A magyar és úgy általában a világirodalmi olvasó számára Michel Houellebecq elsősorban regényíróként ismert. Az, hogy a francia szerző a huszonegyedik századi regényirodalom egyik legismertebb, legkultikusabb és egyben legmegosztóbb figurája, megkérdőjelezhetetlen tény. A nyugati társadalmakban sokszor tabuként kezelt témákat – mint például a szexturizmus, az iszlám terjedése, a kiégés, az öregedés vagy éppen a depresszió – feszegető botrányos regények mellett Houellebecq azonban írói pályafutásának kezdete óta más, regényen túli műfajokban, szövegmodalitásokban, sőt, művészeti ágakban is rendületlenül alkot. A nemzetközi elismertséget elhozó regényeken kívül az életmű magába foglal többek között verses- és esszéköteteket, irodalmi és filozófiai tanulmányokat, tárcákat, újságcikkeket, politikai írásokat, forgatókönyveket, filmeket és rockalbumokat is. Az életmű kiterjedtsége és sokszínűsége mindazonáltal viszonylagos tematikai egységességgel párosul: az esszékben és cikkekben megközelített társadalmi, politikai és művészeti jelenségek visszaköszönnek a regényekben, a regények énelbeszélőinek tapasztalatai és reflexiói pedig sokszor ott vibrálnak a különböző, gyakran nem irodalmi jellegű írásokban is.

Az Intervenciók 2020 Houellebecq egy olyan oldalával ismertet meg, mely a nem francia olvasóközönség számára gyakorlatilag ismeretlen:

 a kötet tulajdonképpen reprezentatív, időrendi sorrendbe szerkesztett válogatás a szerző korábban már megjelent esszéiből, újságcikkeiből, recenzióiból és interjúiból. A több, mint harminc rövidebb írás a ’90-es évek eleje és 2020 között keletkezett, így a könyv nagyjából három évtized publicisztikai termelését öleli fel. A Tótfalusi Ágnes példaértékű, gyors és kiváló fordítói munkájának köszönhetően röviddel a francia megjelenés után magyarul is elérhető Intervenciók 2020 az itthon 2019-ben megjelent Közellenségek című kötettel állítható párhuzamba, melyben Houellebecq a francia közélet és értelmiségi kultúra egy másik meghatározó szereplőjével, Bernard-Henri Lévyvel folytatott, sokszor döbbenetesen személyes hangvételű levélpárbeszédet.

Houellebecq a beszédes című levelezésben nemcsak azt jelentette ki több ízben, hogy 

Lévyvel egyetemben ők a francia kulturális és közélet leggyűlöltebb figurái,

„a legfőbb pofozóbábui napjaink Franciaországának” (261), de azt is kifejtette, mit tart a legfőbb feladatának regényíróként és publicistaként: „az a dolgom, hogy megmentsem a jelenségeket; a tőlem telhető legjobban leírjam azokat az emberi jelenségeket, amelyek olyan spontánul megnyilvánulnak előttem” (95). Azonban mind az irodalmi, mind az irodalmon túli szövegei jóval többek az aktuális társadalmi folyamatok és viselkedésformák szenvtelen leírásánál, hiszen Houellebecq nemcsak leír, hanem értelmez, magyaráz, reflektál, parodizál és elemez, méghozzá kérlelhetetlen radikalizmussal és cinizmussal. Talán ezért lett a kötet címe Intervenciók, hiszen a rövid, hol humoros, hol kínosan tendenciózus szövegek értelmezhetőek egyfajta erőszakos beavatkozásként Franciaország és a Nyugat társadalmi és kulturális dinamikáiba. „[H]atározottan elutasítom a világot abban az állapotában, amelyben jelenleg van” (42) – jelenti ki egy korai interjúban, melyet a későbbiekben az alábbi jellegzetesen pesszimista állítással told meg: „Tekintetbe véve a jelenleg működő társadalmi-gazdasági rendszert, […] jól látható, hogy az emberiség egy hamarosan következő katasztrófa felé robog, sőt talán már el is érkezett oda” (50). A nyugati világ és az azt működtető társadalmi-gazdasági rendszer Houellebecq meglátásában tehát teljesen ellehetetlenedett és pervertálódott, talán ezért van szükség intervencióra, azaz egyfajta radikálisan sokkoló, erőszakos beavatkozásra, vagy éppen szembesítésre (ne feledjük, hogy a szónak van egy addiktológiai jelentése és használata is, mely a függő személy általában szűk csoportban végrehajtott szembesítését jelenti saját függőségeivel az addikció tudatosításának és visszafordításának céljával).

De hogyan is látja Houellebecq a dekadens Nyugatot?

 Olvasata a globális késő kapitalizmus világáról bizonyos szempontból olyan kultúrakritikus filozófusok és szociológusok meglátásaihoz áll közel, mint Gilles Lipovetsky, Guy Debord, Fredric Jameson vagy éppen Zygmunt Bauman. Meglátása szerint egyfelől a ’70-es években új szakaszba lépő modernitás olyan szinten felgyorsította az információáramlást, a technikai fejlődést és az élet általános ritmusát, hogy a modern ember számára elérhetetlen bármilyen állandóság. Nincsenek többé se orientációs pontok, se megrendíthetetlen igazságok, se a szubjektum és a társadalom életének célt és értelmet adó nagy narratívák. A szubjektum egyrészt elvesztett minden szilárd pontot önmaga és a világ definiálásának folyamatában, másrészt pedig lényegét immáron már csak a folytonosan áradó, kontrollálhatatlan vágy képezi, mely képtelen egy (szexuális, materiális, politikai, vallási stb.) tárgyban rögzülni, ami az örök kielégületlenség permanens frusztrációjához vezet. A posztmodern állapotban, mely a sokat idézett Marx-maximát visszhangozza a szilárdnak hitt dolgok elpárolgásáról, megspékelve annak baumani továbbgondolásával az általánossá váló likviditásról, Houellebecq szerint „totális a káosz és a zavarodottság” (281). Az, hogy jelenleg mindent a tőke és a szexualitás mozgat (44), a szerző szerint a felvilágosodásalapú modernitás őshübriszeire vezethető vissza, melyek között a folyamatos változás és gyorsulás mellett ott találjuk Isten és a hagyományos metafizika eltűnését, a kisebbségekre kiterjedő emancipációs logikákat és a politikai korrektség elvét is.

Mindennek fényében talán nem csoda, hogy a politikai korrektség kritikája, a technikai és a tudományos fejlődés kérdése, a modern demokrácia fogalmának megkérdőjelezése, a totális sajtószabadság szükségessége melletti kardoskodás, a vallás és a posztszekularizmus problémája vagy éppen a feminizmus legitimitása vissza-visszatérő gondolati elemek az Intervenciókban. Houellebecq szerint a nyugati értelmiség köreiben kulturális értelemben 1945 óta töretlen a baloldal „totális uralma” (237), aminek köszönhetően az utóbbi évtizedek meghatározó klímáját az elfogadás, a másság ünneplése és a politikai korrektség imperatívuszai keretezik. „A politikai korrektség hitvány lidércnyomásától gyötörve, megzavarodva a rengeteg álinformációtól, amelyek a kategóriák és az élet folyamatos változásának illúzióját keltik benne […], a mai nyugati ember nem tud többé olvasó lenni; már nem tud eleget tenni annak a szerény kérésnek, amelyet egy eléje tett könyv intéz hozzá: hogy csak egyszerű emberi lény legyen, aki saját magától érez és gondolkodik” (31). Houllebecq a politikai korrektség és úgy általában a liberális baloldal kritikájával összhangban önmagát egyfajta, a katolicizmussal is kacérkodó posztmodern konzervatívként határozza meg, miközben markánsan elutasítja a sajtó által ráaggatott újreakciós jelzőt. „Mivel a konzervatív tisztában van vele, hogy az emberek élete egy biológiai, technikai és érzelmi közegben zajlik (vagyis csak nagyon mellékesen politikai közegben), és azzal is tisztában van, hogy az emberek életének egyéni célkitűzések elérése a célja, ösztönösen elutasít minden markáns politikai meggyőződést. A lázadó embert, az ellenállót, a hazafit, a bajkeverőt elsősorban megvetendő, ostobasággal, hiúsággal és erőszakvággyal átitatott egyénnek látja. Szemben a reakcióssal, a konzervatívnak tehát nem lesznek sem hősei, sem mártírjai; nem véd meg senkit, de nem is ejt áldozatokat; egyszóval nem lesz benne semmi különösebben hősies; de – és ez az egyik legnagyobb vonzereje – nagyon kevéssé fog másokat veszélyeztetni” (163). Mindez azonban egyáltalán nem akadályozza meg Houellebecqet abban, hogy önmagát egyúttal nietzschei ihletésű nihilistaként és depresszionistaként definiálja, ami alapvetően kizárná a konzervativizmushoz való közeledést is.

És valahol ebben rejlik Houellebecq sajátos gondolkodásának és megnyilvánulásainak érdekessége: az ellentmondásosságban. Már eleve az is ellentmondásos, hogy egy, a korszellemet meghatározó elfogadásideológiát konzekvensen és cinikusan elutasító író az utóbbi évtizedek nemzetközi szinten egyik legismertebb és legtöbbet olvasott értelmiségijévé tudott válni. Másfelől viszont a sokszor ismétlődő, kiszámítható kritikai vélemények mellett gyakran

egészen meglepő és a gondosan felépített, a romantika és a rocktörténet ideológiáihoz visszavezethető radikális, frusztrált és mizantróp értelmiségi mítoszának ellentmondó állításokkal és fejtegetésekkel is találkozhatunk,

melyek árnyalják a depresszionista zseni mítoszát. A politikai korrektség elutasítása így megfér az állatok iránti maximális szimpátiával és együttérzéssel, az Isten halálának tudatosításából táplálkozó nihilizmus a katolicizmus és a hit kultúra- és szubjektumformáló erejének elismerésével, Iggy Pop, Neil Young és a rockzene istenítése a Schubert életműve irányába tanúsított feltétel nélküli rajongással, a mélységes pesszimizmus a közéleti szerepvállalással. Amikor a Frédéric Beigbeder-vel folytatott beszélgetésben szembesítik azzal, hogy miközben mindenki dekadens nihilistának és ateistának tartja, szövegeiből és megnyilvánulásaiból kirajzolódnak egy a kereszténységhez közel álló, romantikus moralista vonásai is, Houellebecq mindössze annyit reagál: „Igen, ez különös, de mmm… ez egy nagy rejtély.”

Mindent egybevetve az Intervenciók 2020 nemcsak hozzájárul a Houellebecq-mítosz továbbépítéséhez, de újabb árnyalatokkal is gazdagítja azt. A rövid szövegekben ugyanis nemcsak egy megkeseredett és kellőképpen provokatív értelmiségi sokszor kifejezetten és szándékoltan humoros zsörtölődéseivel találkozhatunk a posztmodern világ visszáságaival kapcsolatban, hanem egy lehengerlően sokrétű műveltségű gondolkodó reflexióival, melyek ugyanolyan döbbenetes otthonossággal mozognak a filmtörténet, az építészet, a költészet, a társadalomtudomány, a turizmus, a filozófia mint a magas és a zsánerirodalom vagy a francia eszmetörténet területein.  

Michel Houellebecq: Intervenciók 2020. Fordította Tótfalusi Ágnes. Budapest, Magvető, 2021.