Zora Neale Hurston / „A Dél zsenije” / 1901 – 1960 / Regényíró, néprajzkutató, antropológus

A floridai Fort Pierce-ben eltemetett írónő Jean Toomer-versrészlettel ékesített sírfelirata kevés szóval is eleget állít – mintha legalábbis minden rendben volna. Sietve hozzá kell tenni azonban, hogy a sírkövet csak 13 évvel Hurston halála után állították fel, egy másik jelentős déli prózaíró, Alice Walker kitartó vizsgálódásai után, aki addig nem nyugodott, míg több-kevesebb pontossággal be nem azonosította szellemi mentora földi nyughelyét. Zora Neale Hurston maradványai addig egy akkor még szegregált temető jelöletlen sírjában pihentek. Születési dátuma az abban az időben hozzáférhető információk szegényessége miatt tévesen került a sírkőre: valójában 1891-ben született. A dátumot később sem javították át, helyette ma egy információs tábla igazítja el a temetőbe látogatókat – ami igen korrekt megoldás, és nem csupán azért, mert a tűző nap alatti sírvadászat önmagában is egy Hurstonhöz (és Walkerhez) méltó Southern Gothic-fabulát képez, hanem mert az idézet és a rontott dátum együtt adja ki Zora Neale Hurston, e csúnyán elfeledett, évtizedekkel a halála után mégis a XX. század legjelentősebb amerikai szerzői közé emelt géniusz történetének esszenciáját.

Amennyiben elfogadjuk, hogy a déli gótika megannyi lidérce közül a legdermesztőbbek a rabszolgatartó múlt fantomjai, úgy művei mellett Zora Neale Hurston életútját is odahelyezhetjük az irányzat emblematikus rekvizítumai közé. Az írónőnek mind a négy nagyszülője rabszolga volt, sőt édesapja is jogfosztottként látta meg (két évvel az első felszabadítási hullám előtt) a déli napvilágot. Noha a kis Zora a szegregált délen nőtt fel, a szűkebb pátriáját jelentő floridai Eatonville jó ideig megóvta őt a durva felületű valóságtól, amennyiben az akkor még kizárólag feketék lakta település életében értelemszerűen nem játszhattak jelentős szerepet a faji alapú feszültségek. Középiskolába, majd egyetemre járt, alapvetően feketék számára alapított intézményekbe, előbb Baltimore, majd Washington államban, ami egyszerre jelzi az Államok-szerte tapasztalható emancipatorikus törekvések és a teljeskörű integráció hiányának valóságát. Antropológusként végzett, és részt vett egy csomó érdekes kutatásban Haiti szigetén és Jamaicában (a vudukultúrát tanulmányozva – lásd a Tell My Horse című kötetét), valamint a szülőállamában (a folkzene történetének egyik legnagyobb gyűjtője, Alan Lomax oldalán). Közben írásaival és lendületes személyiségével is erősítette a keleti parton az úgynevezett harlemi reneszánsz mozgalmát, amely hullám fekete alkotók kisebb tömegét sodorta a szélesebb nyilvánosság elé. Zora Neale Hurston prózája azonban a maga idejében nem lett népszerű, sőt még főművét, a Their Eyes Were Watching God című regényt is inkább ellenségesen fogadták.

Az eredetileg 1937-ben megjelent regény legmarkánsabb jellemzője a lokális dialektus kivételesen eleven megragadása, amely során úgy a nyelvtan, mint az írásmód markánsan átalakul. Az alábbi idézet, amely szerint az elbeszélőt, Janie Crawfordot a nagymamája és azok a jólelkű fehérek nevelték, akiknek a nagymama Nyugat-Floridában dolgozott, betű szerint így olvasható például a könyvben:

Mah grandma raise me. Mah grandma and de white folks she worked wid. She had a house out in de back-yard and dsat’ where Ah wuz born. They was quality white folks up dere in West Florida.

Vagyis „helyesen”:

My grandma raised me. My grandma and the white folks she worked with. She had a house out in the backyard and that’s where I was born. They were quality white folks up there in West Florida.

Túl azon, hogy mi, magyar olvasók talán már ennyiből is megérthetjük, miért nem fordították le még eddig az idegen kultúrák vernakuláris nyelvét és/vagy argóját közismerten nehezen megközelítő anyanyelvünkre a regényt, ahhoz is kulcsot kapunk, hogy mi zavarta annyira a szöveg korabeli kritikusait: az amerikai fekete közösség egyenlőségi mozgalmának abban a szakaszában degradálónak, a fehér ember szórakoztatására beemelt intarziának tekintették ezeket a részeket – miközben a mai olvasó sokkal inkább hitelesítő, közegfestő és atmoszférasűrítő gesztust láthat benne.

Az alapszituáció eleve központi jelentőséget ad az élőbeszédnek: az ekkor már középkorú Janie Crawford egy tornácon (a Southern Gothic kedvelt helyszínén, mesék, legendák és mítoszok keltetőjében, afféle helyi fonóban) egy barátnőjének felidézi addigi élete fordulatait. Ugyanakkor a szövegnek különösen eredeti hangulatot kölcsönöz, hogy amikor hagyományos külső elbeszélőre vált, Hurston a földszagot maga mögött hagyva finoman elemelt, lírai nyelvezetet használ – az egész regényen következetesen végigvitt motívumokkal, amelyek közül a Janie nőiségének és önállóságának kivirágzását szemléltető körtefa a legfontosabb.

A Their Eyes Were Watching God provokatív radikalizmussal fordul szembe úgy keletkezése korának, mint az elbeszélt időszak (az 1910-es és ’20-as évek) súlyos egyenlőtlenségeket és bőven megmaradt hierarchikus viszonyokat mutató valóságával, amennyiben egyszerűen nem vesz tudomást az uralkodó fehér többségről: a kaukázusiak nemhogy cselekményalakító (akár negatív, akár pozitív) szerepet és nevet nem kapnak, hanem lényegében nem is látjuk őket, legföljebb a margó margóján is túl, valahol a távolban ellebegő szellemalakokként. Ez azonban csak a felszín – hiszen a déli gótikáról már megtanulhattunk annyit, hogy tudjuk: ezen a vidéken a szellemalakok is képesek hosszúra nyúló árnyékokat vetni.

A szöveg első kétharmadát kitevő – Harold Bloom meghatározásával heroikus-vitalista – fejlődésregényben Janie Crawford fokozatosan táguló körökben, újabb és újabb férfiak mellett, más- és másféle, de egyként fekete közösségekben bontogatja egyre magabiztosabban lepkeszárnyait. Saját hangot, saját képességeket, testi és lelki autonómiát talál: míg első férjéhez csak a nagyszülői kényszer taszítja, második társát már ő maga választja meg, és bár a jelentős közösségszervezőként elénk lépő (a településen egy gyönyörű jelenetben szó szerint lámpát gyújtó) férfi szimpla trófeafeleséggé akarja lefokozni, fellázad, és végül úgy szimbolikusan (kiengedi a haját), mint a leggyakorlatiasabb értelemben (átveszi a boltot) a saját lábára áll, és így is mozog aztán igazi nagy szerelme, Vergible „Tea Cake” Woods oldalán tovább az Everglades-vidék felé.

Mindeközben pedig azt láthatjuk, hogy az egykori rabszolgasorstól csupán egyetlen generációnyira lévő fekete férfiak és nők gond nélkül újratermelik egalitáriusnak alapított közösségeikben a szinte átjárhatatlan kasztokat, és egyúttal a rasszizmust is – úgy az egyéb kisebbségekkel, mint magukkal a feketékkel szemben, akiket a bőrszínük sötétsége alapján különböztetnek meg. Az igazán feketék a helyi vélekedés szerint például nem értenek semmit az üzlethez, de ez az állítás a világosbőrű Janie-re – senkinek sem kell arrafelé magyarázni – nem vonatkozik. A regény végén lecsapó hurrikánra hőseinket, Janie-t, Tea Cake-et és barátaikat időben figyelmeztető indiánokat durván kinevetik („Az igazat megvallva, ezeknek az indiánoknak nem sok eszük van. Ha másképp volna, még mindig az övék volna ez az ország.”), és a krízishelyzetben automatikusan azt nézik, hogy mit lépnek a fehér szomszédok.

Így amikor menekülniük kell, már majdnem késő. A regényben már eddig a pontig is akadnak emlékezetesen groteszk jelenetek (megcsodálhatjuk például egy felszabadított szamár temetését), a hurrikán érkezésével azonban a szöveg lényegében zsánert vált, és letaglózó gótikus horrortextusként hömpölyög tovább: csörgőkígyók másznak elő rejtekhelyükről, az Okeechobee tó vize támadásba lendül, veszett kutyák csaholnak, és mindenütt halottakat látunk: a házak romjai alatt, a vízen lebegve, a fák ágain lógva. Mindenkit maga alá gyűr a haragvó, pusztító természet, vagy valami még nagyobb – ahogy a regénycímet adó mondat közli: „Látszólag a sötétet kémlelték, de a tekintetük istenre tapadt.”

És bár a vihar végül elvonul, ennek a pusztításnak a nyomai sem múlhatnak csak úgy el: a menekülés közben veszettséggel megfertőződött, tébolyult Tea Cake-et végül Janie-nek kell agyonlőnie – éppen azzal a fegyverrel (rettenetes iróniát felmutatva), amellyel a férfi tanította meg lőni. A történet egy rövid tárgyalásbetét után (ahol a nőt felmentik) véget ér, de a végképp autonóm személyiséggé érett Janie Crawford históriája ezen a ponton legföljebb csak félbeszakadhat: egyetlen olvasóban sem lehet kétség, hogy ez az asszony nagyszabású dolgok felé halad majd a zárómondatok után is.

Ahogy végül, oly sok viszontagságot követően Zora Neale Hurston is kellően magasra jutott a maga körtefáján. Noha a halála idején teljesen elsüllyedt szerzőnek számított, Alice Walker és mások hatására, illetve a korszellem változásával már a 80-as években intenzív kritikai és olvasói figyelem irányult rá; olyannyira, hogy ma már úgy a női, mint az afrikai-amerikai, valamint a déli gótikus irodalom történetében megkerülhetetlen alkotóként hivatkozzanak rá mindazok, akik a floridai földeken követni kezdik máséval összetéveszthetetlen lábnyomát.

*

Zora Neale Hurstonnek eddig egyetlen könyve sem jelent meg magyarul. Újrafelfedezése óta a Their Eyes Were Watching God rengeteg kiadást megért, angolul mindenféle formátumban könnyen elérhető. Az írónő – mérsékelten megbízhatónak tekintett – önéletrajza Dust Tracks on a Road címen jelent meg; a róla szóló könyvek közül Valerie Boyd biográfiája (Wrapped in Rainbows: The Life of Zora Neale Hurston), illetve a regényére fókuszáló, Harold Bloom szerkesztette tanulmánykötet (Zora Neale Hurston’s Their Eyes Were Watching God) emelhető ki. Alice Walker vonatkozó írása (Looking for Zora) az In Search of Our Mothers’ Gardens című esszégyűjteményében található.