Amikor Rafael Sánchez Ferlosio spanyol kultuszregényét, A Jaramát fordítottam, tisztában voltam vele, hogy talán az enyém az utolsó generáció, melynek képviselői előtt meg is elevenedik a kép, amikor azt olvassák a regényben, hogy a német Esnáider, vagyis Schneider felesége, miután meghámozta a fügét, a héját kidobja a konyaablakon a tyúkoknak, mire azok hangos kárálással rávetik magukat. Ki láthat manapság ilyet? Talán aki tanyán él. Persze az én gyerekkoromban sem sűrűn fordult elő, hogy a nagymamámnál a faluban fügehéj után kellett volna kapkodniuk a tyúkoknak, ha viszont a disznóknak nem kellett volna meghagyni a moslékba, akkor nyilván a főtt krumpli héjára is rávetették volna magukat. Nagy kárálva, mert a hangos megnyilvánulás mindig hozzátartozott az etetési időn kívül érkező bónuszfalathoz. Bármilyen konyhai zöldhulladékot így fogadtak, lett légyen az répa- vagy káposztareszelék, almahéj vagy salátalevél, egyéb zöldségnyesedék. Szinte látom magam előtt, ahogy szárnyukat enyhén kitartva, mintha repüléshez készülnének, a földtől kissé elrugaszkodva igyekeznek mielőbb az alkalmi lakoma helyszínére érni.

Ahhoz, hogy egy-egy ilyen regényjelenetet a maga teljességében élvezni tudjunk, szükséges a gyermekkorból származó, életre szóló háttérélmény. Mindennel így van ez, nem csak Ferlosio Schneideréinek káráló tyúkjaival.

Tudjuk, a fordításnak annyi az olvasata, ahány az olvasója. Azt is tudjuk, hogy idővel minden fordítás elavul, sok minden kikopik a szövegből a változó világban, ám egy fordításnak megvan az az előnye, hogy húsz-ötven-százötven évente újat is lehet készíteni, már ha van rá kereslet, az eredeti mű viszont marad örökre a maga – később, bizonyos idő elteltével – óhatatlanul avíttasnak érzett nyelvezetében.

Csehov-novellát olvasok újra, és néhány mondata láttán hátrahőkölök. Gyönyörű elbeszélői világ, hol van ma már ez a ráérős mesélés! Élve a gyanúperrel, megállok egy résznél, tán csak nem valamilyen szólás szó szerinti fordításába botlottam? Fordítók réme, Lajtorjás Szent Leiter Jákobja, ennél már csak a lapsus lehet ezerszer rosszabb! Akit a kígyó megcsípett, az a gyíktól is fél. Rémálmomban kísértő rettegés, hogy valahol nem ismerem föl a Redewendungot.

A császármadár úgy kerül, illetve úgy nem kerül majd az asztalra, hogy a történetünk idején megjelenő Andrej Jefimics orvos elődje teljesen lezüllesztette a kórházat, melyhez a hatos számú kórteremnek otthont adó épület is tartozik. A városvezetőség ölbe tett kézzel nézte, mit művel a doktor, szemet hunytak ordító szabálytalanságai fölött, mi több, „egyesek azzal mentegették, hogy a kórházba amúgy is csak iparosok meg parasztok fekszenek be, ezeknek pedig nem lehet okuk az elégedetlenségre, mivel otthon sokkal rosszabbul élnek, mint a kórházban; utóvégre nem etethetik őket császármadárral!” – mondja Szőllősy Klára magyar hangján Csehov.

Már-már azon vagyok, írok hamar Vjacseszlav Szereda kollégámnak, ha akad a keze ügyében eredeti, pillantson már bele a szövegkörnyezetbe, vagy mondjon fejből ilyen orosz szólást, mert ez nekem irgalmatlanul gyanús, itt valami nem stimmel. Mondom, rettegek a lajtorjás mumustól, kezdő fordítóknak nyilván tanítani kell, hogy figyeljenek oda, de igazából úgyis a gyakorlattal jön meg a készség, és az ember egy görög szövegkörnyezetben például a madártejet nem szó szerint fogja érteni, mikor az magyarul akár toronyóra is lehet láncostul.

Végül aztán mégsem rögtön Szlávának írtam, hanem a jó öreg Google-hoz fordultam segítségért, lássuk, mit mond a Jandex.

El sem jutottam odáig, magyarul megadtam a császármadár keresőkérdést, és a háló legaljáról elém bukkant a Természet című állattani, halászati és vadászati folyóirat második évfolyamának 10. száma az 1899-es esztendő januárjának 15. napjáról.

Címoldalán Lakatos Károly szerkesztő írja: „A császármadárnak csalsíppal való vadászása az egész felvidéken nagy gyakorlásnak örvend, leginkább azonban Bereg és Máramaros megyében van elterjedve. Az ottani vadászok tarisznyájából sohase hiányzik a csalsíp s a hosszasan tartó őszi hajtások unalmait azzal szokták elűzni, hogy a kézügyben tartott kis szer­számmal próbasípolásokat (illetve hívogatásokat) kísérlenek addig is, míg a hajtásokból várható nagyobb vad az állások felé közelít. És sokszor sikerrel. Vannak vadá­szok, kik falevéllel is sikeresen képesek a hívó-hangokat imitálni s ilyképpen a szerelmi mámor által leigázott pompás madarat lövésre csalni.” Hát így állunk. Csehovék idejében csak úgy simán csalsíppal vadászták.

Ahogy így elgondolkodom, távoli olvasmányélményeimből tényleg emlékezhetnék rá, hogy úri asztalokon bizony elő-előfordult, „persze, nem nálunk, hanem a messzi északon. Hazánk­ban azonban vadászati törvényeink különben igen helyes és méltányos rendelkezéséhez képest a császármadár tavaszi lelövése tilalom alatt áll, mely körülmény állo­mányuk emelése tekintetéből a legjótékonyabb hatással van; egyébként is császármadár-állományunk sokkal csekélyebb, semhogy a tavaszi lelövést megengedné, úgyis sok esik áldozatul belőlük a hurkolók ellenőrizhetetlen kapzsiságának” – írja a fentebb idézett Természet hasábjain a szerkesztő. Rapsicok asztalára tehát éppenséggel kerülhetett.

Vajon ha valaki újrafordítaná Csehovot, ma is császármadarat írna? Nem állhattam meg, mégiscsak megkérdeztem Szlávát, de még Soproni Andrást is, hiszen ő fordít magyarra, tényleg nem képletesen értendő-e itt ez a császármadár, de mindketten megnyugtattak, hogy nem. Szláva azt írja: „Minden orosz emlékszik erre a két Majakovszkij sorra: Ешь ананасы, рябчиков жуй, день твой последний приходит, буржуй!” Ha igaz, hogy ezzel a két Majakovszkij-sorral rohamozták az ostromlók a régi világ erődjeit, akkor az oroszoknak nyilván sokkal többet jelent ez a рябчик sima császármadárnál, itt bizony idiomatizmussal állunk szemben. Ez az egy szó rengeteg konnotációt hordoz, lehetetlenség visszaadni ezt magyarul. De nem is ez a cél.

Soproni András azt mondja, mivel a császármadár túl hosszú szó, magyarul lehetett volna fácán is, mint Majakovszkij fenti kétsorosában, ahogyan Eörsi István fordította: „Zabálj csak ananászt fácánsültbe fulj, / közel már az utolsó napod burzsuj!” A végén Vjacseszlav Szereda is hozzáteszi, hogy a magyar fordításban lehetett volna fogoly is az a császármadár. Ugye, ugye!

Száz szónak is egy a vége, tényleg nem árt időnként újrafordítani a nagy klasszikusokat, élve, ámde nem visszaélve a fordítói szabadsággal. A csehovi mondat vége tehát magyarul hangozhatna így is: „utóvégre nem etethetik őket fogolypecsenyével!” vagy így: „utóvégre nem etethetik őket fácánhússal!” Legfeljebb utána egy-egy buzgó kritikus szemére hányná a fordítónak, hogy nem ismeri eléggé a tyúkalakú madárfajokat.