Húsdaráló (Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé)
Fotó: 1749
Húsdaráló (Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé)

Hogyan lehet elmondani a gyerekéhezés horrorját úgy, hogy ne csak elviselhető, de befogadható és feldolgozható is legyen? Guzel Jahina legújabb történelmi regényéről állandó szerzőnk, Gyürky Katalin írt.

Az egyik legnépszerűbb kortárs orosz szerző, Guzel Jahina (interjúnk vele itt olvasható) a nemrégiben a Helikon Kiadó jóvoltából magyarul is megjelent Szerelvény Szamarkand felé című regényében az első két művéhez hasonlóan ismét az 1920-as évek világába kalauzolja az olvasót. Ám amíg a Zulejka kinyitja a szemét és A Volga gyermekei (kritikánk a kötetről itt olvasható) egy-egy népcsoport – a tatárok és a Volga-menti német kisebbség – egy-egy tagjának történelem determinálta hányattatásait tárta elénk, a legújabb alkotás egy kollektív szenvedéstörténet művészi lenyomata. Az 1918-ban kezdődő szovjet éhínség látlelete, amely a Szovjetunió fennhatósága alá tartozó összes tagköztársaság minden egyes lakosát érintette. És éppen a regény szüzséjének idejére, 1923-ra csúcsosodott ki.

Olyannyira, hogy az 1918 és 1923 közötti időszak „eredménye”, a rengeteg halott vagy csontsoványra fogyott ember, a szülők nélkül maradt csavargó vagy jobb esetben menhelyre került gyermek ábrázolása szétfeszíti a szerző kedvenc műfaja, a történelmi regény kereteit – de a realizmusét is, amellyel a Zulejka kinyitja a szemét világa elénk tárult, és azt a mesei elemekkel teletűzdelt szüzsét is, amellyel a szerző A Volga gyermekeiben operált.

Éppen ezért ezen „húsdaráló idők” ábrázolásához – ahogyan a regény hősei több alkalommal aposztrofálják a korszakot – a szerzőnek új művészi formát kellett találnia.  Ahogyan az egyik, Marija Lascsevának adott interjújában fogalmazott: attól való féltében, hogy az olvasói az éhínség okozta borzalmak realista láttatásával emocionálisan nem képesek megbirkózni, találnia kellett egy olyan elbeszélői attitűdöt, amely befogadhatóvá teszi a történteket. Ezért a történelmi forrásokból származó tények felhasználása mellett a mondanivalója magvát képező eseményeket, azaz az éhezést kivédendő a kazanyi menhelyről 

ötszáz gyermek Turkesztánba evakuálását egy mitikus utazás formájában tárja elénk.

A szerelvény itt afelé a táj felé tart, ahol „van kenyér meg rizs. Van csuda szőlő, amitől fürgébben kering a vér, és piros rózsák nyílnak az arcokon”. (30)

Az éhínség poklából a paradicsomba tartó, a soknemzetiségű és nyelvű, ily módon „Noé bárkájává” (338) váló szerelvény útját keretező regény azonban nemcsak az utazás mitikus jellege miatt „kacsint ki” a hagyományos, helyváltoztatást láttató pikareszk művek sorából, hanem a szerelvényen utazók jellemfejlődésének hiánya miatt is. Jahina az utazás jellemformáló mivolta helyett sokkal inkább a hősök múltbéli tapasztalataik alapján már meglévő személyiségjegyeinek példázattá növelésével él. Mégpedig azért – fogalmaz Nyikolaj Epple –, hogy a szövege pszichoterápiaként szolgáljon: 

ne csak elviselhetővé, végigolvashatóvá, hanem feldolgozhatóvá is tegye a befogadó számára azt a traumát, amellyel az éhínség kapcsán szembesül.

A kollektív tudattalanból felhozni kívánt, eddig jórészt tabuként kezelt húsdaráló valósága ezért olyan emberek tettein keresztül válik érzékelhetővé, akiknek kiforrott jelleme korántsem mentes az ellentmondásoktól. Az ellentmondások pedig a szovjet ember ambivalenciájával szembesítenek: például azzal, mi történik, ha a szovjet ideológiába vetett vakhit elvész, de az ember még mindig kénytelen a szovjet rendszert szolgálni. Az ilyen emberekben egyként meg kell férjen a bűn és a hőstett, a jóság és a kegyetlenség, a kötelező vérontás és a példátlan emberszeretet.

A regényben ez az egymást elvileg kizáró értékrend a szerelvény parancsnoka, Gyejev személyiségében testesül meg a leginkább, aki a polgárháborúban a vörösök oldalán harcolt, majd a beszolgáltatási hadseregben szolgált, és a rábízott feladatai teljesítése közben jó pár ember halálát okozta. Ezt követően került a szállítmányozáshoz, és kapta a megbízatást, hogy félezer gyermeket juttasson el a négyezerötszáz versztányira lévő, tejjel-mézzel folyó Kánaánnak képzelt turkesztáni fővárosba, Szamarkandba. Ez a küldetés, a gyermekek minden áron való megmentése tökéletesen megfelel Gyejev ambivalens személyiségének, hiszen egykori gyilkos önmaga megváltására szolgál: „Én is öltem. A polgárháborúban és nemcsak akkor. De gyerekeket nem ölünk. Ez az élet ellen van. (…) Talán éppen ezért kell megmentenünk őket – azok helyett, akiket megöltünk.” (167-168) – mondja az egyik, beszolgáltatásra szakosodott állomáson, ahol a rekvirálást irányító parancsnoktól, Vaskezűtől a gyerekek húshoz juttatása érdekében a „potyadékért”, azaz az éjszaka megellett kisborjúért esedezik. Attól a Vaskezűtől kéri a jószágot, aki a hatalom vasakaratát, a termények kegyetlen elkobzását a sérült testrészéről elnevezett ragadványnevével is szimbolizálja.

Gyejev hősies akcióinak sora, amelyek közben a lehetetlent nem ismerve mindig képes némi táplálékot szerezni a gyerekeknek, tehát nem „tiszta”, hanem ahogy a nagyapó kinézetű felcser, Bug fogalmaz, „fonák” jóságból fakad, amely „piszkos kezek műve, olyanoké, akik öltek és raboltak”. (179) Ám a „tiszta” jóságról ábrándozó Bug is kénytelen beletörődni, hogy a rovott múltja ellenére mégis tisztelt „kisunokájától”, Gyejevtől ilyenre nem számíthat, mert nem olyan idők járnak. És tudja, hogy a „tiszta” jóságot a szerelvény komisszárjától, Belajától sem várhatja el, aki apácanövendékből lett az antiklerikális rendszert kiszolgáló kőkemény, vasakaratú hivatalnokká. Belaja célja szintén a gyermekek megmentése, csakhogy ennek megvalósításához egészen máshogy áll hozzá. Ő a „kegyetlen” jóság megtestesítője, aki a viselkedésével mozgásba hozza az orosz irodalomban Dosztojevszkij óta fennálló vitát: vajon az emberiséget kell szeretni, vagy az egyes embert? Belaja ugyanis Gyejevvel – és Buggal – ellentétben nem individuumként kezeli és szereti az éhező gyermekeket, hanem kollektív masszaként. Ám ebből a masszából is csak azokra koncentrál, akik még megmenthetők. A vonaton szép számban utazó elfekvőkről, haldoklókról nem akar tudomást venni, mert az ápolásuk, a táplálásuk a még menthetők túlélési esélyeit csökkenti. Ez az a fogyatéka, „amellyel Gyejev nem tudott és nem akart megbékélni” (117), s amely az út során súlyos konfliktusokat okoz a „fonák” és a „kegyetlen” jóság képviselője között. Ám Gyejev és Belaja konfliktusa épp azonos céljuk miatt jóval túlmutat a szóváltásokon: átitatódik valamiféle különös szexuális viszonnyal, amelyben mintha a személyiségük közötti különbség a nemi identitásukat is megbolygatná. Kettejük közül a kapcsolatukban az emocionális Gyejev viselkedik nőként, a racionális, észérveket hangoztató Belaja pedig csábító férfiként. Olyannyira, hogy Belaja nem is titkolja: számításból van együtt a parancsnokkal: „Nekem az kell, hogy juttassa el a szerelvényt Turkesztánba. Azzal segítek, amivel tudok” – hangoztatja. (343)

Belaja és Gyejev utilitarista elveken alapuló szexuális viszonya miatt nem értek egyet azzal a regény orosz kommentelői körében gyakran olvasható váddal, hogy Jahina a könnyebb olvashatóság érdekében olcsó melodramatikus elemekkel tűzdeli tele a regényeit – nemcsak ezt, a korábbiakat is. Mert ez a „szerelem” nem holmi csöpögős viszony, hanem – legalábbis Belaja részéről – a gyermekek megmentésére szolgáló eszköz.

Azoknak a gyerekeknek a megmentésére szolgál, akiknek a jellemrajza szintén példázatként, a szovjet gyermek példázataként áll előttünk. Jahina az árva, csontsovány gyermekek ábrázolásával – fogalmazott a fentiekben idézett interjúban – azt kívánja megmutatni, hogy a száz évvel ezelőtti világ csöppségei hogyan fogták fel a velük történteket. Vagyis azt, hogy akkoriban mi számított normálisnak. Azokban az időkben ugyanis az, hogy egy anya a megmentése reményében a vasútállomáson hagyta a gyerekét, a korabeli források alapján ítélve mind a szülők, mind pedig a gyerekek számára természetes volt. Megszokottá, normává vált.

Jahina éppen ezért a gyerekeket szintén nem „melodramatikus” jóságukban, nem földre szállt angyalokként ábrázolja, hanem olyanokként, akik alkalmazkodnak a kialakult normához. Annak érdekében, hogy ne haljanak éhen, ha kell, csavargókká, ha kell, bűnözőkké válnak. Sorsukat a rájuk ragasztott, egymásnak adott ragadványneveik szimbolizálják[1], a vonat felnőtt utasai elleni „cselszövéseik” pedig a hihetetlen körülmények ellenére is működő életösztönükről tanúskodnak.

Holott még egy szereplő, 

a metaforikus szintre emelt Halál már rég ott járkál közöttük, „már rég felszállt a szerelvényre, potyautasként”. (338)

Jelenléte miatt Gyejevék száz gyermeket veszítenek el. Az, hogy mégis ötszáz csöppség jut el Turkesztánba, Gyejevnek köszönhető, aki az útközben talált árváknak és csavargóknak mindig szorít helyet a vonaton.

A halálesetekről Jahina ismét az olvasóját kímélő módon számol be: lírai, már-már szabadversekké összeálló betétek formájában közvetít az elhunytak utolsó pillanatairól, például a kis Csuvas Szenya agóniájáról, és egy pszichés meghasonlás tűpontos ábrázolásán keresztül tárja elénk az útközben felvett kisfiú, Zagrejka majdnem-halálát. Utóbbi mintegy a szerzői szándékok gyűjtőhelyeként, életkora ellenére nem a szovjet gyermek, hanem ismét a szovjet ember példázata: ő ugyanis a szovjet eszme iránti vakhit képviselője, aki bármi áron hű akar ahhoz maradni. Zagrejka számára mindezt Gyejev testesíti meg, a megmentője, akit a vonatra felszállva mindenhová követ majd. Követi a parancsnokot az utolsó, talán legheroikusabb, Halál ellen vívott csatájába is. És éppen az elvakultsága miatt nem akarja észrevenni a harcban megfáradt Gyejev kifordult, „fonák” jósága rá nézve veszélyes mivoltát.

Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé. Fordította Soproni András. Budapest, Helikon, 2022. 436 oldal, 5499 forint.

*

Jegyzet:

[1] A regény fordítója, Soproni András most is kiváló munkát végzett, ám fordítása igazi gyöngyszemeként értékelhető az az ötszáz – egyenként felsorolt – ragadványnév, amelyek átültetése esetén valóban nyelvi virtuozitásra volt szükség.  Enélkül például Idd-a szennylét-Fima, Abortált Vovka vagy épp Birkamogyoró sorsába magyar olvasóként nem tudnánk belehelyezkedni.

A kritika szerzőjéről
Gyürky Katalin (1976)

Irodalomtörténész, színikritikus, műfordító. 

Kapcsolódó
Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (részlet)
Megy a vonat… (Fordítói jegyzet Guzel Jahina legújabb regénye elé)
Soproni András (1942) | 2022.03.26.
„Az oltás nem bizonyult elegendőnek” (Beszélgetés Guzel Jahinával)
M. Nagy Miklós (1963) | 2021.06.04.
Jahina második gyermeke (Guzel Jahina: A Volga gyermekei)
Vass Annamária (1988) | 2021.06.04.
Guzel Jahina orosz írónő levele külföldi barátaihoz - az ukrajnai háború kapcsán
Guzel Jahina: Krumpliültetés