„A múlt egy másik ország; ott másképpen csinálják a dolgokat” – írja L. P. Hartley A szerelmi postás (1953) című regényében. Az angol irodalom története ötödik kötetének olvasása közben ez a híres idézet elevenedik meg bennem. A viktoriánus és a modernista időszak a Bényei Tamás és (2017-es haláláig) Kállay Géza által főszerkesztett nagyszabású angol irodalomtörténeti könyvsorozat 2024-ben megjelent, legfrissebb és egyben utolsó darabja, amely

fáradhatatlan részletességgel és precizitással vezeti be az olvasót a 19. század és 20. század irodalmi – részben dramaturgiai és képzőművészeti – berkeibe.

A kötet szerkesztésében Bényei mellett Séllei Nóra és Reichmann Angelika is részt vettek, és szerzői minőségükben is emelték a mű intellektuális fényét.

Kritikámban a szerkesztők döntését követve én is az „angol irodalom” megnevezést használom – ez a fogalom azonban értelmezésre szorul. Ahogy Bényei az Élet és Irodalomnak adott interjúban kifejti, a sorozat szerkesztői és szerzői elsősorban a Brit-szigetekről származó, angol nyelvű irodalom történeti bemutatására törekedtek a középkortól napjainkig, ám ahogy a sorozat köteteinek olvasása során kiderül, ezt a koncepciót tág, történetileg és földrajzilag rétegzett módon közelítették meg. Ennek megfelelően A viktoriánus és a modernista időszak többek között feldolgozza olyan angol nyelven alkotó, többnemzetiségű szerzők munkásságát, mint Henry James, T. S. Eliot, Joseph Conrad és Katherine Mansfield, akik szervesen beépültek a kor (és az angol irodalom) történetébe, valamint a brit gyarmatok irányába is elmozdul olyan kanonikus művek posztkoloniális olvasatával, mint a Jane Eyre (Brontë, 1847) vagy az Út Indiába (Forster, 1924). A könyv emellett – olykor a fejezetek szövegébe szúrva, máskor széljegyzeteken keresztül – folyamatosan más korok és nemzetek irodalmaira is reflektál, ezáltal az angol irodalom történetét nem elszigetelt folyamatként, hanem európai és globális összefüggésekbe ágyazva mutatja be.

A kötet mintegy száz évet ölel fel: Viktória királynő trónra kerülésének évtizedétől (az 1830-as évektől) a modernizmus végéig (körülbelül 1930-ig) terjed a fókusza, és három részre tagolódik: a viktoriánus korra (1837-1901), a századfordulóra és a modernizmusra. Nem véletlen, hogy a viktoriánus kor és a modernizmus egy kötetbe került, hiszen a két időszak sok tekintetben kapcsolódik egymáshoz: a modernista irodalom egyben (ellen)reakció a Viktória-korabeli hagyományokra, ugyanakkor több esetben ezekből is táplálkozik. A fin de siècle (századforduló) kiemelése pedig külön meghatározó, elvégre ekkor kezdődik igazán a két kor szellemi, kulturális, társadalmi, irodalmi világa közötti átcsúszás, illetve eltolódás. Fontos azonban megjegyezni, ahogy azt a szerkesztők is hangsúlyozzák, hogy míg a viktoriánus korszak és „viktoriánus” megjelölés könnyebben körülhatárolható, addig a modernizmus „kezdettől fogva művészeti irányzatokat jelöl, és inkább csak az utóbbi évtizedekben fogalmazódtak meg olyan igények, amelyek korszakmegnevezésként ajánlják” (11). A modernizmus határai ennek megfelelően nehezebben kijelölhetők: képlékenysége, a korábbi definíciók elavultsága, az újszerű megközelítések lehetősége és szükségessége mind központi kérdései Reichmann Angelika fejezeteinek, amelyek a kötet modernizmussal foglalkozó részét vezetik be.

A mostani hétkötetes sorozat nem az első magyar kísérlet arra, hogy az angol irodalom történetét korokra bontva, rendszerezve mutassa be: Szerb Antal Az ​angol irodalom kis tükre (1929) című művében számot ad ugyan az angol irodalom kiemelkedő alakjairól, de ahogy a cím is jelzi, csak tömören, egy zsebkönyv szintjén. Szenczi Miklós, Szobotka Tibor és Katona Anna már egy jóval átfogóbb kép átadására törekedett az 1972-es Az ​angol irodalom történetében, azonban az ő kutatásuk is egyetlen kötetre korlátozódik. A viktoriánus és modernista irodalomról szóló fejezeteik Szerbhez hasonlóan főként a közismert és kanonizált írókat, költőket, drámaírókat emelik ki: Dickenst, Thackeray-t, Hardyt, Tennysont, Forstert, Shaw-t, ugyanakkor több, a köztudatból mára már kikopott irodalmi alakról is portrét adnak, például Charles Reade-ről vagy Arnold Bennettről.

A viktoriánus és a modernista időszak egy újabb jelentős állomás az angol irodalom ezen korszakainak mélyebb feltárásában, a Viktória-korabeli és modernista irodalmak újraértelmezésében. A 2012-ben még „Az angol irodalom magyar története”-ként induló projekt eredetileg egy kötetben, körülbelül ötven szerzővel kívánta összefoglalni az angol irodalom és kultúra történetét, ám a vállalás végül öt további kötettel és párezer oldallal túlnőtte ezt a tervet. Ez a nyitottság és rugalmas szerkezet a szerzők és szerkesztők olvasásról alkotott felfogásában is megmutatkozik, hiszen, ahogy ennek a kötetnek az előszavában olvashatjuk: „nem lineáris olvasókra számítunk, hanem olyanokra, akik valamit keresve fellapozzák a köteteket, és aztán a tartalomjegyzékre, a kereszthivatkozásokra és a mutatóra támaszkodva forgatják tovább” (13). A tartalomjegyzék áttekintésekor azonban szembetűnő, hogy Bényei Tamás neve szerepel a legtöbb fejezetcím mellett, akár egyedül, akár társszerzőként: bár az alaposság és szakértelem a kötet összes szerzőjére igaz, A viktoriánus és a modernista időszak a kötet rengeteget köszönhet a főszerkesztőnek.

Amit Szerb, illetve Szenczi, Szobotka és Katona elkezdtek, azt ez a könyv folytatja, ami pedig eddig elmaradt, azt jelentős részben pótolja – nem elhanyagolható módon immár ideológiai nyomás vagy vörös farok nélkül. Az 1972-es, vagyis a Kádár-rendszer marxizmuskényszerében fogant irodalomtörténet realista viktoriánus regényről szóló fejezete például örömmel mutat rá arra, hogy miután a 19. század elején kezdődő ipari forradalom következtében „a munkásosztály jelenik meg a történelem színpadán mint társadalmi erő” (438), „az irodalom hangot ad az elnyomottak panaszának” (439), például Dickens Nehéz idők (1854) vagy Gaskell Szerelem és gyötrelem (1848) című regényén keresztül. Azonban azt a könyv már nem részletezi, hogy ez az irodalmi hang nem csupán stílusbeli sajátosság, hanem egy önálló műfaj megjelenésének része is. Ugyanezeket a műveket ugyanis az új irodalomtörténet már a „condition of England” (egyszerűen fordítva: Anglia állapota)-regények részeként tárgyalja, mely műfaj valóban kiemelten fontos témaként kezeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, s így a munkások helyzetét is: „küldetése”, ahogy Bényei fogalmaz, „a nemzet egymástól távoli szegmensei közötti megértés és együttérzés megteremtése” (74). Ennek a regénytípusnak a 21. századig nem volt magyar megfelelője – egészen addig, míg Bényei meg nem alkotta a nemzetdiagnosztikai regény fogalmát Az ártatlan ország (2003) című könyvében, amelyet itt is használ.

De nem csak átkeretezés, kiegészítés, hiánypótlás is zajlik: a „sensation novel” (Bényei fejezetében bulvárregény vagy napilapregény) az 1860-as évek egyik legmeghatározóbb irodalmi műfaja, amely a tiszteletre méltót transzgresszívre cseréli, és feltárja a látszólagos rend mögött megbújó feszültségeket bűnügyek és titkok által – ide sorolható például Wilkie Collins A fehér ruhás nő (1860), vagy Mary Elizabeth Braddon Lady Audley’s Secret (Lady Audley titka, 1862) című műve. Ez a műfaj a korábbi angol irodalomtörténeti összefoglalókból teljes mértékben hiányzik, talán pont a magasirodalommal szemben álló, populáris jellege miatt, amelynek bemutatására a kötet külön figyelmet fordít. Bényei továbbá azt is kiemeli, hogy a bulvárregény botrányos megítélésének egyik oka a „női vágyak öntörvényű kifejeződésének igénye” volt, amely a műfajt „a századvég Új Nő-irodalmának előzményeként is értelmezhetővé teszi” (78).

A nőiség, női irodalom és a genderérzékeny olvasat a kötet alapvető vizsgálati szempontjai közé tartoznak. Míg a Szerb, valamint a Szenczi, Szobotka és Katona által írt angol irodalomtörténeti gyűjteményekben csupán Charlotte és Emily Brontë, George Eliot (Mary Ann Evans), Gaskell, Barrett Browning, Christina Rossetti és Woolf kapnak jelentősebb említést, addig A viktoriánus és a modernista időszak számtalan más, a korábbi szerzők által elfeledett, számukra ismeretlen, vagy helyhiány miatt elhagyott írónőt és költőt is előtérbe állít, például Vernon Lee-t, Jean Ingelow-t, vagy Charlotte Yonge-ot. Más írónők neve a magyar olvasók számára sem ismeretlen, ez pedig csak megerősíti jelenlétük jogosultságát és szükségességét a kötetben. Ilyen például a legfiatalabb Brontë-nővér, Anne, aki szellemiségében és irodalmi programjában (Wildfell asszonya című 1848-as regényével) éppen annyira tekinthető radikálisnak, mint testvérei, vagy akár az Edward-korban alkotó Edith Nesbit, akinek gyerekkönyvei (például az 1905-ös Hárman a vasút mentén) rezonálnak a korhoz kötött gyermekiséggel és ártatlansággal.

A kötet azt is bemutatja, hogyan segítették a 19. század közepén megjelenő magazinok a női szerzőség kialakulását (például Margaret Oliphant esetében, aki Viktória királynő egyik legkedvesebb írója volt), illetve, hogy „különös jelentőséggel bírt [számukra] az 1860-ig a viktoriánus periodikák nagy részére jellemző anonimitás” (Bényei, 163), hiszen bátrabban és őszintén szólhattak hozzá akár olyan érzékeny társadalmi kérdésekhez is, mint a rabszolgák felszabadítása, ahogy ezt Harriet Martineau is tette. A női szerzőségről szóló nagyfejezet egyik központi kérdése a női hang hitelessége, önállósága és mozgástere a patriarchális keretek között, amelyek „meghatározzák a nők nyelvhez való hozzáférését és megszólalási módjait” (157). Bár Bényei a tőle megszokott körültekintéssel és alapossággal tárgyalja a témát, úgy gondolom, különösen izgalmas és megindító lett volna ezt a fejezetet Séllei Nóra hangján olvasni, annál is inkább, mert a magyar feminista irodalomkritika kiemelkedő alakjaként több korábbi munkájában is foglalkozott 19. és 20. századi írónőkkel és a női irodalom kérdésével (Lánnyá válik, s írni kezd, 2002; Mért ​félünk a farkastól?, 2007), amelyekből Bényei is idéz a fejezetben.

Szinte hihetetlennek hat a kijelentés, hogy egy ilyen monumentális mű, egy valódi magnum opus, bármilyen tekintetben hiányos legyen, mégis azt érzem, hogy a genderszempontú és posztkoloniális olvasatok mellett a kötetben helyett kaphatott volna a szintén népszerű queer elmélet is, amely a 20. század vége óta stabilan jelen van a bölcsészettudományokban. Az 1749-nek adott interjúban Szőnyi György Endre és Kiss Attila Atilla, a sorozat második, a kora újkor irodalmáról szóló kötetének szerkesztői így jelölik meg a könyvsorozat küldetését: „a sorozat mindegyik darabjának egyik vezérelve volt, hogy az irodalomról és annak történetéről alkotott legújabb tudományos elgondolásokra támaszkodjon. Általában véve igyekeztünk új, a magyar nyelven eddig létező áttekintéseknél korszerűbb képet festeni az adott korszak irodalmi és kulturális kánonjáról”. Ennek ellenére A viktoriánus és a modernista időszak csak futólag, egy-egy mondat erejéig említi meg a homoerotikus olvasat lehetőségét, például Rossetti Goblin Market (1862) című versében vagy Le Fanu Carmillájában (1872), de nem fejti ki azt. Éppen ideje pedig, hogy valaki felfeszítse a vámpír Carmilla koporsóját Magyarországon is, és ő érdemben előbújhasson. A kötet queer érdemi csúcspontja Radclyffe Hall A magány kútja (1928) című regényének kétoldalas elemzése a transzneműség-leszbikusság-cross dressing keresztmetszetében.

A kötetbe számos, mára már queer klasszikusnak számító mű beilleszthető lett volna, mint mondjuk Amy Dillwyn Jill című, 1884-as nevelődésregénye, melynek hősnője beleszeret munkáltatójába, aki szintén nő; George Moore „Alfred Nobbs” (1918) című kisregényét különösen izgalmas párbeszédbe lehetett volna állítani A magány kútjával a transzneműség kontextusában; Forrest Reid The Garden Godjában (A kerti isten, 1905) két iskolás fiú tragikus szerelméről olvashatunk; a leszbikus, férfias öltözetet preferáló Anne Lister kódnyelven írt naplóinak tartalmából pedig még sorozat is készült 2019-ben Gentleman Jack címen. Sőt, a queer irodalmi fókusz arra is alkalmat adott volna, hogy 

a kötetben tárgyalt zsánerirodalom legalsóbb rétegeihez, a Viktória-korban virágzó erotikához és pornográf regényekhez is hozzáférést kapjunk, az erkölcsös, tiszteletre méltó, társadalmilag elfogadott (respectable) irodalom buja és féktelen alvilági ellenpárjaként.

Itt nyerhetett csak teret igazán a homoszexualitás irodalma (például a többszerzős, részben Wilde-nak tulajdonított, magyarul is olvasható 1893-as Telenyben), de a viktoriánus konvenciók által elfojtott és megtiltott női szexualitás is szabad utat kapott, bár inkább a férfiak fantáziájának tükrén vagy férfi elbeszélő narratíváján keresztül, lásd az anonim szerzős Rosa Fieldinget 1867-ből.

Természetesen hely vagy szakértő hiányában nem várható el, hogy egy tankönyvben minden külön fejezetet kapjon, de úgy vélem, a meglévő anyagot így is ki lehetett volna egészíteni queer irányultságú referenciákkal és megjegyzésekkel, lebontva az akaratlan heteronormatív burkot, amely a szöveget körülöleli. 670 oldalba azért nyolcnál több ilyen említés is befér, főleg, hogy ezeket könnyen a már létező elemzésekhez lehet toldani.

A korábban említett bulvárregény például többek között azért is számított botrányosnak, mert a sorok közé rejtett homoerotikus töltetű kapcsolatok és kétes szexuális orientációjú karakterek veszélyeztették a női-férfi házasság kizárólagosságát. A modern, queer-kódoltságú olvasatok még a legszélesebb körben olvasott regényekben is ott vannak: a Dombey és fia (1848) két férfikaraktere, Solomon Gills és Cuttle kapitány tulajdonképpen együtt nevelik Waltert, ezzel felbontva a nukleáris heteroszexuális családmodellt a Viktória-korban (ez Dickensnél nem szokatlan). Meseírói pozícióban Dickens és társai a műmese műfajában „a társadalom elnyomó normái elleni tiltakozás egyik lehetséges eszközét látták” (222), írja Bényei, hiszen „a mese fantáziavilágába olyan üzenetek is belekódolhatóak voltak, amelyek a felnőttirodalomban nem kaphattak helyet” (229). Mégis, Laurence Housman csak esztétista meseíróként kap említést, holott nyíltan homoszexuális szerzőként több írásában – például a „The Story of the Herons” (A gémek története, 1895) című meséjében – érzékenyen és szimbolikusan dolgozza fel a másság és a konvencionális párkapcsolati mintáktól való eltérés témáit.

A kötet egyik leginkább zavarba ejtő fehér foltja (vakfoltja?), hogy bár E. M. Forster több regényét elemzi, teljes mértékben elsiklik a férfi szexualitása felett: a Maurice homoszexuális témája miatt csak az író halála után jelenhetett meg, 1971-ben. Forster szexualitása már csak azért is elválaszthatatlan regényírói karrierjétől, mert az emiatt érzett (műveinek posztkoloniális olvasataiban is megjelenő) társadalmi szorongás, idegenség és kirekesztettség vetett véget ennek:

„Valószínűleg nagyobb hírnévre tettem volna szert íróként, ha többet írok vagy publikálok, de ebben a szexualitásom akadályozott meg”

, vallja be Forster a naplójában. Az általa használt „sex” szót ebben az esetben egyszerűen és általánosítva szexualitásnak fordítottam, de precízebben nemet vagy szexuális aktust is jelölhet – milyen izgalmas lett volna ezt is a Forster-fejezetekbe építeni valahogy, hiszen remek lehetőséget kínál egy szakavatott kéznek.

Fogyatékosságirodalom-kutatóként hasonlóan kettősek az érzéseim: mivel sem a „fogyatékos” szót, sem annak bármely szinonimáját nem találtam a tárgymutatóban, kénytelen voltam Hamupipőke módjára hamuból lencsét válogatni, azaz aprólékos gonddal végigmenni a könyvön, hogy a sűrűn szedett, apró betűs szövegből kiszűrjem a fogyatékosságra vonatkozó részleteket. A kötet több ízben kiemel fogyatékossággal élő karaktereket, például a Jane Eyre Rochesterét, aki miután megvakul, „nem tudja és nem is akarja többé tekintete révén tárgyiasítani szerelmét”, és Jane „tekintetén keresztül és az ő hangja közvetítésével érzékeli a világot” (Bényei, Séllei, 114), de ilyen figura Dickens Ódon ritkaságok boltjának (1841) törpe termetű antagonistája, Mr. Quilp is, a „szinte természetfeletti képességekkel rendelkező metaforikus lény, akire a szöveg utal szörnyetegként” (Bényei, 118). E két megjelenés markáns különbsége érzékletesen világít rá arra, mennyire árnyalt és sokrétű valójában a viktoriánus kor fogyatékosságreprezentációja.

A fogyatékossággal élő szerzők ugyanakkor szinte teljesen háttérbe szorulnak – vagy legalábbis fogyatékosságukat homály fedi.

 Wilkie Collinsnak nincs például olyan szövege, amelyben ne szerepelne legalább egy fogyatékos, vagy testileg „más” karakter, ami akár visszavezethető saját testének furcsaságára, különcségére is. Collins kései regényeinek hullámzó minősége nagy részben az író egyre súlyosbodó vakságának, valamint romló egészségének az eredménye. Amy Levy sorsa még szomorúbb (amit a kötet is többször kiemel, de nem magyaráz meg): 27 éves korában öngyilkosságot követett el egy depresszív időszak után, melynek egyik kiváltó oka növekvő siketsége volt. Martineau az érem másik oldala: ő gyerekkora óta betegeskedő és hallássérült volt, de ez nem akadályozta meg az írásban és közéleti szerepvállalásban. A kötet nem tér ki arra sem, hogy Elizabeth Barrett Browning szinte egész életében krónikus beteg és mozgáskorlátozott volt, pedig érdekes lett volna arról is olvasni, hogy ennek lenyomatai (mondjuk a szenvedés, testi-lelki fájdalom és introspekció) hogyan jelennek meg a költészetében, és vajon mennyiben formálta írói-költői hangját saját testének nyelve. A fogyatékosság és betegség ugyanis legalább annyira alakította egyes szerzők pályáját, mint az ép test és az egészség.

Természetesen szerkesztői szempontból elkerülhetetlen bizonyos határvonalak meghúzása – különben az egykötetesnek induló sorozat könnyen nyolc- vagy kilenckönyvessé bővülhetett volna, hiszen a kiegészítés lehetősége gyakorlatilag végtelen.

A viktoriánus és a modernista időszak összességében egészen dickensi mű: nagy lélegzetű; kiemelkedő alakok, irányzatok és nézetek sokszínű panorámája; társadalom- és kultúrkép; tucatnyi hang mesteri egybefonása.

 Minden olvasáskor valami mást ad, különösen, ha a szerkesztők célkitűzését követve akkor lapozzuk fel, amikor elvesztünk a viktoriánusok vagy modernisták világában, és meg akarjuk találni a helyünket, vagy éppen arra vágyunk, hogy az előző századok eddig ismeretlen terepeit fedezzük fel. Ha a múlt valóban egy másik ország, ahogy Hartley írja, akkor ez a könyv egyben útikalauz is a jelenkor turistáinak, akik azt szeretnék megérteni, hogyan térnek el és fonódnak össze a múlt és jelen irodalmi hagyományai. „Ez az irodalomtörténet más lett, mint amelyeken felnőttünk”, állítja Bényei az ÉS-interjúban. És valóban: sok tekintetben új szemléletek, frissebb megközelítések formálják a kötetet – még ha némely fehér folt, amely már Szerbnél, Szenczinél, Szobotkánál és Katonánál is megvolt, most is ott tátong az angol irodalomtörténet magyar recepciójának szövetén, arra várva, hogy végre valaki betöltse őket.

Bényei Tamás, Reichmann Angelika, Séllei Nóra (szerk.): Az angol irodalom története 5. kötet. A viktoriánus és a modernista időszak. Budapest, Kijárat, 2024. 760 oldal, 5900 forint