Pavel Vaszilics, egy bizonyos hölgy érkezett ide, Ön után érdeklődött – jelentette Luka. – Már egy órája vár…

Pavel Vasziljevics épp hogy megreggelizett. A hölgyről értesülve fintorgott egyet, és ezt mondta:

– Vigye csak el az ördög! Mondd meg neki, hogy elfoglalt vagyok.

– Pavel Vaszilics, a hölgy már ötödjére jött ide. Azt mondja, hogy muszáj látnia Önt. Majdnem sír.

– Hm… Na, jól van, hívd be a dolgozószobába.

Pavel Vasziljevics komótosan felöltötte a zakóját, az egyik kezébe tollat, a másikba egy könyvet fogott, és úgy téve, mint aki nagyon elfoglalt, bement a dolgozószobába. Ott már várta a vendége: egy szemüveges, vöröses, húsos képű, igencsak megtermett asszonyság, aki látszólag nagyon tekintélyes volt, az öltözéke pedig több mint előkelő (turnűr szoknyát viselt négy farpárnával, és kalapot vörös madártollakkal). Amikor megpillantotta a házigazdát, az ég felé meresztette a szemét, és imára kulcsolta a kezét.

– Nyilván nem emlékszik rám – kezdte magas, férfias tenorján, szemmel láthatóan izgulva. Én… nekem nagy örömömre szolgált, hogy megismerkedhettem önnel Hruckijéknál… Muraskina vagyok.

– Á-á-á-á hm… Foglaljon helyet. Miben állhatok a szolgálatára?

– Nézze, én…én… - folytatta a hölgy, miközben helyet foglalt és még jobban izgult. – Ön nem emlékszik rám… Muraskina vagyok… Nézze, nagyon tisztelem a tehetségét, és mindig élvezettel olvasom a cikkeit… Ne gondolja, hogy hízelgek – Isten mentsen –, csak megadom Önnek, ami jár… Mindig, mindig önt olvasom! Részben azért, mert tőlem sem idegen a szerzői lét… természetesen nem merném magam írónőnek nevezni, de azért talán mégis teszek valamit én is a közösbe… Három, gyerekeknek szóló elbeszélést is közöltem már – ön persze nem olvasta őket… sokat fordítottam, és… és a megboldogult bátyám a Gyelo folyóiratnál dolgozott.

– Vagy úgy… Miben lehetek a szolgálatára?

– Nézze, kérem… (Muraskina lesütötte a szemét és elvörösödött.) Tisztában vagyok a tehetségével... a nézeteivel, Pavel Vasziljevics, és tudni szeretném a véleményét, illetve, pontosabban… a tanácsát szeretném kérni. Meg kell mondjam Önnek, pardon pour l’ expression[1], szültem egy drámát, és, mielőtt elküldöm a cenzúrának, tudnom kéne, hogy mi róla a véleménye.

Muraskina idegesen, mint egy kalitkába zárt madár, a ruhájában kotorászott, és előhúzott egy nagy, vaskos füzetet.

Pavel Vasziljevics csak a saját cikkeit szerette, a másokéi, amelyeket kénytelen volt átolvasni vagy végighallgatni, mindig azt az érzést keltették benne, hogy ágyúcsövek, amelyeket közvetlenül az ő fizimiskája felé szegeznek. Ránézett a füzetre, megrémült, és sietve ezt mondta:

– Jól van, hagyja itt… el fogom olvasni.

– Pavel Vasziljevics! – mondta epekedve Muraskina, miközben felemelte és imára kulcsolta a kezét. - Tudom, hogy elfoglalt, hogy minden perce drága, és azt is tudom, hogy most a lelke mélyén az ördögbe kíván engem, de… legyen oly jó, és tegye meg nekem, hogy most azonnal elolvassa a drámámat… Legyen olyan kedves!

– Nagyon örvendek… - terelt Pavel Vasziljevics -, de nagyságos asszonyom, én… én elfoglalt vagyok… Nekem… nekem most el kell utaznom.

– Pavel Vasziljevics! – nyögött fel az asszonyság, és a szeme könnyekkel telt meg. - Alázatosan kérem! Pimasz vagyok, tolakodó, de legyen nagylelkű! Holnap elutazom Kazanyba, és még ma szeretném megtudni, hogy mi a véleménye. Szenteljen rám fél órányi figyelmet… csak fél órát! Könyörögve kérem!

Pavel Vasziljevics, bár rongy ember volt, nem tudott nemet mondani. Amikor úgy látta, hogy a hölgy sírni és térdre ereszkedni készül, zavarba jött, és zavarában ezt mormogta:

– Jól van, parancsoljon… meghallgatom. Egy fél órám van.

Muraskina örömében felkiáltott, levetette a kalapját, és miután helyet foglalt, olvasni kezdett. Először arról, hogy egy lakáj és egy szobalány a pazar vendégszobát takarítva hosszasan beszélget Anna Szergejevna nagyságos asszonyról, aki a faluban iskolát és kórházat építetett. A szobalány a lakáj távozása után egy monológba fogott, arról, hogy a tanulás egyenlő a fénnyel, a tudatlanság pedig a sötétséggel. Aztán Muraskina visszatérítette a lakájt a vendégszobába, és arra késztette, hogy egy hosszú monológot mondjon a tábornoki rangot viselő báróról, aki nem bírja elviselni a lánya rögeszméit, egy gazdag apródhoz akarja adni, és úgy tartja, hogy a nép megmentése a tudatlanság felszámolásán múlik. Ezután, amikor a szobalány kiment, maga a nagyságos asszony jelent meg, és közölte a nézőközönséggel, hogy egész éjjel nem aludt, Valentin Ivanovicson, a szegény tanár fián gondolkodott, aki ingyen segít az ő beteg apjának. Valentin minden tudományban jártas, de nem hisz sem a barátságban, sem a szerelemben, nem talál magának életcélt és meg szeretne halni, ezért neki, a nagyságos asszonynak meg kell mentenie őt.

Pavel Vasziljevics hallgatta, és szomorúan a díványára gondolt. Gonosz módon méregette Muraskinát, azt érezte, hogy a férfias tenorja a dobhártyáját szaggatja, semmit se értett, és ezt gondolta: „Az ördög hozott téged ide… Tényleg nagyon meg kellett hallgatnom ezt a badarságodat!... Mit követtem el, hogy megírtad ezt a drámát? Uramisten, milyen vastag az a füzet! Íme a büntetésem!”

Pavel Vasziljevics ránézett az ablakok közti falrészre, ahol a felesége portréja lógott, és emlékezetébe idézte, hogy a felesége parancsba adta, hogy vegyen és vigyen a dácsára öt arsin fonalat, egy font sajtot és fogpasztát. „Csak el ne veszítsem a fonál mintadarabját – gondolta. – Hová is dugtam? Nyilván a sötétkék zakómba… Azok az átok legyek pedig már majdnem teljesen teleszórták a feleségem portréját a piszkukkal. Utasítani kell Olgát, hogy mossa le az üvegét… A XII. jelenetet olvassa, ami azt jelenti, hogy hamarosan véget ér az első felvonás. Vajon ilyen melegben, ráadásul ilyen kövér testtel, mint ami ennek a hájtömegnek van, lehetséges ihletett állapotba kerülni? Minek ír drámákat, jobb lenne, ha hideg savanyúlevest enne, vagy a pincében szunyókálna…”

– Nem találja kicsit hosszúnak ezt a monológot? – kérdezte hirtelen, a szemét ráemelve Muraskina.

Pavel Vasziljevics nem hallotta a monológot. Zavarba jött és olyan bűnbánó hangnemben beszélt, mintha nem is a hölgy, hanem ő maga írta volna ezt a monológot.

– Nem, nem, egyáltalán… Nagyon kedves…

Muraskina ragyogott a boldogságtól és folytatta az olvasást:

– „Anna. Magát szétmarcangolta az analízis. Túlságosan korán felhagyott azzal, hogy a szíve szerint éljen, és az eszére bízta magát. – Valentin. Mi az, hogy szív? Egy anatómiai fogalom. Mint az érzések egyezményes terminusát, nem ismerem el. – Anna (zavarban). És a szerelem? Vajon az is gondolatok asszociációjának a produktuma? Mondja meg őszintén: szeretett valaha is? – Valentin (keserűen). Ne hánytorgassuk fel a régi dolgokat, még nem gyógyultak be a sebek (szünet). Min gondolkodik? – Anna. Nekem úgy tűnik, hogy ön boldogtalan.”

A XIV. jelenetnél Pavel Vasziljevics bambán nézett, és váratlanul a fogai közül olyan hangot hallatott, amilyet a kutyák szoktak, amikor legyet fognak. Megrémisztette ez az illetlen hang, és, hogy leplezze, az arcára a megható figyelem kifejezését öltötte.

„XVII. jelenet… Mikor lesz vége? – gondolta. – Ó, Istenem! Hogyha ez a kín eltart még vagy tíz percig, segítségért kiáltok… Nem lehet kibírni!”

De aztán végül a hölgy gyorsabban és hangosabban kezdett olvasni, felemelte a hangját és úgy mondta ki: „Függöny”.

Pavel Vasziljevics fellélegzett, már épp készült felállni, amikor Muraskina lapozott egyet és folytatta az olvasást:

– „Második felvonás. A szín egy falusi utca. Jobbra iskola, balra kórház. Ez utóbbi lépcsőfokain parasztfiúk és parasztlányok ülnek.

– Bocsásson meg… - szakította félbe Pavel Vasziljevics. – Hány felvonás van összesen?

– Öt – válaszolta Muraskina, és abban a szempillantásban, attól való féltében, nehogy a hallgatója távozzon, gyorsan folytatta: „Az iskola ablakából Valentin néz ki. Látható, hogy a színpad mélyén a parasztfiúk beviszik a cókmókjukat a csapszékre.”

Mint egy halálraítélt, aki meg van győződve róla, hogy nem kap kegyelmet, Pavel Vasziljevics már nem is várta a végét, már semmiben sem reménykedett, csak arra törekedett, hogy le ne ragadjon a szeme, és hogy az arcáról ne tűnjön el a figyelmes ábrázat… A jövő, amikor az asszonyság befejezi a drámát és távozik, annyira távolinak tűnt a számára, hogy nem is gondolt rá…

– Tru-tu-tu-tu… - ütötte meg a fülét Muraskina hangja. - Tru-tu-tu… Zs-zs-zs-zs…

„Elfelejtettem bevenni a szódát – gondolta. Miről is, tulajdonképpen? Igen, a szódáról… Nekem minden bizonnyal bélhurutom van… Érdekes: Szmirnovszkij egész nap vedeli a vodkát, de mindezidáig nincs hurutja… Az ablakpárkányra odaült egy kismadár… Veréb…”

Pavel Vasziljevicsnek erőt kellett vennie magán, hogy ne ragadjon le a szemhéja, hogy ne tátsa ki a száját, miközben Muraskinát nézi. A nő elhomályosult, ott ringatózott a szeme előtt, háromfejűvé változott, és fejével a mennyezetbe ütközött…

– „Valentin. Nem, engedje, hogy elutazzam… - Anna (ijedten). Miért? – Valentin (oldalra). Hogy elsápadt! (neki). Ne kényszerítsen rá, hogy kifejtsem az okait. Előbb halok meg, mint hogy a tudomására jussanak ezek az okok. - Anna (egy kis szünet után). Nem utazhat el…”

Muraskina dagadni kezdett, hatalmasra duzzadt, és összeolvadt a dolgozószoba szürke levegőjével. Egyedül a mozgó szája volt látható. Aztán hirtelen kicsi lett, mint egy üveg, gurulni kezdett, és az asztallal együtt a szoba mélyére távozott…

–„Valentin (Annát átölelve). Feltámasztottál engem, célt adtál az életemnek! Felfrissítettél, ahogy a tavaszi eső frissíti fel a szunnyadó földet! De… késő, késő! A mellkasomat gyógyíthatatlan betegséget rágja…”

Pavel Vasziljevics megrándult és fénytelen, tompa szemmel meredt Muraskinára: egy percig mozdulatlanul bámulta, mintha semmit se értene…

–„XI. jelenet. Ugyanazok, a báró és más szemtanúk... Valentin. Engem válasszon! - Anna. Igen, őt! Ön is válasszon engem, engem válasszon! Szeretem, az életemnél is jobban szeretem! - Báró. Anna Szergejevna, elfelejti, hogy ezzel a saját apját teszi tönkre…”

Muraskina ismét dagadni kezdett… Miközben vadul méregette, Pavel Vasziljevics felemelkedett, mellkasából jövő, természetellenes hangon felkiáltott, felkapta az asztalról a súlyos papírnehezéket, és önkívületben, teljes lendülettel fejbe vágta vele Muraskinát…

– Kötözzön meg, megöltem őt! – kiabálta Pavel Vasziljevics egy perc múlva a berohanó szolgának.

Az esküdtek felmentették.

[1] A francia szófordulat jelentése: elnézést a kifejezésért. (A ford.)