiről beszélgetni fogunk, a középkori angol irodalom hátterét, irányzatait, műfajait tekinti át. A kötetet Halácsy Katalinnal együtt te szerkesztetted, sőt, tíz fejezetből ötöt te írtál, ami derekas teljesítmény. Szerzőtársaid, Halácsy Katalin, Nagy Andrea, Tarcsay Tibor, Simonkay Zsuzsanna és Péri-Nagy Zsuzsanna egy-egy fejezetet dolgoztak ki. A 410 oldalas középkori kötet hat szerző műve, míg az alig hosszabb, kora újkori második huszonegy kolléga munkája (magamat is beleértve). Szerinted mennyiben hasonlít a sorozat első és második kötetének a módszertana és szerkesztői koncepciója?

Karáth Tamás: Hogy tovább karcsúsítsam magunkat, a középkori kötet ad helyet Bényei Tamás előszavának is, mely az Angol irodalom története történetét és kihívásait mutatja be. A kötet függelékében pedig az ötletgazda, néhai Kállay Géza írása szerepel az irodalomtörténet-írás elvi kérdéseiről.

Ezek az írások össze is foglalják, mi volt az új angol irodalomtörténet eredeti koncepciója: egy tudományos igényű, de a legjobb értelemben tudományközvetítő és -népszerűsítő mű elkészítése, amely „barátságos” olvasmány lehet szakmabeliek és érdeklődő laikusok számára egyaránt. A középkori és a kora újkori kötet is nagyon határozottan szeretné átformálni az adott korszakokról rögzült képeket, a középkor kapcsán rengeteg előítéletet is. Tágítjuk az irodalmat a határterületek felé, figyelünk az irodalom „fogyasztóira”, de a középkor esetében nehezebb ennek a módszertana, mivel irodalmi alapfogalmainkat kell teljesen újra gondolni. Végül közös célkitűzés volt a hagyományos szerzőportrék elhagyása.

1749: Nem gondolod, hogy ezt majd sokan hiányolják?

KT: A kötetek logikájából nem hiányoznak a portrék. A kora újkori kötet még Shakespeare esetében sem tett kivételt: nála elsősorban a kultusz kialakulását és utóéletét állítja előtérbe. A középkor esetében a legtöbb szerző vagy teljesen ismeretlen vagy alig tudunk róla valamit. Ezért valódi unikum, ha valakiről annyi információnk van, mint Chaucerről. Ő több okból is külön fejezetet kapott: egyrészt a magyar közönség számára ő a középkori angol irodalom arca, másrészt Chaucer alkotói útjának bemutatásával sokkal átélhetőbbé válnak a korabeli szerzőség kockázatai és a hagyomány és újítás ötvözésének stratégiái. A Chaucer-fejezet pontosan a középangol rész felezőpontja. Sok példával szemlélteti, hogy Chaucer hogyan használta fel és alakította át az előtte lévő két fejezetben bemutatott világi és vallásos irodalmi hagyományokat. Az ezt követő két fejezet ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy ne dimenzionáljuk túl Chaucer jelentőségét, mert rendkívül gazdag a tőle független vagy általa érintetlen irodalom.

1749: És milyen főbb különbségeket látsz az első két kötet megközelítése között?

KT: Az eltérő szerzői „apparátus” komoly kihatással volt a két kötet koncepciójára is. Ha hat szerzőnek kell lefedni ezer év irodalmát és kultúráját, a fejezetek óhatatlanul átfogóbbak lesznek, mint ha huszonegy szerző között kell felosztani egy kétszáz éves korszakot. Tudom, hogy ez egy nagyon egyszerűsítő megközelítés, de pusztán ez az egy különbség is jól jelzi, hogy mennyire más módszertani problémákat kellett megoldania a két korszak szerzőinek. Ma Magyarországon tényleg ennyi aktív kutatója van a középkori angol irodalomnak. (A doktori képzésben jelenleg részt vevőket még nem tudtuk bevonni.) Remélem, az olvasók nem fogják észrevenni, mely kutatási területeknek nincs gazdája a hazai anglisztikában, és melyek azok, amelyek hosszú és elmélyült kutatásokat rendszereznek. Nálunk nagyobb hangsúlyt kap a középkort végig jellemző nyelvi sokszínűség és a nyomtatás előtti kéziratos kultúra bemutatása, míg a kora újkori kötetben sokkal több figyelmet kap a reneszánsz „újragombolása”, azaz utóélete és mai digitális és vizuális felhasználásai.

1749: Én csak két évtizede tanítom „csak” a reneszánsz angol irodalmat. A Szegedi Egyetemen még rendszeresen tartottam középkori és reneszánsz irodalmi kurzusokat. Ennek nagy előnye az volt, hogy a diákok érzékelték a két korszakot összekötő eszmetörténeti hátteret, s így jobban láthatták az egyes műfajok eredetét és metamorfózisát. Te inkább kontinuitást vagy diszkontinuitást látsz a középkor és a kora újkor irodalma között?

KT: A korábbi külön középkor és reneszánsz kurzusok lehetőséget adtak az elmélyülésre, a jelenlegi összevont középkor-reneszánsz kurzusok viszont alkalmasabbak az átívelő folyamatok, a kontinuitás bemutatására. Bár a középkortól elválasztó falakat a kora újkor kezdte lerakni, mindenképpen azon vagyok, hogy a mesterséges elhatárolásokat lebontsam, ugyanakkor azt is megmutassam, hogy egy újabb kor miben látja eltérőnek magát az előzőtől.

A kontinuitás bemutatása alapvető célkitűzése az új angol irodalomtörténeti sorozat minden kötetének. A középkori kötetben kevésbé tudjuk megmutatni a kora újkorral való átmenet folytonosságait, de a kötet egésze a bevezetőben kifejtett állandóság és változás egyensúlyának motívumára épül. Hálásak vagyunk a kora újkori kötet azon szerzőinek, akik a középkor felé teremtik meg a kapcsolódásokat, mint például neked, Matuska Ágnesnek, Péti Miklósnak, Pikli Natáliának és Szőnyi Györgynek.

1749: A kötetet lapozgatva arra lettem figyelmes, hogy szerzőtársaid inkább a hagyományosabb témákra, szerzőkre figyelnek hagyományos módszertannal, a tieid viszont mintha nem szerepeltek volna eddig e korszakkal foglalkozó kézikönyvekben és csak marginálisan jelentek meg az egyetemi tananyagban. Jól látom-e, hogy a kollégáid által írt fejezetek inkább a nélkülözhetetlen „kézikönyv” szerepét töltenék be, a tieid viszont mintha a „szemfelnyitás” szándékával íródtak volna?

KT: Egyszerre próbáltuk az alapokat lerakni és a tudományos paradigmaváltásokat is közvetíteni. Korábban nem említettem, hogy a középkori és a kora újkori kötet között van még egy jelentős különbség. Míg a kora újkor rengeteg olyan szöveget be tud mutatni, amelynek van magyar befogadástörténete, ez csak elvétve igaz a középkori angol irodalomra. Nagyon sok esetben kötetünk összefoglalói és értelmezései jelentik egy-egy középkori szöveg vagy szerző első tudomásul vételét és recepcióját a hazai szakirodalomban. Ezt viszont nagyon nehéz volt úgy megoldani, hogy ki-ki a maga egyedi módján ne próbálta volna meg a szöveget átfogóan, hagyományosabb eszközökkel is bemutatni. De e hagyományos megközelítés is „szemfelnyitó”, hiszen valami teljesen újra hívja fel a figyelmet.

1749: Írsz a középkor „hasznáról”, a középkori „nyelvi kaleidoszkópról”, a vallás és misztika szerepéről és az utolsó, legizgalmasabbnak tűnő fejezetben a „képzelet világairól” (útleírások, látomások, álmok, kéziratok képi világa). Hogyan indokolnád meg ennek az egészen újszerű szempontnak (fejezetnek) a helyét, illetve szükségét?

KT: Az utolsó fejezet megírása nekem is a legizgalmasabb feladat volt. Itt tényleg járatlan utakon jártam, és külföldi középkori irodalomtörténeti munkákat sem használtam modellként. Nemcsak új tartalmat, hanem a tartalom prezentációjának új módszerét is meg kellett alkotnom. Ahogy a fejezet előszavában hangsúlyozom, a műfaji fókuszú megközelítések után muszáj volt beiktatni egy teljesen más logikájú fejezetet, mivel a középkor alapvetően nem műfajokban, hanem kontextusokban gondolkodott. Ebben a fejezetben egy nagyon heterogén anyagot tekintek át, melynek rendezőelve a képiség. Azt mutatom be, hogy a középkori angol irodalom hogyan rendszerezte a világot, és hogyan csúsztatta egybe a valós és fiktív világok elemeit látomásokban, útleírásokban és allegóriákban.

1749: Beszélhetünk tényleg paradigmaváltó, „materiális fordulatról” a középkor kutatásában, ami a szöveg tartalmán túl (helyett) a szövegek megjelenésére irányítja a figyelmet? A Shakespeare-kutatásban is erőteljes ez az irány. De hadd bujkáljon bennem a kisördög: nem sokkal könnyebb cikkeket, sőt akár monográfiát írni egy kézirat „elrendezéséről”, egy címlap vagy nyomtatvány „technikai előállításáról”, mint egy-egy régi szöveget sok munkával, aprólékos filológiával feldolgozni, kommentárokat írni, a lehetséges jelentéseket feltárni? 2011-ben volt a Jakab király Biblia születésének 400. évfordulója; könyvtárnyi szakmunka jelent meg ilyen „külső” szempontokról, mint az egyes kiadások betűtípusainak eltérései vagy a példányszámok változásai. Nos, ez lenne a tudomány? Elhiszem, hogy ezek a szempontok is érdekesek, de elhibázottnak tartom, ha nincs (elég) szó a könyv tartalmáról. A könyveknek nemcsak „teste”, hanem „lelke” is van, urambocsá! (Látod, ezért is foglalkozom inkább hermeneutikával, mintsem könyvtörténettel.)

KT: Az „anyagi” fordulat és annak pozitív hozadéka nem vitatható, és mint minden új kurzus, idővel megtalálja kiegyensúlyozott együttműködését más megközelítésekkel. A középkor kutatásában óriási változást hozott, hogy a kutatók nemcsak absztrakt szövegekről beszéltek, hanem kezdték figyelembe venni a szövegek konkrét kézirati megjelenését, a szöveg terjedésével keletkező egyedi változatokat, a kéziratok margóin megjelenő olvasói megjegyzéseket, értelmezéseket, sőt a határátlépéseket, amikor például egy színpadra szánt szöveg egyszer csak a magánáhítat olvasmánya lesz, vagy egy kézirat oldalán a szöveg és kép között párbeszéd jön létre. Azt hiszem, az „anyagi” fordulat egy reakció is volt arra, hogy a tudomány olvasatai egyre jobban függetlenedtek a korabeli kontextusoktól. A szövegek kéziratokba való visszahelyezése a hitelesség iránti igényre adott választ. Alapvetően két ellentétes tendencia állandó együttéléséről tanúskodik az, amiről beszélsz: szeretnénk látni az irodalmat (működését, felhasználását és hatásait) az eredeti társadalmi-kulturális közegben, amihez a „material turn” sok értékes módszert adott, majd ugyanennek az irodalomnak a későbbi befogadását, melynek során a szövegekben mindig mást és mást találtak (és találunk) hangsúlyosnak.

1749: Természetesen számos izgalmas részkérdésre is kitérhetnénk, de engem most leginkább az izgat, ami mindkettőnknek, a középkor és a kora újkor kutatóinak és oktatóinak egyformán töprengésre ad(hat) okot. Ez pedig a szakmai identitásunkkal, küldetésünkkel kapcsolatos. Mi lehet, mi legyen ma Magyarországon a feladata egy középkorral vagy reneszánsszal foglalkozó anglistának? Alighanem egyetértesz abban, hogy nekünk nemcsak „kifelé” kell „megmutatni magunkat”, sőt még csak nem is „befelé”, hanem feladatokat kaptunk, és kultúraközvetítőknek kell lennünk. Azt hiszem az Angol irodalom története eddig megjelent és megjelenő kötetei már ebbe az irányba mutatnak. Véleményem szerint a szakmai küldetésünknek ez még csak a kezdete, minimuma. A magyar nyelvű olvasóközönség számára magyar fordításokban kellene minél több angol nyelvű irodalmat megjelentetni. Ha a szépirodalmi művek fordítását nem is mi végezzük, a kommentárokat nekünk kell írni, angol kutatási eredményeket a magyar nyelven olvasók számára. Nagy Andrea Beowulf-fordítása is ilyen. A kora újkor kutatói közül – akárhogy is nézem – egyedül Péti Miklós kollégámat tudom említeni, aki magyarra fordította és kommentárokkal látta el Milton Visszanyert paradicsomát. Mit gondolsz, beszélhetünk-e egy-egy angol mű magyar nyelvű kritikai kiadásáról? Szerintem igen, s erre jó példa a magyar nyelvű Dante-kommentár. Nem kellene-e nekünk is hasonló kommentárokat készítenünk? A tudomány közösség; sőt, a tudomány célközönsége is közösség, jelesül egy nyelvi közösség. Talán e mostani párbeszédünk is e közösségnek a szerény életjele.

KT: A kötet írása és szerkesztése többek közt a szakmai identitás kérdésével is szembesített. És ezekre választ is kellett találni. Nagyon nehéz úgy tudományos művet írni, hogy nem tudjuk, kik lesznek az olvasóink. Kiknek fogjuk közvetíteni a több évtizedes kutatás és oktatás során lepárolt tudásunkat az angol irodalomról? Én sokat gondoltam a hallgatóimra, néhányuktól visszajelzéseket is kaptam a készülő fejezetekre, és sok tanítási tapasztalatomat építettem bele a kötetbe. Ők alkotják tudományos közösségünk első körét.

A második kör a Bényei Tamás főszerkesztővel való együttműködés során vált kézzel foghatóvá. Ez volt számomra a munka legizgalmasabb fázisa: a kész középkori kötetre egy nem korszakbeli anglistától kaptam nagyon értékes visszajelzést. Fontosnak tartom a „megmutatkozás” gesztusát a tudományos közösség felé is, mert az Angol irodalom története valami olyanra adott lehetőséget, amit nem szoktunk csinálni: kutatási területeinknél sokkal tágabb narratíva kapcsán kellett összefoglalnunk, hogy mit szűrtünk le magunknak és másoknak a korszak tanulmányozásából, hol helyezzük el magunkat a kutatásban, és hogyan reflektálunk saját tudományos szerepünkre. Én fontosnak találtam a „befelé megmutatkozás” lehetőségét, mert tudom, hogy a középkori kötetet sok olyan anglista kolléga is el fogja olvasni, akik nem foglalkoznak a középkorral. És talán ez a kötet alakítani is tudja majd a középkori angol irodalom megközelítését a hazai egyetemi oktatásban is.

Végül a középkori kötet megírása ismét felszínre hozta azt, amit régóta tudtunk: szükség van a Nagy Andrea- és Péti Miklós-féle munkákra. A szövegeket haza kell hozni jó minőségű fordításokban és kommentárokban, az egyetemen kívüli olvasóközönséget is megcélozva. Én már korábban nekiálltam lefordítani az első angol nyelvű önéletírást, Margery Kempe misztikus életrajzát lefordítani, és a kötetben jól tudtam hasznosítani az elkészült szemelvényeket. Nagy Andrea és fordítótársa, Miklós Ágnes Kata az óangol költészet rendíthetetlen magyar fordítói. Sok lehetőséget látok még néhány más misztikus (Richard Rolle, Julian of Norwich), a Chaucer-kortárs William Langland, a középangol rövid líra, az artúri románcirodalom és a késő középkori misztériumjátékok (újra)fordításában.

1749: Miben erősített meg téged a középkori kötet írása és szerkesztése?

KT: A középkori kötet megírásában való részvétel egyik fő tanulsága az volt, hogy a középkor nagyon népszerű, és rengeteg kapcsolódási pontja van a kortárs kultúrához. Sőt, a mai európai önigazoláshoz is szükség van a középkorra mint állandó referenciapontra, még ha ebből a középkor nem is jön ki jól. Erre a „népszerűségre” érdemes alapozni az oktatásban és kultúraközvetítő tevékenységünkben.