A Southern Gothic mesterei 2. (Carson McCullers: A Szomorú Kávéház balladája)
Fotó: Wikipédia / Magicpiano
A Southern Gothic mesterei 2. (Carson McCullers: A Szomorú Kávéház balladája)

Southern Gothic! Az amerikai Dél irodalmának klasszikus gyöngyszemeit Greff András mutatja be.

„könyveinek sora / a riadt magányról / könyveinek sora / a szerelem nélküli szerelem / embertelenségéről / ez minden, mi megmaradt / belőle”

Charles Bukowski Carson McCullers emlékére írt versének – általam nyersfordított – részlete precízen megragadja az írónő életművének esszenciáját. A leglényeget ugyanakkor persze maga McCullers is mintegy a hálójába terelte első regénye – visszatekintve az írónő számára lényegében programadónak tekinthető – címválasztásával: Magányos vadász a szív. Magányos, méghozzá a szikrázó gyerekkortól a búcsúszavakkal kipárnázott halálos ágyig –

s e szívmagányon a mccullersi vizsgálódások szerint nem segíthet sem barát, sem házastárs, sem az alkohol – ahogy a kivételes tehetség sem.

Ez utóbbi volt a tárgya első, 1936-ban, 19 éves korában publikált szövegének, a Wunderkind című novellának, amelynek zongorista gyerekszereplője egy kíméletlen pillanatban ráébred, hogy a kamaszkor határán átbucskázva pótolhatatlanul elvesztette rendkívüli kapcsolatát a zenével, ami miatt korábban csodagyereknek tekintették. 

Ezzel pedig McCullers, az önbeteljesítő jóslatok boszorkánymestere igen pontosan megelőlegezte a maga irodalmi karrierjét is, vagy legalább a viszonylag rövid élete során (50 évet élt) mindig nagy érdeklődéssel fogadott műveinek recepcióját. Hiába írt ugyanis a Vadász után további remek kisregényeket (Egy aranyszem tükrében; Az esküvői vendég) és novellákat (Egy fa. Egy szikla. Egy felhő; Harag a házban), angolszász kritikusainak jó része szerint a debütáló regény nívóját soha többé nem érte el, és ez a goromba és mélyen igazságtalan vélekedés nyilvánvalóan hozzátette a magáét egyre súlyosbodó alkoholproblémájához, amelynek ugyanakkor valami egészen más volt a kiváltó oka – mint ezen a ponton már bátran kikövetkeztethető, a magyarázat nem a máj vagy az agy, hanem inkább a szívkamrák tájékán volt keresendő.

Ha ugyanis csak annyit mondunk, hogy a Flannery O’Connorhoz és Alice Walkerhez hasonlóan Georgia államból származó McCullersnek zaklatott sors jutott osztályrészül, még nem mondtunk lényegében semmit sem. A nagy gazdasági világválság szorongásokkal csordultig telt évtizedében felnőtté cseperedett Lula Carson Smith kétszer is házasságot kötött az életnek szintén merész írói tervekkel, ám szíve választottjához képest jóval csekélyebb tehetséggel nekivágó Reeves McCullersszel, aki másodjára

az újabb válás helyett inkább közös öngyilkossággal kívánt pontot tenni a kapcsolatuk végére;

az íróként a férje vezetéknevét használó asszony ekkor elmenekült a férfitól, aki végül társtalanul ölte meg magát egy nagy marék altatóval Párizsban. Carson McCullers idegrendszerét azonban nem csak ez a viszony zilálta szét, és nem is pusztán a reumás láz, amely 15 éves korában sújtott le rá, vagy az állandó stroke-veszély, amely fiatal felnőttkorától fenyegette. Hanem legfőképp az alig elviselhető, reménytelen vágyódás, amit más nők, köztük a sorozatunk előző részében főszerepet kapott Katherine Anne Porter vagy a fotóművész Annemarie Schwarzenbach iránt érzett, és ami életrajzírója, Virginia Spencer Carr szerint sohasem vezetett beteljesült szexuális viszonyokhoz.

Korántsem véletlen hát, hogy McCullers írásműveiben, a líraibb, pasztellkék mélyrétegek felett húzódó, harsányabb tartományokban csak úgy hemzsegnek a testi-lelki torzulásokkal megjelölt, sebzett karakterek – noha ezzel távolról sem csak élet és mű, hanem egyúttal zsáner és oeuvre kapcsolatáról is lényegi állítást tettünk. A Southern Gothic szerzőinek egyik jelentős transzformálási eljárása ugyanis éppen az, hogy újraalkotják a klasszikus gótika (ember/állat, ember/gép, élő/halott) monstrumait – a fantasztikus komponenstől immár alaposan megfosztva, nyugtalanító, elemi másságukat ugyanakkor maradéktalanul megőrizve. Ennek az eljárásmódnak vitán felül McCullers volt az egyik legnagyobb mestere, akinek szövegeiben süketnémák, púposok, amputáltak, kukkolók, szatírok, impotensek, háromnapos maláriások és egyéb groteszk figurák adják egymásnak a kilincset.

Erre kínál mintaszerűen karneváli példát A Szomorú Kávéház balladája című, eredetileg 1951-ben megjelent kisregény is, amelyet a gótikus tradíció mellett ma már nyugodt szívvel olvashatunk nem csupán a népmesék, hanem a napjainkban méltán népszerű weird fiction felől is. Elég hozzá végigtekinteni a legfőbb karaktereken: A Kávéház egy felettébb férfias óriásnő, egy púpos törpe és egy bestiális férfiember gyötrelemmel és viszonzatlan érzelmekkel teli szerelmi háromszögét beszéli el egy szürke kisvárosban, amelyben hasonlóképp bizarr figurák csoszognak ide (a szövödéig) és oda (a Miss Amelia által nyitott kávéházig),

de ahol élt azért – a szöveg sajátos humorát felmutatva – „három rendes ember is”.

Ők azonban csak statiszták itt, vagy még annyik sem. A minden vadságot a lehető legbékésebben semleges hangnemben, a kisközösség kollektív tudatának vagy afféle, a görög drámákból átemelt kórusnak a pozíciójából elbeszélő történetben ugyanis csakis a szerelmes és a szeretett személy a lényeges, akik legfontosabb vonása, hogy „különböző égtájakról jönnek”. Így aztán hiába válik néhány hétre tisztességes emberré a hatalmasra nőtt Amelia iránt sóvárgó, átokverte Marvin Macy, hiába teremt valódi közösséget a város szedett-vedettjeiből a púpos kis Lymon után epekedő Amelia, vagy babonázza meg Lymont Macy, miután, sötét fellegeket a város fölé vezetve visszatér a börtönből, ha párhuzamosaik nem találkozhatnak – de ha valami felfoghatatlan okból, talán a végtelenben, talán a sors istennőinek szeszélyéből mégis megteszik (és itt válik McCullers létszemlélete oly végletesen komorrá), akkor sem kerekedhet ki belőle semmi jó. Ameliával kötött, rövidke házassága csak a megaláztatások sorát hozza el Macynek, Lymon és Macy pedig a legkonkrétabb pusztítást szabadítja el, amikor a púpos már nem bír magával, és a tettek mezejére lép.

McCullers azért is tudja annyira mélyre tolni olvasóiban a tőrt, mert a kisregény kezdetén még azt látjuk, hogy a furcsaság, a másság, a torzulás a legkevésbé sem állja az útját annak, hogy valaki szeretett lény lehessen. Ami nagy dolog – és mégis kevés, ha nincs jelen az osztozás, ha nem beszélhetünk arról a magasrendű fenoménról, amit az antik görögök (az orosz realisták mellett McCullers és az egész déli gótika legfőbb viszonyítási pontja) a maguk szeretettipológiájában az agapé kifejezéssel jelöltek. A fogalom később a korakeresztény közösségek vacsorarituáléit, szeretetlakomáit: Amelia whiskyvel és felebaráti szeretettel átmosott kávéházi estjeinek direkt előképeit is a jelentéstartományába vonta, hiányában pedig a szerző filozófiája szerint nem fog semmiféle mag szárba szökkenni, legföljebb a keserű fájdalomé. Ezt húzza alá a kisregény első olvasásra rejtélyesnek tűnő, rövidke epilógusa is, amelyben addig nem látott, láncra vert rabokkal találkozunk a város határában, akikből mégis, csak azért is valódi, egymással szolidaritást vállaló tagokból álló közösség formálódik, amely eléri tehát a harmóniát, amiből pedig megszülethet a rabok ajkán egy szépséges melódia, s ez bármilyen tünékeny is, elégséges ahhoz, hogy melegség járhassa át ezt a rút és rideg világot.

Carson McCullers egyik pillanatban mulatságos, a másikban már dermesztő szövegében kábítóvá sűríti az atmoszférát, legyen szó miliőrajzról („Valahol a sötétben egy nő énekelt magas, szenvedélyes hangon, és a dalnak nem volt se kezdete, se vége, és csak három hangból állt, azok ismétlődtek újra meg újra.”), egy váratlan hóhullás ábrázolásáról, számok – hetesek és hármasok – mágikus ismétlődéséről vagy felejthetetlenül bizarr intarziákról, mint például amikor Amelia szerelmi indíttatásból Lymonnak ajándékozza eltávolított, majd óraláncra fűzött veseköveit. A szépség igencsak szabálytalan, de kétségkívül létezik ebben a világban. De kinek és miért, ha végül úgyis egyedül maradunk, mint Amelia a roskadozó, félig kifestett, rég bezárt kávéházának hólyagos ablakai mögött?

*

A Szomorú Kávéház balladája Szász Imre fordításában az Egy aranyszem tükrében című kötetben olvasható, amelyet az Európa Könyvkiadó adott ki 1973-ban. Carson McCullers szerencsés kivétel a magyarul is kiadott Southern Gothic-szerzők között, amennyiben minden lényeges írása megjelent nálunk, könyvei pedig több kiadást is megértek.

Az esszé szerzőjéről
Greff András (1980)

Szerkesztő, kulturális újságíró. 

Kapcsolódó
A Southern Gothic mesterei 1. (Katherine Anne Porter: Bor, délben)
Greff András (1980) | 2023.05.06.
A Southern Gothic mesterei 3. (Zora Neale Hurston: Their Eyes Were Watching God)
Greff András (1980) | 2023.07.08.
A Southern Gothic mesterei 4. (Eudora Welty: Kitaposott ösvény)
Greff András (1980) | 2023.08.11.
A Southern Gothic mesterei 5. (John Berendt: Éjfél a jó és a rossz kertjében)
Greff András (1980) | 2023.10.28.
A Southern Gothic mesterei 6. (Walker Percy: Hurrikánok évszaka)
Greff András (1980) | 2023.12.23.
A Southern Gothic mesterei 7. (M. O. Walsh: Fényed ki ne hunyjon)
Greff András (1980) | 2024.01.19.
A Southern Gothic mesterei 8. (Flannery O’Connor: „...és erőszakosak ragadják azt magukhoz”)
Greff András (1980) | 2024.02.23.
A Southern Gothic mesterei 9. (Joyce Carol Oates: Hová mész, honnan jössz?)
Greff András (1980) | 2024.03.22.