Noha ritkán tartja magában a véleményét, a botrányosnak tartott megnyilatkozásairól híres, Goncourt-díjas Michel Houellebecq a járvány kezdete óta először hétfőn szólalt meg a témában: a France Inter rádió naponta jelentkező Lettres d’intérieur műsorának írt nyílt levelet En un peu pire – Réponses à quelques amis (Egy kicsit rosszabb – Válaszul néhány barátomnak) címmel.
Írásának bizonyos mondatait természetesen rögtön felkapta a sajtó, különösen azon sorait, amelyekben a vírus és a helyzet abszurditásáról beszél a maga keresetlen stílusában, kiemelve, hogy „minden érdem nélküli”, mert például még csak nem is szexuális úton terjed. Mint mondja, ezt az is jól mutatja, hogy nagyra becsült kortársai is inkább a karanténról, mint magáról a vírusról beszélnek.
Levelében tulajdonképpen írótársai e megnyilatkozásaihoz fűz kommentárt. Nagyon érdekes, amikor Frédéric Beigbeder gondolata kapcsán – aki szerint a karantén nem változtat nagyban egy író hétköznapjain, hiszen amúgy is remeteként él a könyveivel – megjegyzi: noha a társasági élet szintjén ez igaz, ugyanakkor egy írónak égető szüksége van a sétára. Magyarázatképp Flaubert és Nietzsche vitáját idézi fel: előbbi egyszer kijelentette, hogy jól gondolkodni és írni csak ülve lehet, míg utóbbi ezt cáfolta, mondván, hogy legjobb műveinek alapötletei mind séta közben fogalmazódtak meg benne.
Houellebecq szerint, ha az írónak napközben nincs lehetősége kiszellőztetni a fejét, akkor az írás közben felgyűlt feszültség nem tud feloldódni, ettől ingerlékeny lesz, akár meg is őrülhet. Ellenben a járás mechanikus ritmusa megnyugtatja az idegeket, lelassítja a gondolatok és képek folytonos áramlását.
Megemlíti még Catherine Millet írónőt is, akinek az egész helyzet Houellebecq Egy sziget lehetősége című könyvét juttatta eszébe, amire maga a szerző – mint bevallja – nem is gondolt, miközben a valóság és a mű közti párhuzam kristálytiszta. „Egyébként, ha jobban belegondolok” – magyarázza, – „akkoriban, amikor írtam egészen pontosan ez járt a fejemben az emberiség kihalása kapcsán”: egymástól elszigetelten élő egyének, akik közt a kapcsolatot minden fizikai érintkezéstől elzárva csak néhány számítógépes üzenetváltás jelenti.
A nyílt levél lényegét azonban Emmanuel Carrère felvetésére – vajon inspirálni fog-e érdekes műveket ez az időszak? – adott válasza rejti. Houellebecq nem hiszi, hogy a koronavírus ugyanúgy évszázadokon keresztül fogja izgatni az írókat, mint például a pestis. „Igazából azoknak a kijelentéseknek sem hiszek egy fél pillanatig sem, hogy most már semmi nem lesz ugyanolyan, mint korábban” – hangsúlyozza, hozzátéve, hogy szerinte épp ennek az ellenkezője fog történni: minden marad a régiben.
Houellebecq meglátása szerint ugyanis a járvány lefolyása feltűnően normálisan alakul, hiszen a hanyatló Nyugat már rég nem a világ leggazdagabb és legfejlettebb része, és ha részleteiben nézzük, egyáltalán nem meglepő, hogy Franciaország könnyebben tudja kezelni a járványt, mint a spanyolok vagy az olaszok, de rosszabbul, mint a németek.
Magyarázatképp elmondja, hogy a járvány eredményeként felgyorsultak olyan, már folyamatban lévő társadalmi változások – elég, ha a technológiai fejlődésre (érintésmentes fizetéstől az otthonmunkán át a közösségi médiáig) gondolunk –, amelyek a társas érintkezést befolyásolják. Az emberi kapcsolatok ilyetén „elavulásának” pedig mi is adhatna erősebb létjogosultságot, mint maga a koronavírus-járvány.
Ezen túl azt is cáfolja Houellebecq, hogy most újra ráeszméltünk volna a halál, a végesség, a tragédia jelentőségére, hiszen az áldozatok végeredményben nem többek egy-egy újabb számadatnál a napi statisztikában, és még a számok emelkedésével párhuzamosan az emberekben növő szorongás is valami furcsán absztrakt dolog. Ehhez még hozzáfűzi: az utóbbi hetekben egy másik számjegy is hasonlóan fontossá vált, mégpedig a betegek kora. Attól függ, újraélesztünk, meggyógyítunk-e egy hetven, hetvenöt vagy nyolcvan éves embert, hogy a világ mely részén élünk. Mint írja, „soha még ennyire szemérmetlenül nyugodtan nem jelentettük ki, hogy nem mindenki élete ér ugyanannyit, hogy egy bizonyos kor felett olyan, mintha már halottak lennénk”.
A legnagyobb port viszont nem előbbi kijelentése, hanem a levél konklúziója kavarta. Ahogy láttuk, Houellebecq gondolatmenete szerint a koronavírus csak felerősített már korábban is létező tendenciákat, amelyek most új evidenciaként jelennek meg. Éppen ezért írja zárásul: „a karantén elmúltával nem fogunk egy szép új világra ébredni; minden ugyanolyan lesz, sőt, egy kicsit rosszabb”.
