A Beautiful Friendship (Houellebecq és Iggy Pop, avagy az író és a rocksztár viszonyáról)
Fotó: Wikipedia
A Beautiful Friendship (Houellebecq és Iggy Pop, avagy az író és a rocksztár viszonyáról)

A kortárs popkultúra egyik legszebb depresszió-románca Michel Houellebecq és Iggy Pop kettőse. De hogy talált egymásra az író és a rocksztár? 

A tizenkilencedik század kultúrájának emblematikus figurái, az elátkozott költő (poète maudit), a dandy és a flaneur a romantika és az abból kinövő modernség összetett társadalmi, gazdasági és kulturális változásainak jellegzetes produktumai. Mítoszuk éppúgy elválaszthatatlan a polgári társadalmak kialakulásától, mint az autonóm szubjektum és a hagyományok vonzásából önmagát kiszakító, messzemenően egyedi műalkotás romantikus kultuszától. A romantikus zseni szembefordul a polgári társadalom racionalizált struktúráival, kapitalista célorientáltságával, protestáns etikájával és mindennapjai kegyetlen monotóniájával. Nem csak a műalkotás radikális egyediségében hisz, de egyúttal saját életét is igyekszik műalkotássá alakítani. A nietzsche-i „Élj veszélyesen!” programjának alapvetéseit követve életét műalkotásként és folyamatos, kreatív önteremtésként elgondoló művész a létezés monotóniája ellen küzd, szembeszegül mindennel, ami merev, szabályozott, hagyományos, célelvű és pragmatikus, a házasság intézményétől egészen a tőkeorientált munkavégzésig, valamint a társadalmi és a művészeti konvenciókig.

Minden kétséget kizáróan a romantika zsenifétisének örökségét alakította tovább a századvég esztétizáló és dekadens modernsége, az avantgárd pedig a művészeti intézményrendszer korlátain túllépő, általánossá szélesített kultúrkritikájával csak tovább fokozta a társadalommal szemben álló művész és a polgári rend közti feszültséget. A beatgeneráció és a hatvanas évek neoavantgárd törekvéseinek (fluxus, happening, performansz) kérlelhetetlen művészei, akik olykor még az öncsonkítástól sem riadtak vissza (Chris Burden, Marina Abramović, Rudolf Schwarzkogler, de idekívánkozik Burroughs szisztematikus és műveiben is jól dokumentált önpusztítása is) azonban már együtt tevékenykedtek a modernitás berekesztődését követő új kulturális rend egyik kulcsszereplőjével – a rocksztárral.

Történeti perspektívában a rocksztár valahol a romantika zsenifigurájának egy újabb alakváltozata, melynek elsődleges közegét a spektákulum társadalma és a posztmodern tömegkultúra adja. Fiatalság, lázadás, botránykeltés, drogok, alkohol, túláradó kreativitás és szexualitás, öndestrukció – az ellenkultúrát képviselő rocksztár kötelező attribútumai egytől-egyig visszavezethetőek a romantika, a dekadens modernség és az avantgárd felforgató energiáira.  Baudelaire mesterséges mennyországai. Byron és Kierkegaard Don Juanja. Nietzsche Dionüszosza és táncoló Zarathustrája. Az épater le bourgeois dadaista programja. Az abszint és a laudanum helyét a heroin, a hagyományos szövegalapú nyilvánosságét pedig a (Music) TV veszi át, a kulturális modernség nagy mítoszai azonban továbbra is ott kísértenek a rocksztár alakjában.

Mindennek fényében nem csoda, hogy gyakran alakulnak ki együttműködések kortárs írók és rockzenészek között. A kortárs író a zenész jóval szélesebb rajongótáboráról ábrándozik, a zenész pedig saját elfelejtett eredettörténetéhez kerülhet közelebb az író közvetítésével. Kurt Cobain közös nagy szenvedélyük – a heroin – jegyében, stílszerűen William S. Burroughs-zal készített közös albumot, Allen Ginsberg és Bob Dylan hosszú éveken át alkotott együtt, a költőként is számon tartott Patti Smith nem csak Robert Mapplethorpe-pal dolgozott közös, New York-i art-punk projekteken, de a drámaíró Sam Sheparddel is. Ebbe a mintázatba illeszthető bele Michel Houellebecq és Iggy Pop bizarr barátsága és művészeti együttműködése is.

Houellebecq saját bevallása szerint már tinédzserkora óta arról álmodozott, hogy rockzenész lesz. Elismert íróként a kétezres években félig-meddig sikerült is beteljesítenie gyerekkori álmát, bár a rockzenekari kísérettel előadott Présence humaine, vagy a szomorkás hangulatú Playa Bianca inkább csak komikus hatású kultúrtörténeti csemegék, mintsem komolyan vehető könnyűzenei teljesítmények. Azonban, ahogy azt több interjúban is kifejtette, tizenöt éves korában a Stooges nyitotta meg előtte az utat a rock és a punk energikus, lázadással teli világához. Iggy Pop zenéje és alakja iránti feltétlen rajongása felnőttkorába is továbbgyűrűzött. Első regényeit saját bevallása szerint egy Iggy Pop-poszter pillantásának igézetében írta – a bálvánnyal való imaginárius viszony aztán végül 2007-ben fordult át közvetlen munkakapcsolatba és barátságba.

Houellebecq akkoriban az Egy sziget lehetősége című regényén alapuló film rendezésével volt elfoglalva. A rendezői tapasztalatok hiányának következtében meglehetősen kaotikus forgatásról Erik Lieshout, holland újságíró készített egy werkfilmet, melynek során felmerült az ötlet, hogy Houellebecq kedvenc dalszerző-előadójának, Iggy Popnak a zenéjét használnák aláfestésnek. A punk keresztapja történetesen épp azon a nyáron olvasta a regényt, mely mélyen megérintette és rögtön kedvenc olvasmányává vált, így természetesen igent mondott a felkérésre. Az Utolsó szavak (Derniers mots) című werkfilmhez készített dalokból született meg később Iggy Pop Préliminaires című albuma, mely, azon kívül, hogy jazzes, sanzonos hangszerelésével meglehetősen eltér a korábbi lemezek zenei világától, gyakorlatilag teljes egészében Houellebecq regényéből inspirálódott.

A személytelen munkakapcsolat pár évvel később Lieshout Életben maradni: a módszer (To Stay Alive: A Method) című dokufikciójának forgatása során mélyült barátsággá. A dokumentumfilm alapját Houellebecq egy még a kilencvenes években írt, önfikciós felhangokat is megpendítő esszéje képezte, melynek központi kérdése az élet és a műalkotás viszonya. A szöveg egy a houellebecq-i regényvilágból már jól ismert, egzisztencialista hangoltságú tételből indul ki: az élet nem más, mint folyamatos szenvedés, a művésznek pedig pont a szenvedéshez, legsajátabb szenvedéséhez kell fordulnia az alkotás során, abból kell erőt és inspirációt merítenie, és annak kell valahogy formát adnia a műben. A műalkotás eredete Houellebecq felfogásában tehát nem más, mint a kín. „Minden szenvedés jó, minden szenvedés hasznos, minden szenvedés külön univerzum. Légy vesztes, halmozd fel magadban a frusztrációt és mindig térj vissza a kiindulóponthoz: a szenvedéshez” – olvashatjuk a kafkai „add fel!” felkavaró imperatívuszának örökségét visszhangzó alapgondolatokat, melyek a filmben Iggy Pop kimért, karcos basszusán szólalnak meg.

Lieshout filmjében különböző, komoly mentális problémákkal küszködő művészek portréinak segítségével nyerhetünk betekintést a művészet, a szenvedés, a depresszió, az alkotás, a pszichiátria és a társadalom szimbolikus rendjének szövevényes viszonyába – a megszólalók között pedig természetesen ott van maga Houellebecq és Iggy Pop is. A két kultikus figura egymás mellé rendelése egy a depresszió és a művészet kapcsolatát taglaló dokumentumfilmben elsőre nem tűnik túl logikusnak, hiszen míg Houellebecq nemcsak legsajátabb mítosza, de regényei ideológiája alapján is a maga tökéletességében testesíti meg a mentális problémákkal küszködő, a világot pusztán szenvedésként és feltartóztathatatlan öregedésként megélő, frusztrált értelmiségi fogalmát (nem véletlen, hogy ő a kiábrándult értelmiségi-mém gazdája), addig Iggy Pop sokkal inkább mintha egy ezzel ellentétes életfelfogást képviselne, a könnyedséget, a hedonizmust, az örökké tartó ifjúságot és az élet igenlését (elég ha csak felidézzük a Trainspotting egyik betétdalaként elhíresült, de még a 70-es években íródott, enigmatikus dalának címét és szövegét: Lust for Life). A depresszió és a szenvedélybetegségek azonban már tinédzserkora óta folyamatosan kísértették Iggyt, melyről nem csak legendás, performanszértékű színpadi öncsonkításai (melyekkel egyébiránt a már említett neoavantgárd hagyománnyal is párbeszédbe lép), de szövegei és az önéletrajza is tanúskodnak. Nem csoda tehát, ha könnyen azonosult Houellebecq esszéjével, és úgy általában a francia író sajátos világlátásával, ahogy az sem csoda, hogy ez a két élő mítosz végül egymásra talált, és barátságukkal és nemcsak tovább gazdagították az író és a rocksztár figurájának lassan két évszázados genealógiáját, de egy újabb kulturális mítoszt is életre hívtak.

 

Az esszé szerzőjéről
Urbán Bálint (1984)

Irodalmár, műfordító. Az ELTE BTK Portugál Tanszékének oktatója. Legutóbbi fordítása: Gonçalo M. Tavares: Tánckönyv (Typotex, 2019)

Kapcsolódó
„Élet frázisai emberbőr kötésben” (Michel Houellebecq: Szerotonin)
Szabó Marcell | 2020.05.09.