Morcsányi Gézával csupán egyszer találkoztam személyesen: számomra a szakma kiemelkedő, távoli alakja volt. Szerettem volna felkérni, hogy valamely még nem publikált Csehov-fordítását bocsássa az ötévente megjelenő Csehov-sorozatunk következő darabja rendelkezésére. De valahol megnyugvással töltött el annak a tudata, hogy még van időm a tulajdonképpeni szívességkérés megfogalmazására.

És mindeközben öröm volt nézni, hogy az elmúlt egy-két évtizedben valóságosan megújul az a nyelv, amelyen Csehov drámaszövegei megszólalnak a színházban, majd A szerelemről és más történetek megjelenésével a próza nyelve is új színt és új értelmi árnyalatot kapott. Csehov lefevere-i, tág értelemben vett újraírásának folyamatában Morcsányi Géza érdemei elvitathatatlanok. Bár a nyolcvanas évektől kezdődő fordítói működése nagyon gazdag, 

az orosz irodalom tekintetében Csehov jelenti a kétségtelen középpontot.

Innen látszanak elágazni azok a szálak, amelyek Csehovtól vissza- (Osztrovszkij, Gogol) és előrefelé (Gorkij, Bulgakov vagy a csehovi újraírásokban más módon szintén tekintélyes súlyt képviselő Ljudmila Ulickaja irányába) vezetnek. Távolról próbálom tehát csak megérteni, miért vonzotta a tekintélyes kiadót, tapasztalt dramaturgot a csehovi világ.

Csehovnál a felszínen nagyon egyszerűnek hat minden, minden régtől ismerősnek tetszik, de meglepetések érik az olvasót, nézőt, az értelmezői szándékkal közeledőt. Észrevesszük, hogy mennyire jól konstruált ez a hangsúlyozottan „nem irodalmiasnak” mutatkozó szövegvilág, lassan megértjük, hogy sokkal mélyebb jelentéseket hív elő a szöveg, ha képesek vagyunk elidőzni motivikus variativitásán, felszín alatti jelentésrétegein („felszín alatti áramlásról” beszélünk Nyemirovics-Dancsenko óta). Ennek az értő figyelemnek van egyrészt nyoma a közgazdaságtan felől közeledő Morcsányi Géza fordításaiban, mivel képes érzékelni azokat a szövegfelszínen alig látható kapcsolatokat, amelyek Csehov műveit korábbi vagy későbbi szövegekhez kötik, amelyek apró jelzései lesznek e szövegek ugyanarról gondolkodtató karakterének. Mint például a Ványa bácsi fordításában, ahol a gondos lapalji jegyzetelés rámutat többek között Osztrovszkij Farkasok és bárányok című drámájának Asztrov által megidézett beszédstílusára. Vagy a Radnóti Színházban Morcsányi Géza fordításában és Valló Péter rendezésében előadott Osztrovszkij A művésznő és rajongói című darab esetében, ahol esélyt kapott a közönség, hogy „együtt lássa” a drámát a csehovi Sirályjal. A 2018-as előadás, a fiatal színésznő anyja replikájában elhangzó „a tavon hattyúk úszkálnak” sablonos képében a madáralakot sirályra cserélve játszik el azzal a lehetőséggel, hogy Nyegina alakját összekösse a csehovi Nyina-alakkal. A párhuzamot a keretes szerkezet – a csehovi Nyinához hasonlatosan a darab elején és végén is szavaló Nyegina alakja – tovább erősíti, és a 19. század 80-as éveiből származó, a színésznői érvényesülésért küzdő nőfigurában – persze napjainkra mutató áthallással – annak egy bő évtizeddel későbbi alakváltozatát is megmutatja.

A sirály-szimbólum értelmezhetősége láthatólag erősen foglalkoztatta Morcsányi Gézát. Schilling Árpád kultikus jelentőségű Siráj című előadásában a Csehov-játszás, Csehov-értés hagyománya elleni provokatív lázadás szándékát is magában foglalja a magyar helyesírási tradícióval szembemenő cím, amely ugyan csak az adott rendezéshez kötődik (a Magvető színházi sorozatában már visszatér a Sirály-elnevezés), de jól tükrözteti a markáns fordítói újraírást. A Csehov-darabról alkotott képünk radikális újragondolására teremtett lehetőséget a darab lecsupaszított nyelve: a korábbi, Makai Imre-féle fordítói változathoz képest hétköznapibb nyelvhasználat, a mindennapiság szókészletének az alkalmazása egyértelműen az életszerűség, vagyis „a létfolyamba kapcsolódó szöveg” (A.P. Csudakov) eszményére reflektált. A közönség részéről az ismert játékmóddal és az ahhoz tartozó interpretációval szembeni distancia megteremtése Csehov szövegének újszerű hangzása, a drámaszöveg magyar nyelvi megújulásának következtében ment végbe.

De kiterjedt Morcsányi Géza figyelme arra is, hogy Ulickaja prózájában felfedezze és – más jelentős fordítókkal egyetemben – magyarul megalkossa azt a nyelvet, amely sok értelmező szerint bizonyos értelemben a csehovi hang folytatása. A felszínen egyszerűnek és bonyolult művészi megoldásoktól mentesnek ható prózaformálást, amely olyan közel enged minket a hétköznapok világához, hogy akarva-akaratlanul is annak mélye kezd el foglalkoztatni minket. Az a valóság, amely a tudat és az érzelmek rétegeiben munkál, amely a felszínen talán csak apró mozzanatokban – a drámában egy-egy gesztusban, töredékes megszólalásban, a prózában idegennek ható hanghatásban vagy valamely furcsának ható motívum előtérbe lépésében – ölt testet. Morcsányi Géza a Három nővérhez írt utószava szerint: „rengeteg apró, hétköznapi mozzanat, több hol eltávolodó, hol egymásba fonódó szál, nem magyarázó, sokkal inkább árulkodó szavak, tekintetek és gesztusok – még hogy nem történik semmi! –, a drámában hol rejtettebben, hol nyíltabban, de végig jelen lévő, jelképként is felfogható mozzanat, nem sodró, sokkal inkább hullámzóan váltakozó tempók és ritmusok, s mindez nem kevesebbet fog át, mint az ember múltját, reményeit, szerelmét, jövőjét…”

Morcsányi Géza jó érzékkel választotta ki azokat az Ulickaja-szövegeket, amelyekben az írónőt a lelkiség, a materiális valón túli tapasztalat és annak földi viszonyokat átíró szerepe foglalkoztatja. Így jegyzi fordítóként a Daniel Stein, tolmács című, a felekezeteken felüli, őskeresztény alapokon álló közösség esélyét mérlegelő regényt, a szomorúan aktuálissá lett Csak egy pestis című kisregényt és

A lélek testéről című, – az írónő összefoglalója szerint – az életből való elmenetel kérdéséről szóló elbeszélésfüzért, amelynek a fordítása majdnem egybeesett a Testről és lélekről című Enyedi Ildikó-filmben vállalt szereplésével.

 Bárhonnan közeledünk, azt látjuk, hogy szervesül a sokrétű életmű, egybeér a sokirányú tevékenység, és a Csehov által elképzelt, több magánlevelében megrajzolt gondolkodó értelmiségi ideálja áll előttünk.

Morcsányi Géza utolsó munkája is Csehovhoz kötődik: a prózai életmű központi szövegeihez, amelyekben a mindennapokat egyfajta kontemplatív odafordulással fürkészi az alkotó, hogy lényegi, esszenciális tartalomhoz jusson. Még ha kiadói ötlet volt is a Csehov-prózaszövegek frissebb nyelvezetének a megteremtése, én azt hiszem, hogy Morcsányi Géza mélyen tudott azonosulni ezzel a kihívással. Mert habitusában – amennyire egy kívülálló megítélheti – sok volt a csehovi vonás.

Sok kortársa állítja, hogy pesszimista ember volt, amit maga is megerősített: 

gyűlölte az illúziókat, amint Csehov is.

Miközben az írót szintén sokan pesszimistának tartották, Csehov pusztán arra törekedett, hogy következetesen leplezze le a két-háromszáz év múlva elkövetkező boldog jövőről szóló szólamok hátterében lévő önnyugtatást, a jelen apátiája iránti felmentés szándékát. Az író mindezekkel ellentétben a csendes építkezés híve volt, a közelkerülés és a szenvedővel való közösségvállalás pedig olyan, az orvosi működéséből fakadó tulajdonságai voltak, amelyek poétikai elvvé formálódva újították meg a kisepika és dráma műfaji konvencióit. A pesszimizmus ellenében az emberi kapcsolat jelentőségének és a töretlen munkálkodásnak az egybefonódóan fontossá váló eszménye szervezi Morcsányi Géza életművét is.

Morcsányi Géza magát „végsőkig realista” emberként definiálta. Ebben is csehovi alakjegye mutatkozik meg: róla mondta Gorkij, hogy „megöli a realizmust” azzal, hogy már nincs hová továbbmenni azon az ösvényen, amelyen az író jár: „senki sem tud olyan egyszerűen írni olyan egyszerű dolgokról, ahogyan erre Ön képes.” Majd a szimbolista nemzedék is azt emelte ki Csehov művészetéből, hogy olyan mértékig realista, hogy már-már szimbolistának számít. Hogyan oldható fel ez a paradoxon? Andrej Belij szerint Csehov mikroszkopikus megfigyelő képessége révén olyan „végső titkokat” érint, amelyek a szimbolista esztétika alapját is jelentik, az élmény-szimbólum kiindulópontjai. A valóság tünékeny apróságait tanulmányozva, a látható képet finomítva jut el oda, ahol – Morcsányi Géza szavaival – „lehet röpülni”, vagyis ahol egy új, szabad terep kínálkozik a szigorú realista számára.

Az orosz író szorgalmas alkotómunkával párosuló szerénysége minden megnyilvánulásában követhető. Ahogyan Morcsányi Géza minden tevékenysége is az alázaton nyugodott: a szerzők iránt, akiknek a kiadója vagy a fordítója volt, rendezők és színészek iránt, akikkel a dramaturgi vagy éppen színészi működése során találkozott. Ivanics István újságíró egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy 

Morcsányi Géza afféle „falusi kántor”,

amit ő kedvvel ismételgetett. Minden bizonnyal azért, mert olyan találó az elnevezés. A kántor az istentisztelet legszerényebb szolgálattevője. Szinte láthatatlan, nincs a középpontban, de mindig jelen kell lennie, nélküle nem megy az éneklés, az istendicséret. Szolgál a gyülekezet, a közösség, és szolgál az égi princípium, a magasabb eszme felé. Nehéz foglalatosság, hogy az összhang létrejöjjön. De ha létrejön, akkor az általa valósul meg, a hangoláshoz mintegy önmagát adva eszközül.

Morcsányi Géza orosz irodalmi közvetítő szerepét már csak elkésve értékelhetjük eléggé. Sajnos ebben is releváns a Csehov-párhuzam: az életmű jelentősége messze túlnőtt azon, amit a kortársak érzékeltek, hosszú-hosszú utóélet igazolja az alkotómunka értelmét.