„Nem megjósolom, hogy mi lesz, hanem kimondom, ami félelemmel tölti el az embereket, következésképp a vád, hogy a félelmet aknázom ki, igaz. [...] A körülöttem érzékelhető félelmet ragadom meg, és írom át könyvbe. Arról írok, hogy mi van az emberek fejében.” Ez a 2015-ös, a Behódolás megjelenése utáni nyilatkozat azért figyelemre méltó, mert az átírás fogalmát Houellebecq egy saját használatú, néplélektani realizmus kiszolgálójává teszi. Persze az életmű a kezdetektől könnyen olvasható a félelemben élő embernek állított emlékművek sorozataként, de az átírás fogalma, ha komolyan vesszük, mintha inkább elbizonytalanítaná, mintsem támaszt nyújtana az önjellemzésben sugallt küldetésnek. A félelem és a regény tárgyának viszonya ugyanis nem függetleníthető a beírás szomszédos metaforájától, vagyis attól, amit a jelen esetben félelemkeltésnek nevezhetnénk. A ír(ód)ás irányának problémájáról Houllebecq esetében nem más tanúskodik, mint hogy a recepciót (A Csúcsontól a Behódolásig) mindenekelőtt a művek azon képessége köti le, hogy megelőzzék, sőt előírják tárgyukat, és új(abb) félelemformákat találjanak fel. A 2019-es Szerotonin tünetszerű alkotás a pánik, a riadalom, az egyéni és társas rettegést lenyomatoló életműben, ábrázolóeszközeiben, elbeszéléstechnikájában olyan írói kötöttségek – félelmek – kinyilvánítója, melyeket az alkotás nem képes tárgyává tenni.
A Szerotonin tematikus forrásvidéke jól beazonosítható: az EU tagállamainak szuverenitása, a nemzeti gazdaságokat veszélyeztető egységes termékkövetelmények, élelmiszerbiztonsági szabványok, az uniós piac áldozatául esett (kis)gazdák helyzete, a Brexit, és a Franciaországban 2018 óta folyamatos „sárgamellényes” (gilets jaunes) tüntetéssorozat. A regény elbeszélője, Flaurent-Claude, a földművelési minisztérium tanácsadója, a francia termelők védelmében ír jelentéseket az uniós delegáció számára, majd miután szembesül az EU gazdaságpolitikájának a regionális termelésre nézve katasztrofális hatásával, fokozatosan felszámolja társas kötelékeit, hogy egy vidéki kitérőt követően belekezdjen a minél visszhangtalanabb elmúlás kivitelezésébe. Miközben a regényszöveget a volt párkapcsolatok és szexuális kalandok felidézése, hosszabb-rövidebb elmélkedések és fantáziálások alkotják, a tulajdonképpeni „intrika” nem más, mint az önfelszámolás kitartó újrajelenetezése. De ez a – lényegében minden Houellebecq regényre jellemző – szervezőelv egyre szegényesebb kidolgozást kap: a Szerotoninban az önfelszámolás kérdése független az elbeszélés módozataitól, a színre vitt tudat a pusztulás közepette is érintetlen marad, „a megsemmisülés felé tartó száguldás” (311, az idézetek Tótfalusi Ágnes fordításai) valami különös figyelmesség, vagy épp figyelmetlenség jeleként a nyelvi kompetenciát mindenestül megkíméli.
A Szerotonin pikareszkregény, cselekményét a társadalom, a közösség, az együttélés formái elől menekülő elbeszélő viszontagságai szakaszolják. A házasság, a munkahely, az albérlet vagy a motelszoba tereiben tárolt majd elköltött pénz, a megkötött majd felbontott szerződések olyan elvont és konkrét felügyelő eljárások, melyeket inkább kimerültségből, mintsem szabadságvágyból hagynának maguk mögött ezek a figurák. Következésképp a függetlenség képzete nem egy igazságosabb társadalmi szerződés vágyához kapcsolódik, hanem a közösségi formák leépítéséhez, a háborítatlan és magányos fogyasztás extázisához: „Rousseau-val ellentétben azt sem mondhatnám, hogy ’egyhangúlag kiközösítettek a többiek’: az embereknek eszük ágában sem volt összeszövetkezni ellenem” (284). A gyilkolás gondolatát is a börtönévek alatt akadályozott szabad vásárlás, az árukhoz való korlátozott hozzáférés tereli el: „volt néhány dolog, amit igazán szerettem a kinti világban, például beugrani egy G20 minimarketbe, tizennégyféle humuszuk volt, [...] mégsem egy hosszú börtönbüntetés lenne a legjobb megoldás” (55). Legyen bármennyire is kevert az ehhez hasonló szakaszok hangneme, a társadalomkritikává növesztett konzum-pesszimizmust rendre felfalja a csendes, háborítatlan fogyasztás nosztalgiája. A Houllebecq-hősök legboldogabb, legérzelemteljesebb pillanatai, amikor egyedül ehetnek. Bármi a félelem tárgyává válhat, ami ezt veszélyezteti. A Szerotoninban feltűnő alakok félnek a nőktől, félnek az erőszakos haláltól (autóbaleset), a „veszélyes osztályok” (44) haragjától, de a „gyermeknemzéstől”(73) és a vegetáriánus ételektől is. Az egyik szereplő mindentől retteg: „a génmanipulált szójától, a Nemzeti Front hatalomra kerülésétől, a szállópor-szennyeződéstől” (136). Bizonyos értelemben minden félelemtárggyá válik: a külvilág, a más és a másik fogalma, a bevitt, idegen étel, a polisz ügyei és a természeti környezet is.
A fenti leltár elsősorban arra mutat rá, hogy a változatos tartalmú értékvesztés kizárólag individuális jellegében ábrázolható itt. „[E]gy globális katasztrófa árnyékában mindig könnyebben viseli az ember a személyes katasztrófáját” (314), csakhogy Houllebecqnek nincs elgondolása a globálisról, hacsak nem olyan megállapítások mentén, hogy az EU „jó nagy kurvának bizonyult azzal a hülye tejkvótatörténettel” (264). Az elbeszélő abban az értelemben krónikás, ahogyan a vulgártörténeti tudat a múltat egyedül csaták és uralkodók felvonulásában ragadja meg. Más szóval, a félelem átírásának realista programjáért egy pozitivista időfogalom felel, amely a történetet és történelmet is csak életútként, emberöltőként képes elgondolni. Ez pedig pontosan azáltal ássa alá a sulykolt kultúr- és civilizáció-kritikát, hogy értéknek egyedül egy készen kapott idő- vagy tartam-sablont tekint, a magánélet előadását, az emberöltőhöz tapadó történelem ideáját. Az Elemi részecskéktől kezdve egész életeket kell elmesélni, az állandó retrospekció alapállásából, a múlt szentenciózus megidézésével („nem a jövő öl meg, hanem a múlt, ami újra felbukkan, megkínoz és elemészt” [286]), ahol az emlékek rögtön értékrendbe rendeződnek (“életem legszebb pillanata” [227], „soha életemben nem voltam ilyen boldogtalan” [259]). Végső soron ennek az írás- és időgyakorlatnak az unalma és egyhangúságba forduló szubverziója a formaképtelenségben, vagy ha úgy tetszik, az alaki averzióban érhető tetten, a formátlanságtól való félelemben, mely minden olyan történetet kirekeszt, amely nem adható elő életútként. A houellebecqui karakter- és jellemalkotásban társadalom-, ideológiakritikát látni csak úgy lehetséges, ha a beszélőt a kárhoztatott rendszer teremtményének tekintjük. Mégis, ennek az értelmezésnek pontosan az ábrázolás rendkívül szűkös eszközkészlete áll ellen. Mégsem volna igazságos a Szerontonint, az életmű tágabb kontextusában, az önismétlés vagy a fáradság terminusaival jellemezni. Nem arról van szó, hogy az évtized másik két regényéhez, A térkép és a táj–hoz vagy a Behódoláshoz képest látványosan színvonalesést mutatna. Sokkal inkább az életmű egészének észjárására, szemléletére, poétikai-ideológiai alapállására hat megvilágító erővel – mely fényben a talán sikerültebb, bár legjobb pillanataiban sem túl eredeti francia prózanyelven született, korábbi alkotások is fakóbbnak hatnak.
„Érdekes a vágy, hogy az ember mérleget készítsen az életéről, hogy az utolsó pillanatban megbizonyosodjon róla, volt egy élete” (192). Az idézet szellemében, a Szerotonin olyan visszatekintés és leltár, mely előfeltételezi az értelmet, melyet feltárna. A jelenkor megnyomorította rettegő egzisztenciák a regény lapjain folyton egy csonka, bevégezhetetlen, vagy el sem kezdődött élet részletezésébe fognának, miközben a keret, melyben sirám és perlekedés elhangozhat, előre biztosítja az olvasót az elbeszélés egészleges, kerek voltáról. A houellebecqi átírás mindenekelőtt a beszélő azon félelméről tanúskodik, hogy bebizonyosodik, mégsincs élete, amelyre visszatekinthetne.
(Michel Houellebecq: Szerotonin. Tótfalusi Ágnes fordítása. Budapest, Magvető, 2019.)
