Mélységes mély az irónia kútja: noha élete során Eudora Welty élesen tiltakozott az ellen, hogy az irodalmárok őt is a Southern Gothic-szerzők közé sorolják, több olyan műve is van, ami szinte minden más szöveget beelőzve lehetne a stílusirányzat tankönyvi példája. Így például az olajsötét humorral megformált, töményen groteszk Clytie, amelynek végén a címszereplő vénkisasszony lába „mint egy fogóvas két szára” kalimpál kifelé egy vizeshordóból. Vagy az Aranyalmák-ciklusba tartozó Aranyeső a halloweent ünneplő szereplőkkel, akiknek a délutánját a sok rémálarcos kölyök helyett egy nagyon is valóságos kísértet kavarja fel. S persze mindenekelőtt A márványember, amelynek mélyén úgy sodródik a téboly, az erőszak és a sajátosan torzuló nemi vágy, hogy varratmentesen beilleszthető volna a déli gótika elsőszámú úrnője, Flannery O’Connor Csalhatatlan vér című kisregényébe.

Végül is, persze, mindegy, hogy melyik alfiókba pakoljuk: a Mississippi államban született Eudora Welty minden kétséget kizáróan az amerikai Dél írója volt, a helyi színek, hangulatok, ész- és nyelvjárások krónikása. Tény, ami tény: a déli gótika eddig bemutatott szerzőihez képest eseményekben és fordulatokban jóval szerényebb élet jutott neki. Mivel még bőven ahhoz az amerikai művészgenerációhoz tartozott, amely az európai kultúra bűvöletében élt, ő is éveket töltött az öreg kontinensen, ám 92 életévének döntő részét Jackson városában, a szülőházában pergette le, amely épület ma bejárható műemlék. Soha nem ment férjhez, gyerekei nem voltak – de különös, nagy levelezésben kulmináló, félig baráti, félig szerelmi viszonyt ápolt a krimiíró Ross Macdonalddal.

Első könyve, A Curtain of Green című novelláskötet 32 éves korában, 1941-ben jelent meg, benne máris több antológiadarabbal. Élete során összesen negyven novellát, öt (kis)regényt, három esszékötetet és egy gyerekkönyvet publikált. Pulitzer-díjas, elismert alkotó volt hazájában, Jimmy Cartertől megkapta a legmagasabb polgári kitüntetést, az Elnöki Szabadság-érdemrendet, és az első élő szerző lehetett, akit kiadtak – 1998-ban, a sorozat 101. (regények) és 102. (novellák és egyéb írások) részeként – a rangos, többé-kevésbé hivatalos államközi kánont tükröző Library of America sorozatban.

Chris Power a Guardian novellistákat bemutató, nagyszabású sorozatának Weltyvel foglalkozó részében mások mellett Virginia Woolfhoz, Jane Austenhez, Csehovhoz és Joyce-hoz méri Welty írásművészetét, hozzátéve, hogy egyik legfontosabb forrása – enyhén szólva nem egyedüliként a Southern Gothic-szerzők között – a görög (és kisebb részben a kelta) mitológia – amit már az is jelez, hogy legalább három szövege az Ulyssesből ismerhető „egynapos odüsszeia”-mintát követi.

Ezek egyike az eredetileg az első kötetében megjelent Kitaposott ösvény, amely a magyar kiadásban mindössze tizenegy oldal, de annyi réteg simul egymásra benne, hogy komplett kisregénynek olvasható.

A szövegben, amelyben egy fekete öregasszony télvíz idején, árkon-bokron átvágva megközelíti a Mississippi államban fekvő Natchez nevű kisvárost, hogy ott gyógyszert szerezzen örökbeteg unokájának, minden egyes motívumnak jelentősége van. A saját elmondása szerint ősöreg (már a polgárháború végén is hajlott korú) asszonyt Phoenix Jacksonnak hívják, és így, a főnixmadár szárnysuhogásával a fülünkben azonnal a mitikus tartományban is haladunk, dombra fel és dombról le, tüskebokrokon és labirintusokon (kukoricatáblák labirintusán) át. Egy igen sajátosan kísérteties vidéken, ahol a madárijesztők váratlanul lidércesek, a dér fedte kunyhók pedig megbabonázott révületben gunnyasztó vénasszonyok. Ahol harangszót hoz a szél, függönyként csüggnek az árnyak a tölgyfákról, és ha előront a sűrűből egy fekete kutya, sem Phoenix néni, sem az olvasó nem tudhatja biztosan, hogy jelenést vagy valóságos állatot lát-e.

A novella egyik legsűrűbb pontján megjelenik egy fehér vadász, méghozzá egy gyapotföld közvetlen közelében. Welty itt egy rövidke dialógussal olyan fenyegető, nyilvánvalóan súlyos erőszak ígéretét hordozó atmoszférát teremt, mint Flannery O’Connor teszi az Alig akad ma jó ember című, az 1749-en Keresztes Balázs által elemzett mesternovellában. Végül a vadász, akárcsak O’Connornál a Bitang nevű bűnöző, rá is emeli a puskáját az asszonyra, akinek viszont a szeme sem rebben. „Láttam már közelebbről is elsülni nem egyet a maga idejében, méghozzá kisebb bűnért, mint amilyet én elkövettem [korábban ugyanis eltett egy zsebből kiesett ötcentest]” – mondja a rasszista lincselők rémvidékének kellős közepén állva, és ezzel a vadász valami olyasmivel szembesül, ami végeredményben távozásra kényszeríti őt – lövés nélkül. 

A novella utolsó harmadában aztán a nagyon konkrét/déli és a mitologikus mellett egy harmadik tartományba is eljutunk. A város karácsonyt ünnepel, Phoenix néni pedig a környék súlyos egyenlőtlenségeit a személyében hordozó vadászember homálya után a krisztusi egyenrangúság fényét is megtapasztalja, amikor egy finoman az apostolok lábmosására rímelő jelenetben egy fiatal (fehér) nő befűzi neki a cipőjén kibomlott fűzőt. A megfeszített, majd feltámadt Krisztus árnyékában maradunk azután az orvosi rendelőben is, ahol kiderül, hogy az asszony unokája egykor lúgot ivott, s bár életben van, nincs jól, sokat fullad – a játékba hozott bibliai motívumok miatt az olvasónak itt muszáj arra gondolnia, hogy ez a gyermek, akárcsak Jézus, akinek a születését ünnepli épp a környező világ, elkerülhetetlenül lépdel a halál kopár birodalma felé. De a felejthetetlenül szép, póztalanul csendesre hangolt zárlatban a gyász éppúgy, éppoly elválaszthatatlanul együtt áll az ünneppel, ahogy a novella egészében egybecsúszik a földi, a mitológiai és a metafizikai sík. Phoenix Jackson pedig sajgó végtagjaival újra elindul, és megint megteszi a hosszú utat, aztán újra és újra, és ismét és megint, át az évszakokon és az évszázadokon, mindörökké, míg meg nem görbül a világ gyémánttengelye.

*

Eudora Weltynek csak egyetlen könyve jelent meg magyarul, A számkivetett indián leányzó című, 1982-ben az Európa Könyvkiadónál napvilágot látott kötet viszont remek válogatás (Géher István munkája), amelyben két komplett kisregény, A Ponder-szív és talán legsikeresebb műve, az Egy optimista leánya, valamint tizenöt novella olvasható. A szövegeket Borbás Mária és Udvarhelyi Hanna fordította – a Kitaposott ösvény az utóbbi tehetségét dicséri.