A legendákat ugyan a nép szövi (az írástudók pedig vitán felül fantáziálnak), a romlás azonban, ha megtörténik, eltagadhatatlan faktumokat képez. Összeomlása után az Usher-ház romjait például senki sem tudná újra kastéllyá képzelegni – ez azonban nem jelenti azt, hogy ne támadhatnának a düledék felett is számottevő kérdéseink. Mindenekelőtt: vajon a bomlást, a dezintegrációt és az ezekkel kéz a kézben járó tébolyt a környezet húzta elő az ott élő, jobbat érdemlő embertársainkból, vagy fordítva, a ledér lakóké a közvetlen felelősség nemcsak bánatos személyük, hanem nagyszabású csinálmányaik pusztulásáért is?

Ezt a kérdést Walker Percy regényének olvasója is felteheti, persze korántsem először a Southern Gothic története során. Edgar Allen Poe 1839-es novellája, Az Usher-ház vége lehet, hogy romokkal végződik, ám ezek a maradványok kivételesen gazdag táptalajt biztosítottak és biztosítanak – immáron közel két évszázada – az amerikai irodalom (rém)látomásos szerzőinek. A Dél prózájában William Faulknertől Cormac McCarthyig olyannyira

állandó motívum lett az egykor dicső, ma málladozó kúriák, lecsúszó uradalmak képe,

hogy egy vonatkozó tanulmány szerint még azokba a művekbe is rendre belopakodik, amelyeknek pedig – például az Elfújta a szélnek – semmi köze sincs a gótikus hagyományhoz[1]. Aki pedig kísérteteknek bérelne, keresve sem találna ezeknél jobb szálláshelyet.

A kísértetek persze elég változatos formákat ölthetnek magukra a déli gótikában, de alapvetően két nagy halmazba terelhetők: vagy az egyszerre dicső (mert anyagi javakban dúskáló) és szégyenletes (mert a rabszolgaság gyakorlatától és egy polgárháború tényétől elválaszthatatlan) múlt, vagy pedig a bibliai példázatokkal megsarkantyúzott, gyarló és erőszakos emberi fantázia szellemei, szellemképzetei közé. A modernből a posztmodernbe vezető út nagyjából fele távjára pozicionálható Hurrikánok évszaka nagyon is tud erről a tradícióról, érdekességéért és eredetiségéért azonban éppen az szavatol, hogy ezek helyett inkább egy harmadik utat, lényegében egy harmadik fajta rémképet választ.

Walker Percy már gyerekként is a szükségesnél jóval szélesebb tartományokon járatta végig a szemét a létezés rideg, olajszínű rétegeiben. Egyéves volt, amikor a nagyapja, tizenhárom, amikor az apja, és tizenöt, amikor az édesanyja kioltotta az életét. A stabilitást kereső fiatalember először a tudomány felé tapogatózott: orvosnak tanult, és 1942-ben, huszonhat évesen már rezidensként ténykedett egy New York-i kórházban, amikor elkapta a tuberkulózist, ami végeredményben eltérítette az orvosi pályától. A lábadozása után katolizált, sokat olvasott (Sartre-ot, Kirkegaard-t, Dosztojevszkijt), írt – és nagy lendülettel semmisítette meg újabb és újabb kéziratait.

1961-ig kellett várni, hogy első regénye, az egzisztencialista alapozású The Moviegoer megjelenhessen, amely azóta elég szépen bebetonozódott az amerikai kánonba. Egy Binx Bolling nevű ifjút követhetünk benne, aki az akut elidegenedés ellen a moziban keres védelmet, mert a realitás sűrített illúzióját reálisabbnak érzékeli az úgynevezett valóságnál. A film, a filmezés mint egy világállapot metaforája aztán az eredetileg 1977-ben Lancelot néven megjelent Hurrikánok évszakában, Percy negyedik regényében is kulcsszerepet kapott.

Nem véletlenül kezdtük azonban a kísértetkastélyokkal: a regényben minden különös alak és gondolat egyetlen ódon ház, a Belle Isle-i rezidencia körül kering. Az épület New Orleans közelében áll a régi dicsőség egyfajta paródiájaként, amennyiben rendszeresen néhány dollárt fizető turisták látogatják mint az egykor volt nagyság emlékművét, noha hús-vér emberek fekszenek és kelnek továbbra is a szobákban. Továbbá vastag, utóbb kiépített gázvezetékek húzódnak alatta, amelyek kiváló lehetőséget nyújtanak mindazok számára, akik esetleg darabokra kívánnák az egészet robbantani.

De nemcsak a ház érdemes a figyelemre, hanem a környék levegője is. Míg Poe elbeszélője a „bánat atmoszféráját”[2] lélegezte be egykor, kései utódja, a mi kevéssé megbízható elbeszélőnk, az elmegyógyintézetben egy elég súlyos bűncselekmény elkövetése utáni napokban monologizáló Lancelot Lamar egyfajta „éltető bűzt”, az „életerős bomlás” szagát érzi nap mint nap. A valós vagy képzelt kipárolgásoktól erjedt agyával aztán kíméletlen leírásokkal szórakoztatja az olvasót, amelyek közül a legfájdalmasabbról csak szellemesen késleltetve tudjuk meg, hogy a saját tükörképét vázolja. Percy és az ő Lancelotja ugyanakkor a műfaji rekvizitumokkal is eljátszik: előkerülnek úgy a múlt („Leültünk két rabszolgaszékbe” – közli egy ponton vendéglátónk teljes nonsalansszal), mint a jelen lidércei, utóbbiak között mindenekelőtt a monstruózusnak bemutatni szándékozott nőalakok, akik, még leírni is szörnyű, „valami eddig ismeretlen megszállottságtól hajtva iszonyatos igyekezettel szentelik magukat helyek, épületek renoválásának és megóvásának”.

Talán már ennyiből is világos lehet, hogy Lancelotot nem gyötrik ténylegesen veszedelmes, sötét vagy titokzatos erők, jelenségek, sőt nem gyötri őt igazából semmi sem. Pontosabban mondva: a semmi kínozza, az űr, a tátongó hiány.

Noha az elbeszélt eseménysorban látszólag a megcsalatása bizonyítékai után kutat, Lancelot sokkal inkább az értelmes élet lehetőségeit keresi a XX. század közepének Amerikájában, ahol a vallás már csődöt mondott, a régi értékekről kiderült, hogy jórészt hamisak voltak, a mindezek helyébe aktuálisan tolakodni próbáló, sokakat lázban tartó szexuális szabadosság pedig sajnos taszítja őt, miközben maga a szexualitás nem hagyja nyugodni, olyannyira, hogy újra és újra ehhez hasonló, lendületes futamokkal igyekszik feldolgozni a jelenséget legalább önmaga számára: „[A]z általános vélekedéssel ellentétben a szex egyáltalán nem kategória. És nem is egyszerűen olyan tétel, amely úgy szerepel az emberi szükségletek listáján, mint az élelem, a hajlék, a levegő, hanem inkább kivételes eksztázis, ek-stasis, egyfajta megszállottság.”

Ez azonban csupán egy sok szempontból kiszáradt férfiember észjáratása, amellyel éles ellentétben áll a lüktető életet nem bottal böködő, gumikesztyűben, grimaszolva vizsgálgató, hanem nagy lendülettel megélő feleség és leánygyermek attitűdje. Lancelot nem tud kapcsolódni ehhez a gyakorlathoz, de már a fád valóságra gyógyírt kínáló mítoszt sem találja magának, mint egykor a Robert E. Lee tábornok és egyúttal Arthur király legendájába belebolonduló nagyapja („Gondolod, hogy a semmiért kereszteltek Lancelotnak?”), akinek könyvtáráról a regény egy pontján komplett louisianai mentalitástípust elénk rajzoló, szépséges leírást rögtönöz.

Ha pedig sem a múlt birodalmába, sem a művészet másvilágába, sem a saját szerettei szemébe nem képes már ténylegesen látva belenézni, akkor Lancelotnak valóban csak a tükörkép marad, amely feltárja előtte a keserű igazságot: az ő alakja körül nem keringenek nagyszabású rémlények, titokzatos kipárolgások; számára nincsenek már regényes veszélyek és színes izgalmak; és

csupán egyetlen kísértet járja a házát: ő maga, a vállán cipelt, elviselhetetlenül könnyű hétköznapisággal.

De hogy is lehetne másként ezen a vidéken, amely éppúgy illúziókban gyökerezik, és – talán csak Lancelot, talán mindenki számára – most is azokban rezeg, mint a Belle Isle-háznál serénykedő forgatócsoport ténykedése, akik a vidékre lecsapó hurrikán idején is bekapcsolják a szélgépet, mert annak viharát valóságosabbnak érzik a tapinthatónál? Egyszerre mulatságos és kétségbeesett monológjaiban Lancelot, ez az óceánon túli, harsány, elrajzolt Mersault képtelen választ találni a kérdésre, így utolsó próbálkozásként a XX. század hű fiaként a romboláshoz, az erőszakhoz fordul – hogy végül az addigi pusztaságból átessen egy még teljesebb pusztaságba. Mi pedig visszajutunk oda, ahonnan elindultunk: a ponthoz, ahonnan hosszan a levegőben maradó kérdések detektálhatók a nagyon is kézzel fogható romhalmaz felett.

*

Jegyzetek:

A Hurrikánok évszaka 1984-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár-sorozatában, a fordító Abádi Nagy Zoltán volt. Walker Percynek máig ez az egyetlen műve magyarul.

[1] Moss, William: „The Fall of the House, from Poe to Percy: The Evolution of an Enduring Gothic Convention”. In: Crow, Charles L. (ed.): A Companion to American Gothic. New Jersey, Wiley-Blackwell, 2014.

[2] Babits Mihály fordítása.