Újabb Houellebecq-kötet. Különösebben reklámozni sem kell, a sajtó és az olvasók rávetik magukat, elvégre tollát emelte a fenegyerek, a legenda. Houellebecq kihasználta a Covid-időszakát: regényt írt, jó hosszút, de végül is rosszat? Jót? És egyáltalán, milyen regényt? Krimit? Kémregényt? Politikai thrillert? Melankolikus realista regényt? A felszínen mindezt, ami lehetővé teszi, hogy mindenki megtalálja benne a magáét. Hogy a rajongók máris szeressék, a gyűlölködők meg utálják, mondván, Houellebecq társadalmi és politikai agymenései éppen azok, amelyek korábban is, csak normalizálódnak. Nincs itt semmi látnivaló. Circulez.

Kapaszkodók és állandók

Ez a regény mégis más, mint a korábbi Houellebecqek – de persze nem mindenben. Szerzőnk a Behódoláshoz és a Szerotoninhoz hasonlóan megint a kortárs problémákba (terrorizmus, társadalmi elégedetlenség, bevándorlás-rasszizmus, környezeti kihívások, technológiai fejlődés stb.) kapaszkodik. Jól működő, bizonyított recept ez: olyan témákra építeni, amelyek az olvasók számára is ismertek. Az Anéantirban olyan, többek között a Covid-járvány idején sokakat izgató kulcsszavak jelennek meg, mint az idősotthonok (EHPAD-ok), de vannak utalások a televíziós műsorvezető Cyril Hanounára, akiről egy időben azt suttogták, akár elnöknek is indulna, az aztán tényleg elinduló publicista Eric Zemmourra, a néven sose nevezett Emmanuel Macronra, és a gazdasági miniszter Bruno Le Maire-re is. Utóbbira olyannyira, hogy a szerző róla mintázta tehetséges és sikeres gazdasági miniszter hősét, Bruno Juge-t: az íróval jó viszonyt ápoló, a kutatáshoz segítséget nyújtó Le Maire persze nem mulasztotta el nyilvánosan kifejezni elégedettségét és lelkesedését.

A jól ismert kapaszkodók része, hogy Houellebecq, mint mindig, látványosan utálja az újságírókat. A balos zsurnaliszta, Indy ennek megfelelően kellően utálatos figurára sikerült, hozzáadott értéke annyiban merül ki, hogy egy teljesen értelmetlen, felesleges öngyilkosság katalizátora lett, lerombolva két ember boldogságát.

Houellebecq a Behódolásban megírta a 2022-es elnökválasztást, most a 2027-es szolgáltatja a díszletet. A 2027-es fantázia messze nem üt akkorát, mint a 2022-es. Sehol egy iszlamista, olyat viszont már láttunk, hogy a kampányidőszakban történő merénylet hatással legyen egy voksolás végkimenetelére, José Maria Aznar volt spanyol miniszterelnök például elég sokat tudna erről mesélni, elvégre egy merényletnek köszönheti, hogy 2004-ben elvesztette a posztját. Itt aztán tényleg rien à voir, circulez. Bár a nyomok utáni hajsza és a titkosszolgálati munkát felszínre engedő nyomozás itt-ott igen érdekes, a feszültség nem Dan Brown, a szakmai mélység nem Le Carré, a szöveg intellektuális alapossága és mélysége pedig nem Eco szintjén mozog. A választási-politikai manőverek cinikus, tételes bemutatása viszont jóval hihetőbb és alaposabb, ha tetszik, a francia politika logikájának inkább megfelelő, mint a Behódolás iszlamista forgatókönyve. Az Anéantirban a politikai kavarások kifejezetten megkapóak – a francia politika iránt érdeklődő ember úgy érzi, hogy mégiscsak csemegét olvas.

Au revoir, klasszikus dramaturgia!

Bátor könyv ez, látványosan nem követi a klasszikus, bevált, ha tetszik, bizonyított dramaturgiai elveket. Nem arról van szó, hogy a történet elején érkezik egy tankönyvi külső vagy belső kihívás, amely fejleszti, alakítja a főhős jellemét, mi meg olvasóként végigkísérjük az úton. Jön ilyen kihívás, természetesen, maga az élet, de ez csak később derül ki, nem a kötet elején. Az élet lesz a fordulat, amely zárójelbe teszi a regény jó négyötödét. Olvasás közben feljegyeztem, a 379. oldalon a cselekmény alapján még nem teljesen világos, mi a regény igazi tárgya. Csak a szerző korábbi munkáit ismerve gondolhatjuk, hogy az igazi főhős Paul, és nem osztozik ezen a szerepen mással, így Bruno Juge-zsel sem. Houellebecqre láthatóan termékenyítően hatott a koronavírus-járvány, oldalszámban legalábbis biztosan: korábbi regényeiben a 379. oldalra jóformán el se jut, itt viszont több száz oldalon kell, hogy átrágja magát az olvasó, mire világos lesz, mi a lényeg.

Ahogy a Goncourt-díjas A térkép és a tájban, az Anéantirban is van egy nagy dramaturgiai váltás. Houellebecq, ez a kis huncut provokatőr rögtön kettőt is szállít belőle, de csak a végén jövünk rá, hogy a második számít. Nem az aranymetszés környékére ledobott, 500 halálos áldozattal járó merénylet lesz a pillanat, amikor ráfordulunk a „lényegre”, nem ez az a mozzanat, amikor Houellebecq megöli magát, mint A térkép és a tájban. A személyes halálos fenyegetés megjelenésével teljesen új regény kezdődik az utolsó 150 oldalon. A hatalom és a politika eltűnik a képből, marad a fizikai megmaradás kérdése (nem mintha a merénylők nem a fizikai pusztítás dolgát vetették volna fel, de a merényletek általában mégiscsak másokkal történnek, nem velünk, mindannyiunkkal). Houellebecq maga úgy nyilatkozott, hogy erről, vagyis a halálról akart regényt írni. És végül is erről írt.

A reménykedő Houellebecq

A főhős (aki, mint az összes Houellebecq-regényben, itt is férfi), ezúttal messze nem olyan reménytelen és depressziós választ ad az élet tragédiájára, mint más Houellebecq-(anti)hősök. Sőt, életének igazi emberi értelme és értéke van, bár ezt az értéket Houllebecq jó szokásához híven „faszokba” és „baszásokba” csomagolja, nem szirupos romantikába. Így nem lepődünk meg azon sem, ha egy ponton Paul azon gondolkodik, hogy amit elért, azt a harc által érte el, tulajdonképpen a harc nyertesének gondolja magát. A harcmező kiterjesztése szerzőjének, úgy tűnik, a depressziós írás messze nem megy már úgy, mint korábban: ha a regény önéletrajzi műfaj, akkor kimondhatjuk, Houellebecq társadalmilag hasznos öngyógyítása, ami maga az írás, eredményes.

Az Anéantir, a szomorú téma (a pusztulás) ellenére optimistább és reménytelibb munka, mint Houllebecq bármelyik korábbi műve. Nem úgy beszél az ember pusztulásáról, mint az Elemi részecskék, amely kívánatosként tételezte, hanem úgy, ahogy az emberek a saját halálukról beszélnek: emberi tragédiaként. Ez nem a reménytelenség, nem a „minden mindegy” kötete. Ez a kis hazugságok, az önámítás, a hit, vagyis az élet élhetővé tételének a műve. A megszokott nyers szexualitás korántsem annyira nyers már, a kurvázás sem olyan polgárpukkasztó, mint korábban, pedig sikerült olyan csavart vinni belé, hogy mélyen felháborodhatnánk az egészen. Valahogy mégsem megy, Prudence és Paul kapcsolata mindent más megvilágításba helyez. Az Elemi részecskék hősei csak majdnem találják meg a boldogságot, s csalódniuk kell. Paul viszont a halál árnyékában, a halál intimitásának a megosztásában megtalálja a teljességet. Ez a halál nem a depressziós pusztulat, inkább a felemelő, banálisan emberi kudarc, amely mégis azt üzeni, hogy az élet, minden nehézsége és – Houellebecq-kel szólva – „szarsága” ellenére értékekkel, szépséggel teli, még ha úgy is gondoljuk, hogy sok értelme nincs (vagy, mint Paul, hogy nem volt). A következő életek lehetősége mindazonáltal reményt, spirituális értelmet ad a létezésnek – ami szintén állandó: az ateista-agnosztikus Houellebecq jól tudja, hogy mi a hit reményadó funkciója az ember életében („Mert valóban, állati ijesztő tud lenni egy Isten és spiritualitás nélküli, minden nélküli világ” – írta a Közellenségekben Bernard Henri-Lévy filozófusnak).

Banális? Az. És talán mégsem. Talán a 667. oldalon a kulcs: Houellebecq arról értekezik, hogy még Napóleon élete sem igazán érdekes, csak bizonyos pillanatokban az. Paul élete talán izgalmas, amikor terroristák után kell nyomozni, vagy a miniszterrel kell diskurálni, de pont ugyanolyan, mint mindannyiunké, amikor a halállal kell felvenni a harcot, amikor rá kell jönni, hogy a korábbi evidenciák, hogy élünk, mozgunk, és akkor jó a szex, ha a férfi kontrollálja, megdőlnek. Ez a közhelyes, de erős banalitás az, ami az Anéantir lényege, s a felszín alatt bujkáló emberség és szépséges tragikum, ami értékessé teszi.

Michel Houellebecq: Anéantir. Párizs, Flammarion, 2022.