Lapunk hír- és kritikarovatában két alkalommal is olvashattunk Houellebecq újabb irodalmi szenzációnak beharangozott regényéről 2022 eleji franciaországi megjelenése kapcsán. Azóta magyarul is kézbe vehetjük a francia sajtóban hol ízekre szedett, hol rajongással dicsért regényt a tapasztalt Houellebecq-fordító, Tótfalusi Ágnes nagyszerű tolmácsolásában, a Magvető Könyvkiadó jóvoltából.

Valószínűleg mindenki eljátszott már a gondolattal, milyen lesz ő maga idősebb korában, és milyen az őt körülvevő világ, ahogy mindenkinek van elképzelése munkáról, karrierről, párkapcsolatról, családról, életkörülményekről is. Jövőnk latolgatása szinte természetes, lélektanilag fontos tevékenység, amely meghatározhatja a jelenben hozott döntéseinket, és segít értékelnünk a múltban tett lépéseinket. A megannyi címkével illetett („botrányszerző”, „sztáríró”, „a francia irodalom fenegyereke”, „próféta”) kortárs francia író, Houellebecq ugyanezt teszi újabb regényében, de nem kizárólag az egyén, sőt nem is csak egyetlen nemzet szintjén, hanem az egész nyugati civilizáció nevében. Kéretlenül, kíméletlenül, mindannyiunk helyett is firtatja a jövőt, az általunk felépített, majd szintén általunk szétzilált társadalmakat. Sok-sok buktatója van egy ilyen vállalkozásnak – aki ilyesmibe fog, nagy támadási felületet enged ellenfeleinek.

Houellebecq a jövőmondó emberekkel ellentétben azonban nem kinyilatkoztat, nem valaki másnak a szószólója, nem akarja, hogy higgyünk vagy igazat adjunk neki. Minden nyíltan vállalt véleménye ellenére meghagyja nekünk az állásfoglalás jogát; sőt, szinte provokál, hogy éljünk vele! A „mágus” – ahogyan a Charlie Hebdo címlapján láthattuk a Behódolás című regényének megjelenésekor – 

újabb regényével is eléri, hogy ha két Houellebecq-olvasó találkozik, bizonyosan korunk legégetőbb kérdéseiről kezdenek beszélgetni.

A Megsemmisülni felütése azonnal magával ragadja az olvasót. A cselekmény 2026 novemberébe repít minket, néhány hónappal a 2027-es francia elnökválasztás elé. A titkosszolgálat kódfejtő osztálya, annak is egyik legtapasztaltabb informatikusa, Bastien Doutremont és egykori hacker barátja, Fred már jó ideje titokzatos metrógraffitik, majd internetes oldalakon kéretlenül felbukkanó, egyre agresszívebb üzenetek után nyomoz – mindhiába. Amikor az elnöki posztra is jelölni kívánt gazdasági minisztert egy rejtélyes, zavarba ejtően élethű videóüzenetben a hajdanán jól bevált francia találmánnyal lefejezik (nekünk pedig ennek apropóján van szerencsénk egy képesszótárakba illő ábráról megismerni a guillotine-gépezet minden alkatrészét – mely kapcsán is le a kalappal a „műszaki műfordító” előtt!), a kifinomult kibertámadások, majd a világtengereket átszelő egyes kereskedelmi hajók ismeretlen motivációból történő elsüllyesztése összefonódik a lázas elnökválasztási kampánnyal.

Tulajdonképpen csak ekkor kerül a látóterünkbe az ötvenéves kora felé közeledő főszereplő, Paul Raison, aki Houellebecq jónéhány korábbi figurájához hasonlóan átlagos, kissé csinovnyik lelkű ember. Eredeti foglalkozására nézve adófelügyelő, jelenlegi munkakörében Bruno Juge gazdasági és pénzügyminiszter tanácsadója és bizalmasa, Édouard Raison egykori titkosszolgálati köztisztviselő fia, akinek munkáján és magánéletén keresztül Houellebecq számos „kedves” témájával – manipuláció, 21. századi dilemmák, technológiai fejlődés, környezeti hatások, munkanélküliség, vallási kérdések, szexualitás, megosztott társadalom, elidegenedés, felszínesség, értékrendi válság stb. – találkozunk. Csak éppen ezúttal az elbeszélés eltolódik a politika, a gazdaság és a társadalmi kérdések egyénre gyakorolt következményei felé. Paul édesapja sztrókot kap, így végigjárhatjuk vele az egészségügynek az adott körülmények között maximális (értsük jól: csekély) esélyeit és emberhez méltatlan próbálkozásait.

Paulnak a szintén köztisztviselő Prudence-szal fennálló, gyermektelen házassága teljesen kiüresedett: külön hálószobában alszanak, és a közös hűtőjükben kijelölt külön polc naponta emlékezteti őket, mennyire széttart az életük.

 Paul kapcsolata testvéreivel régen megszakadt, és csak akkor kezd javulni, amikor apjuk vegetatív állapota miatt kénytelenek többet találkozni és beszélgetni. Cécile buzgó katolikus, férje, Hervé, munkanélküli közjegyző, míg a kisebbik fiútestvér, Aurélien, restaurátor, érzékeny művészlélek. Paradox módon apjuk halálának kapujában kapnak lehetőséget, hogy félrecsúszott kapcsolataikat helyrehozzák. A családtagok – ideértve a megözvegyült, lebénult apa élettársát, Madeleine-t, de leszámítva Aurélien utálatosan számító, manipulatív-agresszív feleségét, Indyt – meghazudtolják Houellebecq eddigi baljós, pesszimista hangját. Ezek a szereplők mind jóindulatúak, akarják az emberi(bb) kapcsolatokat, és ha néha tétován is, de tesznek is értük valamit; örülnek a hétköznapok apró előrelépéseinek, vágynak a szeretetre és képesek szeretni. Mintha a korosodó Houellebecq – talán a néhány éve kötött új házassága hatására – megérezte volna a lét törékenységét, az egymáshoz tartozás fontosságát. Mintha az öregkori kilátásokkal szembenézve becsülni kezdené az emberiség utolsó mentsvárainak tűnő kötődés, szeretet és szerelem megtartó erejét – vagyis mintha maga is az (át)értékelés és a számadás időszakába lépett volna.

Ettől függetlenül persze írói hangja továbbra is merész és kíméletlen: meg sem próbál úgy csinálni, mintha bárkinek meg akarna felelni. Egy 2019-ben tartott író-olvasó találkozóról tudjuk, hogy ezt egy igen sajátos houellebecq-i technikával éri el:

írás előtt és közben meggyőzi magát, hogy úgysem fogja megérni a könyve megjelenését, tehát nem kell majd szembenéznie semmilyen következménnyel.

Mivel ez a számítása eleddig nem vált be, egy egész ügyvédcsapatot foglalkoztat folyamatosan a gyűlöletkeltési és egyéb vádak miatt ellene indult bírósági pereivel, és a személye elleni fenyegetések a rendőrséget is bőven ellátják feladattal. A vélemény- és szólásszabadságra, illetőleg a művészi és intellektuális szabadságra hivatkozva saját bevallása szerint íróként eddig egyetlen egyszer gyakorolt öncenzúrát, ami mindenképpen hiteles alkotóvá teszi.

A Megsemmisülni politikai thrillernek indul, de csalódik, aki ezt és csak ennyit vár tőle. A közeg, amelyet Houellebecq a regényben megteremt, valójában létezik, a mi világunk, és a legkevesebb, amit mondhatunk róla, hogy nem túl jól működik. Egy hanyatló, többnyire reménytelen, mélabús világ, amely a „métro, boulot, dodo” (azaz „metró, meló, szundi”) rutin eseménytelenségének érzetét kelti bennünk. 

A szürkeségből azonban sokkal jobban kiemelkednek azok a kivételes, mondhatni kegyelmi pillanatok, amikor megcsillan a remény, megmutatkozik a humánum, és elérhetőnek látszik valamiféle efemer boldogság.

Ilyen értelemben Houellebecq ezúttal romantikus vonásokat is belop a regénybe. A romokban heverő házasságban újra kicsírázik a szerelem, újra működni kezd a szexualitás, és a settenkedő halál árnyékában feléled a remény, hogy a hanyatló nagyvilág tág kontextusában mégis megadatik néhány boldog pillanat.

Utópia? Disztópia? Mindegy is. Egyszer majd kiderül, kinek és miben volt igaza. De mint ahogyan Orwellen sem kérjük számon, hogy pontosan olyan lett-e a világ 1984-ben, amilyennek hasonló című regényében leírja, úgy ebben a regényben sem az a kérdés, bekövetkezik-e valóban az, amit a regény előrevetít. Valószínűleg nem, vagy legalábbis nem pontosan úgy, ahogyan Houellebecq leírja. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy amit olvasunk, puszta fikció.

Még akkor is, ha a regényben felvillan egy-egy valós személynév Marine Le Pentől Éric Zemmourig, és nyíltan elismert utalást találunk Macron nemzetgazdasági miniszterére, Bruno Le Maire-re is (ő a regényben Bruno Juge), ahogy a meg nem nevezett leköszönő elnök is igen valószínűsíthetően Emmanuel Macron, a fiktív elnökválasztás egyik jelöltje pedig a botrányos, sokszor sekélyes, mégis népszerű tévés házigazda, Cyril Hanouna. Mindezek ellenére mindvégig Houellebecq képzelt világába merülünk, amire nyugodtan mondhatná, hogy „bárminemű egyezés a valósággal csak a véletlen műve”.

Mi persze tudjuk, hogy ez nem igaz, ahogy Paul Raisonról is tudjuk, hogy nem hagyományos értelemben vett regényhős. Legalábbis nem nagyobb hős, mint az a hétköznapi kisember, akinek úgy sikerül túlélnie politikai rendszereket, gazdasági válságokat, erkölcsi hanyatlást, hogy közben Ember tud maradni, és képes marad tartalmas, kölcsönösen erősítő kapcsolatokat fenntartani a szűkebb környezetében élőkkel.

Ismerjük még el, hogy a fordítónak egyáltalán nem volt könnyű dolga. A nagyregénynek számító terjedelmen kívül egy tapasztalt műfordítónak is kihívást jelenthetnek a gondolatfolyamként hömpölygő, hat-nyolc-tíz, olykor tizenöt soros mondatok, a furcsábbnál furcsább álomképekkel megszakított elbeszélés. De 

Tótfalusi Ágnes jól kivitelezett, magas színvonalú munkát végzett, erőteljesen és hatásosan fejezi ki a regény eredeti szándékait, érzékletesen ültette át a francia mű hangulatát, stílusát, a benne ábrázolt érzelmeket vagy éppen azok hiányát,

és a fordítás a temérdek valós és kitalált francia kulturális referencia ellenére is élvezetesen és követhetően illeszkedik a magyar célnyelvi kultúrába.

A címben feltett kérdésre, miszerint meginog-e a jövőnkbe vetett hitünk az újabb Houellebecq-regény olvastán, csak az tud válaszolni, aki belevág ebbe a több szempontból vitatható, mégis gondolatba ejtő és letehetetlen regénybe. Az az olvasó, aki nem veszi zokon, hogy Houellebecq átfogóan csak „gonosz kis szarcsimbókok”-nak nevezi a felszínes és gyakran nagyon is kiszámítható világban élő, erkölcsileg hanyatló, egymástól undorodva eltávolodó, így lassan párosodni sem akaró embertársait, az elgondolkodhat azon, mi is a legfőbb baj az emberiséggel, és hogy nem az önmegsemmisítés felé robogunk-e mégis. S ha olvasás közben a hétszáz oldal itt-ott lassúnak is tűnik, vagy a történet látszólag értelmetlen mellékszálra téved (ilyenek a főhős részletesen leírt álmai vagy a madárpókok, patkányok és tapírok életének leírása), esetleg egzisztencialista vagy metafizikai merengésbe fordul, vétek unottan letenni a könyvet, hiszen éppen ez az, amire Houellebecq ráébreszt minket. Életünk valójában szürke, egyhangú és monoton – apró-cseprő történések ugyan akadnak, de valójában még mindig Godot-ra (vagy valami/valaki másra) várunk, és a legjobb, ha mindeközben megpróbáljuk a főhőssel együtt helyrehozni félresiklott vagy elhanyagolt kapcsolatainkat, és valamilyen értelmesnek tűnő tevékenységgel eltölteni az időnket.

Michel Houellebecq: Megsemmisülni. Fordította Tótfalusi Ágnes. Budapest, Magvető, 2023. 704 oldal, 7999 forint