Noha a Southern Gothic prózára kétségtelenül általánosan jellemzőek a – nem a természetfeletti tartományából közénk látogató – kísértetek, ebből még nem következne, hogy a szövegeken túl az irányzat jelentősebb szerzői között is találhassunk olyanokat, akik afféle talányos szellemalakokként lebegtek végig az életen. Pedig találhatunk. A legkülönösebb jelenség talán a zsáner egyik alapító anyája, Katherine Anne Porter volt, aki fiatalon került a halál kapujának közvetlen közelébe, hogy aztán mintegy feltámadva hófehér hajjal, kivételes szépségét mágikus módon egészen a 90 éves korában bekövetkezett haláláig megőrizve tegye meg rendhagyó köreit;

vándorlásai során olykor mintha a nagyvilág több, egymástól távoli pontján is egy időben tűnt volna fel.

A XX. század ’20-as, ’30-as éveiben Faulkner és a vele nagyjából egyszerre publikálni kezdő Porter által életre hívott, majd az 1940-es, 50-es években az ő bűvkörükben is alkotó, döntően nőnemű szerzők által megerősített, máig eleven – és a magyar nyelven olvasók számára, mint e sorozatban látni fogjuk, meglepő bőségben hozzáférhető – amerikai irányzatnak nincsenek ugyan merev szabályai, bizonyos jellemzői azonban mindenkinek határozottan segíteni tudnak a beazonosításában – Katherine Anne Porternél pedig lényegében az összes ilyen motívumra rátalálhatunk, és nemcsak az életműben, hanem az író életrajzi tényei között is.

Porter esetében a szövegbéli és az életében megesett fordulatokat nehéz volna precízen különválasztani. Noha legnagyobb közönségsikerét egyetlen, kései nagyregényével, a középfajú Bolondok hajójával aratta, alapvetően novellistaként, illetve a Southern Gothic szerzői által olyannyira kedvelt, 50-100 oldalas kisregényforma mestereként kanonizálták. Hosszú élete során keveset írt: összesen 27 rövidprózája ismert – e szövegek méretes részhalmazában pedig egy önéletrajzi regény töredékeit ismerhetjük fel, középpontjukban mindgyakran az író Miranda nevű alakmásával.

Katherine / Miranda egykor büszke, vagyonos, Louisianából származó családba születik, amelyik aztán az anyafigura korai halála után ütemes deklasszálódáson esik át – olyannyira, hogy még (amint ezt A sír című novellában szerzőnk később megörökíti) a felmenők hamvait is ki kell ásni a kertből az egyik, egyre szerényebb körülmények közé vezető költözésük során.

Az amerikai Dél egykori, mitikus nagysága és e nagyság szakadatlan szertefoszlása a századforduló idején kulcsfontosságú élettény volt a Southern Gothic első hullámainak texasi, louisianai, georgiai, alabamai, vagyis hangsúlyosan helybéli szerzői számára,

ahogy persze a szembenézés is a régi rend (novellaciklus címe Porternél) súlyos ellentmondásosságával, élén a rabszolga-kizsákmányolással és mindazzal, ami ebből a gyakorlatból következett még hosszú évtizedekkel a formális egyenjogúságot biztosító törvények után is. Különös módon azonban ma, a mi számunkra is leginkább ez a korszakhatár-pozíció szavatol a Southern Gothic aktualitásáért – talán még inkább meghatározó módon, mint az ide tartozó szövegek időtállóan éjfekete iróniája, vibrálóan színes, groteszk alakjai, szabálytalan példabeszédszerűsége, markáns és egyedi szubkultúrarajza. Mi ugyanis, akárcsak Porter, Eudora Welty, Flannery O’Connor, Walker Percy vagy Carson McCullers görög mítoszokból a vadnyugaton át közénk szalasztott, esendő figurái, úgyszintén egy haldokló régi és egy még meg nem született új világ közti zóna szereplői vagyunk, ahol egyelőre csak a szülési fájdalmak biztosak, hiszen azokat mindenki a csontjaiban érzi.

A testi-lelki gyötrelmeket Katherine Anne Porter sem kerülhette el. A Texasban, nagyszülői felügyelet alatt, évekkel-évtizedekkel korábban eltemetett, valahogy mégis mindenütt jelenlévő rokonok szelíden fojtogató árnyékában (lásd a Régi halandók bánata című kisregényt) cseperedő leánygyerek 16 évesen megszökik otthonról, férjhez megy, majd pár év múlva el is válik. Énekesnőként lép fel, filmekben statisztál, közben válogatott tüdőbetegségekkel kezelik. 1918-ban elkapja a spanyolnáthát, ami majdnem végez vele – az élmény mirandásított feldolgozása a Fakó ló fakó lovasa című csodálatos kisregényben olvasható, amelyben figyelemre méltóan éppúgy a halálközeli élmény után a mindennapokba való visszatalálás nehézségeiről és melankóliájáról olvashatunk, mint Nádas Péter Saját halálában.

A rákövetkező években a kórházi ápolása során megkopaszodott, majd hófehér hajat növesztett, s ezzel voltaképp a szabálytalanságukat külsejükben is hordozó, minden ismerős jellemvonásukkal együtt is ingerlően meseszerű, jellegzetes S. Gothic-figurák hús-vér változatává átlényegült Porter hol New York-i, hol pedig mexikói magazinok, illetve az utóbbi helyszín esetében duhaj forradalmárok környékén sertepertél, így privát életében éppúgy mintegy megduplázza a déliséget, akárcsak az ekkoriban megjelenő első novelláiban, amelyek a gyerekkor texasi miliője mellett több esetben is (Maria Concepción, A virágzó júdásfa) a számos szempontból fülledtnek mondható mexikói környezetben bonyolódnak. Ez a duplázás pedig csak tovább erősíti az ebben az irányzatban oly hangsúlyos helyi atmoszférát – mondhatni, a couleur locale-t, ha a kifejezés elegáns csengése (a terület fontos részét képező Louisiana francia érintettségétől függetlenül) nem lenne annyira idegen a Southern Gothic poros, száraz (vagy épp a kanyar után veszélyesen mocsaras), arccal a nincstelenségbe néző vidékeitől.

Első, karcsú novelláskötete 1930-ban jelenik meg, majd sporadikusan érkezik az egytől egyig jól fogadott többi, miközben hol Amerikában, hol Mexikóban, hol pedig immár Európában is látni vélik őt, többnyire mindenféle egyetemek és szerkesztőségek környékén.

A követhetetlen ide-oda utazgatásokon túl számolhatatlanul megy férjhez és válik el, egymást követik életében a vetélések és az abortuszok, egy ponton pedig gonorrhoeát kap,

ami miatt eltávolítják a méhét. Zaklatott magánéletét figyelembe véve nemcsak az kész csoda, hogy egyáltalán papírra tudta vetni korai modernizmustól ihletett, összességében mégis saját hangon megszólaltatott életműve darabjait, hanem hogy ilyen kibillenthetetlen következeteséggel és koncentrációval írta végig ezeket a szövegeket.

A Porter-írások eleven erejére az egyik legjobb példát kínáló Bor, délben a kivételek közé tartozik a szerző kisregényeinek sorában, amennyiben a regényke nélkülözi Mirandát és kompániáját, és – a texasi helyszínt leszámítva – más szempontból sem életrajzi ihletésű. Eredetileg 1939-ben jelent meg a Pale Horse, Pale Rider című, három kisregényt közreadó kötetben, amelynek szövegeit formai szempontból összeköti, hogy mindegyikben az elképzelhető legszigorúbb, felejthetetlen és fájdalmas szövegzárlatokat olvashatunk – a Bor, délben esetében annyira hűvöset és szilárdat, mint egy sírkő. De ne rohanjunk ennyire előre.

A történet 1896 és 1905 között játszódik a vadnyugati viszonyokból éppen csak kilábalt Texasban. Az elbeszélés a terjedelem rövidsége ellenére regényesen ráérős, és a maga linearitásában, hagyományos külső elbeszélőjével és jellemfestő dialógusaival megtévesztően egyszerű – de ravaszsága csak az újabb olvasás során lesz világos, amikor is kontúrosabbá válik a szöveg markáns, ám leplezett belső iróniája. Csak egyetlen példa erre: a kisregényben a Thompson család (férj, feleség, két fiúgyerek) szerény tejfarmján járunk, egy hétköznapiasan gyarló, kicsit iszogató („(...) Thompson szeretett olykor a pohár fenekére nézni, noha a helyi választásokon mindig a szesztilalom mellett szavazott.”), a gyerekeit néha megpofozgató, apró álmokat és kisszerű sérelmeket dédelgető, amúgy kortipikusan rasszista családatya birodalmában, akinek véleménye szerint „akármilyen ócska is az a fehér ember, egy tucat négerrel felér”, pláne, hogy az ő előző két „négere” azért nincs már ott a farmon, mert késelésbe keveredtek. Rendes fehér ember ilyet például nem csinál – sugallja nekünk a jó Thompson, hogy aztán a kisregény végén ő maga kövessen el egy brutális baltás gyilkosságot.  

Mivel a farmon elkél a segítség, a Thompsonok felfogadják a hozzájuk betérő Olaf Heltont, az első kísérteties alakot a történetben. A svéd Helton tájidegen elem: fehér hajú, szinte fehér szemű, majdnem néma alvajáró, aki azonban az önsajnálatba a farmgondozáshoz képest látványosan több energiát fektető Mr. Thompsonnal ellentétben minden szükséges munkát hibátlanul, némiképp kényszeres precizitással elvégez.

Hogy e különös figurával vagy figura révén valami rettentő fog történni, az egyszerűen benne van a – homokszemcsés, öröknyárban kiszárított – levegőben.

Aztán történik is. Előbb csak egy aprócska esemény, aligfordulat, de Porter stabilan a gyomor felé céloz vele: egy napon Olaf Helton jó erősen, jó gorombán megrázza a két rosszcsont fiúgyereket, mert hozzányúltak a férfi szájharmonikáihoz (amelyeken ugyanazt, a kisregény címébe is beszökő dalt fújja minden egyes nap közel tíz éven át). Az esetet Porter az úgyszólván hagyományos módon elnyomott, konfliktuskerülő Mrs. Thompson szemszögéből ábrázolja, aki persze nem nagyon tesz semmit, de akivel együtt bennünk is fokozódni kezd valami tagadhatatlan rossz előérzet: annak sejtése, hogy a sors istennői elkezdték zongorahúrszerű fonalaikat felsimítani az embernyakak köré.

Évekkel később aztán megtörténik az elkerülhetetlen – de Porter technikájára jellemző módon a tragikus események motorja végül mégsem a Helton-figura lesz, hanem egy nem kevésbé groteszk alak, a farmhoz váratlanul egy másik államból odakocsizó Homer T. Hatch („A bőr petyhüdten lógott, és a ruhája lötyögött rajta; látszott, hogy ez az ember igazából kövér, és talán épp mostanában lábolt ki valami betegségből.”), akinek folyton harsányan nevet a szája, a szeme viszont egy pillanatra sem. Porter ezután a ragadozószerű, korpulens jövevény és a riadt áldozat szerepébe kényszerítve egyre nyugtalanabbul feszengő Mr. Thompson magasfeszültségű, szándékos mellébeszélések és félreértések fekete pettyeivel telehintett dialógusában tárja elénk, amit már amúgy is sejtettünk: hogy Olaf Heltonnal valami nagyon nincs rendben; agyonszúrta a saját testvérét, és nem ártana visszavinni az elmegyógyintézet falai közé, ahonnan egykoron megszökött. Mr. Thompsont azonban, és itt válik Porter embertana egyetemesen fanyarrá, valójában nem az ijeszti meg, majd bőszíti fel végzetesen, amit Heltonról megtudott, hanem a tény, hogy a mások előtti tekintélyét, méltóságát mindenek felettinek gondoló férfiembert lóvá tették, hogy Mr. Thompson (a környezetében hamarosan mindenki számára nyilvánvaló módon) hülyét csinált magából. Vagyis az ő szemében inkább Homer T. Hatch tette ezt a csúfságot vele, hiszen ha nem jön fontoskodni a farmhoz, az élet szépen és békésen csordogálhatott volna tovább – meggyilkolt testvér ide, bolondokháza oda. Homer T. Hatchnek e bűnéért természetesen lakolnia kell.

Porter rendkívül hatásos fogása, hogy – az érett Patricia Highsmith-t előlegező módon – az olvasót néhány igen nyomasztó pillanatra akkor is a végül baltát lendítő Mr. Thompson oldalára állítja, ha tudjuk, hogy valójában persze a Hatch-figurának van igaza, bármilyen ellenszenvesen harsog is az orrunk előtt. Igaza van – mármint a törvény betűje szerint; ami az észhez szól. Csakhogy mindannyiunk mellkasában ott dobog egy sötétvörös emberi szív.

A szív és az ész gyötri egymást aztán a kisregény záróoldalain is. A bíróságon felmentett, saját lelkiismerete előtt azonban önmagát megnyugtatóan sohasem tisztázó Mr. Thompson a feleségét magával rángatva járja a szomszédságot, hogy egyre nekikeseredettebben bizonygassa (úgy a szomszédok, mint a felesége előtt), hogy a történtek ellenére ő alapvetően jó ember, aki voltaképp nem is hibázott, csak egy igen különös és sajnálatos eseménysor áldozata lett. Ezt azonban éjszakai magányában ő maga sem hiszi el. Felépül hát a rémület katedrálisa, hogy árnyékával végképp elhozza a gótikát a déli földekre. „Az egész élet egyetlen rettegéssé alakult, a szomszédok arca, a fiai arca, az egész világ arca, a tulajdon házának alakja a sötétben, a fűnek, a fának az illata, mind-mind borzalommal töltötte el” – olvashatjuk Mrs. Thompsonról, akinek férje annyira azért nem ostoba, hogy felesége gesztusait figyelve ne tudná levonni a keserű tanulságot. Katherine Anne Porter írásaiban pedig nem jár enyhítés: hiába bízunk benne csendesen, nem jönnek váratlan megváltást hordozó fordulatok. Ujjunkat az utolsó mondatra téve csak a fatalizmus márványhidege tapintható.

*

A Bor, délben két kötetben is megjelent magyarul, mindkétszer Zachár Zsófia fordításában. Előbb, 1969-ben a Csalhatatlan vér – Amerikai kisregények című, a Southern Gothic felől nézve is alapvető (Porter mellett Weltyt, McCullerst, O’Connort és Truman Capote-t közreadó) antológiában, majd 1972-ben a Katherine Anne Porter legfontosabb elbeszéléseit és kisregényeit egybegyűjtő Fakó ló fakó lovasában. Mindkét könyvet az Európa Könyvkiadó adta ki, s noha nagyon is megérdemelnék az újrakiadást, a cikk megjelenése idején antikváriumokból akadálytalanul beszerezhetők.