Az angol irodalom története című sorozat első kötete mindenekelőtt a középkor és a középkori irodalom szemléletében bekövetkező fordulatok lenyomata. Az utóbbi évtizedekben számos fordulat történt a középkor kutatásában. Egyik legfontosabb a „material turn”, az a megközelítés, amely a szövegektől elválaszthatatlannak tartja kézirataikat és azok jellemzőit. 

„A kéziratos kultúrában a szövegeket másolók sokszorosították kolostorokban, majd a késő középkorban önálló profitot hajtó másolócéhekben. A szerzőnek döntenie kellett: művét vagy megtartja magának (esetleg megbízható barátai szűk körében terjeszti), vagy útjára bocsátja, és ezzel elveszti a szöveg feletti ellenőrzést. Sok előszó és ajánlás szól erről a dilemmáról és a szerzők azon aggodalmáról, hogy a szöveg kézi másolása során szavaikat eltorzítják, műveiket megmásítják, és az egyház tanításával ellentétes tartalmakat szőnek bele. A középkori angol irodalom egyik legismertebb szerzői aggodalma Chaucertől származik:

And for ther is so gret diuersite
In Englissh and in writyng of oure tonge,
So prey I god that non myswrite the,
Ne the mysmetre for defaute of tonge.
And red wher-so thow or elles songe,
That thow be vnderstonde, god I biseche.

(Troilus and Criseyde)

És mert nyelvünkben oly sok változat van,
Mely különbözőképpen íratik,
Adja ég: ha lemásolják hibátlan
Legyen, s ne piszkálják verslábait.
Olvassa, énekelje mindenik
Verskedvelő, s add Isten, értse meg –

(Képes Júlia fordítása)

„A kéziratok világában nincs két egyforma szöveg; még a legfegyelmezettebb másoló is ejtett vagy javított hibákat, félreolvasott szavakat az eredetiben, illetve az eredeti szöveg dialektusát a saját nyelvezetéhez igazította. Nem volt egységes (szabályozott) helyesírás, sem egységes irodalmi nyelv. Másolásról másolásra változhatott a befogadó kódex mérete, lapjainak minősége és a kivitelezés „luxusa”, ami azt is eredményezte, hogy más lett a szöveg tördelése, tagolása és vizuális megjelenése. A könyvnyomtatás hozzászoktatott minket ahhoz, hogy egy adott szöveget a kiadása véglegesít, a kiadás minden példánya ugyanúgy néz ki, és a kiadásokat a szerző, cím és a kiadás paraméterei (helyszín, kiadó, évszám) alapján tudjuk azonosítani. A középkorban nem volt a szövegeknek ilyen státusza, az autoritással rendelkező szövegek szinte szabad prédává váltak. A középkori irodalom zöme fordítás vagy kompiláció (különböző szövegrészletekből összeollózott új mű).” (Karáth Tamás: Bevezetés a középkor irodalmába)

„Szintén a közelmúlt kutatásaiban vált hangsúlyossá az a megközelítés, hogy a kézirat egy kommunikációs felület, melynek kapcsán már a digitális kultúra előtt is értelmezhetők az olyan fogalmak, mint például a messaging és az interaktív felület. A középkori angol irodalomtörténet egyik legtalányosabb szerelmi története csakis azokból a kézirati megjegyzésekből és egymásnak szánt kódolt üzenetekből bontakozik ki, melyeket James Grenehalgh, 15. századi karthauzi szerzetes és Joanna Sewell, a Brigitta-rendi Syon kolostorának szerzetesnője hagyott a mindkettejük által olvasott kéziratokban.” (Karáth Tamás: A képzelet világai)

*

A „nyelvi fordulat” keltette hullámok máig nem ültek el. A középkori angol irodalom kutatásának jelenleg legizgalmasabb területe a soknyelvűség, a poliglott kéziratok és a kéziratokban megfigyelhető nyelvi kódváltások. A kötet megmutatja, hogy egy középkori angol szerzőnek sokszor nem volt evidens, hogy angolul kell írnia. A fordítások izgalmas határátlépései pedig leginkább arról tanúskodnak, hogy gyakran bátorság és rengeteg invenció kellett a latin vagy a francia nyelv biztonságából kilépni. 

„A francia és az angol nyelv együttélését ritkán tanulmányozták holisztikusan, mivel az irodalomtörténészek – saját nyelvi hátterükből adódóan – többnyire csak az egyik nyelv forrásaira figyeltek. Éppen ezért is alakulhatott ki az a meghatározó elmélet, miszerint a francia a hódító elit, az angol pedig az írásbeliségen kívül maradó, alacsonyabb társadalmi státuszú közösségek nyelve volt, és a két társadalmi és nyelvi világ közt kevés érintkezés lehetett. Ennek ellentmond a sok fennmaradt vegyes, két- és háromnyelvű kézirat. A középangol korszak legjelentősebb kéziratai többnyelvűek: a középangol líra egyik leggazdagabb gyűjteménye, a British Library Harley-gyűjteményének 2253 jelzetű kézirata angol, latin és francia nyelvű verseket és prózaműveket tartalmaz, a szintén 1340 körüli Auchinleck-kézirat románcai angol, francia, illetve kevert (angol-francia) nyelvűek. A nyelvi kódváltás (az angol, francia és latin keverésével) az élet minden területére kiterjedt, de különösen a gazdálkodáshoz kapcsolódó szakirodalomra volt jellemző.” (Karáth Tamás: Bevezetés a középangol irodalomba)

*

A kötet bevezetésének központi motívuma az állandóság és a változás egyensúlya. Ez a gondolat sokszor köszön vissza a középkori angol irodalmi kánont meghatározó szerzők és művek bemutatásában, amely igyekszik megragadni a hagyomány/konvenció és az újítás keveredésének érdekes pillanatait, valamint a konvenciók átlépésével járó dilemmákat, izgalmas lehetőségeket vagy éppen elbizonytalanodásokat.

„Az »Álom a keresztfáról« az egyik legérdekesebb óangol költemény. Egyik különlegessége, hogy bár a teljes szöveg a többi vershez hasonlóan egyetlen példányban, a késő 10. századi Vercelli-kódexben maradt fenn, néhány részletét megtaláljuk a kora 8. századból származó, a mai Skócia területén található ruthwelli kereszten, mégpedig rúnákkal mintegy keretként felróva a kereszt szélein. A költemény tehát legalább részben ismert volt már ebben a korai időpontban is. […]

A kereszt monológjának első része azokra az óangol találós kérdésekre hasonlít, melyekben egy tárgy elmeséli saját történetét, elkészítésének folyamatát […] A történet azzal kezdődik, hogy a fát kivágják az erdő szélén, keresztet faragnak belőle, és kényszerítik, hogy bűnözőket emeljen a magasba. A kereszt és Jézus kapcsolatát a hősi költeményekben megszokott úr és követő közötti viszony alapján ábrázolják. Ebből fakad a megszemélyesített kereszt sajátos dilemmája: harcosként kötelessége lenne megvédeni urát vagy megbosszulni annak halálát, másrészt viszont engedelmeskednie kell az úr parancsának, Jézus pedig épp a harcot és a bosszúállást tiltja meg neki, így ő maga lesz ura halálának eszköze. A kereszt többször elismétli, hogy megölhette volna valamennyi ellenséget, eltörhetett vagy földig hajolhatott volna, hogy megmentse Krisztust, ám nem cselekedhetett parancsa ellen, és szilárdan kellett állnia.” (Nagy Andrea: Óangol költészet)

„A narrátor egyik legérdekesebb invenciója az, ahogyan a mesélő morális ítéletünket és a szereplők jellemének értékelését befolyásolja. Mindezt igazi chauceri »csavarral« oldja meg: itt is megtagadja, hogy végérvényes erkölcsi ítéletet mondjon alakjáról, Criseydéről, és mesterséges bizonytalansága felhívja a figyelmünket arra, hogy itt bizony megoldásra váró problémával nézünk szembe. Ennek a machinációnak köszönhetően gyanítjuk tehát, hogy Criseyde, a szende, félénk, nemes fiatal özvegy esetleg mégis összejátszik a cselszövő Pandarusszal, ő is »bűntárs«. A történet végkifejlete, Criseyde árulása így még súlyosabban esik a latba, de a szerző ismét elbizonytalanít, ezúttal a másik irányban. Nem hagyja, hogy fekete-fehér ítéletet hozzunk. Sietve értésünkre adja, hogy ő (a narrátor) nagyon sajnálja Criseydét, megérti érzelmeit. Így az olvasó nem csupán bizonytalanságban marad, hanem megérti, a világ sokkal bonyolultabb, mint képzelné, és rákényszerül, hogy újra és újra átértelmezze annak jelenségeit.” (Halácsy Katalin – Péri-Nagy Zsuzsanna: Geoffrey Chaucer)

*

A nagy szobordöntések korában a kötetnek természetesen nem célja, hogy új kánont véssen kőbe, vagy piedesztálra állítson szerzőket és műveket. De a középkor kiváló terep ahhoz, hogy tetten érjük a kánon alakításának legkorábbi folyamatait, sőt, azokat a küzdelmeket, amelyeket több szerző folytatott szerzői identitásának és tekintélyének elismertetéséért, mint például a sokak által „első igazi angol szerzőnek” tekintett tizennegyedik századi észak-angliai misztikus, Richard Rolle, vagy az első angol nyelvű önéletrajzot hátra hagyó tizenötödik századi misztikus, Margery Kempe.

„Margery Kempe nem lelki naplót, hanem egy teljes önéletírást hagyott hátra, az angol irodalom első alkotását e műfajban. Az életrajzot Margery diktálása alapján két személy jegyezte le, akik a főszereplőt harmadik személyben, saját nézőpontjukból mutatják be, de az elbeszélés egy ponton átvált egyes szám első személyű narrációba, felvillantva Margery mesélésének eredeti spontaneitását. […]

Első misztikus élménye első gyermekének megszületéséhez kötődik. A nehéz terhesség és gyötrelmes szülés után Margery – egy meg nem nevezett nyomasztó bűn és gyóntatópapjának gorombasága miatt – összeomlik, és több mint hat hónapon át »megzavarodott elmével« pokoli látomásokat vizionál. Ördögök üldözik és fenyegetik, miközben ő ágyába van lekötözve, hogy őrjöngésével ne tehessen kárt magában vagy másokban. Lelkének háborgása egy csapásra elmúlik, amikor ágya szélén Krisztust látja meg, a jegyesi misztika motívumait egy 15. századi férjezett háziasszony hálószobájának intimitásába transzponálva. Margery misztikája nagyon is közönségesnek, szinte hihetetlenül köznapinak tűnik az őt megelőző misztikus szerzők tapasztalatainak leírásaihoz képest. Krisztus, Szűz Mária és a szentek sereglete rendszeres társalkodópartnerei lesznek, élményeit bármi ki tudja váltani. […]

Jeruzsálemi zarándokútján misztikus élményeiben újabb fordulat áll be: ettől kezdve rendszeresen jelentkezik nála az az elfojthatatlan zokogás és kiáltozás, amely gyakorlatilag ellehetetleníti a vele való együttélést. Ugyanakkor Margery saját kitaszítottságával és szenvedésével igyekszik hitelt szerezni látomásainak, művének fő törekvése ugyanis saját látomásainak igazolása és saját misztikus státuszának elismertetése. Nehéz dolga van, mert életvitele és társadalmi státusza nem predesztinálja hiteles misztikus élmények kinyilatkoztatására, ráadásul maga sem hajlandó elfogadni azokat a szerepeket, melyeket a középkori társadalom a valláshoz megtérő férjes asszonyoknak kínált fel. Margery ragaszkodik férjezett státusához, de tiszta (azaz szexmentes) házasságban akar élni saját otthonában. Fehér ruhájáról sem hajlandó lemondani – a fehér a középkori ruhakód szerint a szüzek színét jelentette. Életrajzában a »teremtés« (ahogy magát nevezi) állandó mozgásban van, különböző egyházi tekintélyeket és spirituális tanácsadókat keres fel, hogy igazolást találjon saját misztikus megvilágosodására. Tárgyal a norwichi püspökkel, Thomas Arundel canterburyi érsekkel, és alkudozik férjével. Ez utóbbi epizód Margery házaséletének intim titkaiba enged betekintést.” (Karáth Tamás: Vallásos tanítás, áhítat és misztika)

*

Végül Az angol irodalom történetének első kötete sem marad adós a magyar couleur locale-lal. A szerzők – hátterükből adódóan is – folyamatosan reflektálnak a nemzetközi kutatások hazai szálaira és recepciójára, és nem utolsósorban a középkori angol irodalomtörténet legváratlanabb pillanataiban felbukkanó magyar kapcsolatokra.

„A 14. századtól kezdve a magyarok jó hírét erősítette a »kereszténység védőbástyájának« toposza is, illetve az, hogy a nyugati követjárások során magyar lovagok is eljutottak a különböző nyugat-európai udvarokba. Mátyás lovagjai még IV. Edward canterburyi lovagi tornáján is részt vettek. Velük találkozhatott az udvarban Malory, és lehetséges, hogy egyikükről mintázta az Arthur halálában szereplő Sir Urry alakját, akinek a sebét csak a legjobb lovag – Lancelot – tudta meggyógyítani, s aki végül a Kerekasztal lovagjai közé bekerülve Lancelot hűséges társa lett. Annak tudatában, hogy Zsigmond magyar király is létrehozott egy saját alapítású lovagrendet az arthuri mintára, ő maga pedig megkapta az angol Térdszalagrendet, már nem is annyira rendkívüli egy magyar lovag megjelenése Arthur lovagjai között. Zsigmond járt is az angol királyi udvarban, s a leírások alapján kifejezetten jól érezte magát. V. Henrikkel többször kölcsönösen ajándékokat küldtek egymásnak, VI. Henrik koronázási lakomáján pedig az egyik ételszobor a magyar királyt és a két Henriket ábrázolta. Mivel látogatása egy franciaellenes keresztény koalíciót készített elő az egyházszakadás lezárásának szándékával, Nagy Károlyhoz hasonlóan a kereszténység védelmezőjeként gondoltak rá.” (Simonkay Zsuzsanna: A románc)