A Southern Gothic mesterei 5. (John Berendt: Éjfél a jó és a rossz kertjében)
Fotó: georgiaencyclopedia.org – Billy McDonald / Shutterstock
A Southern Gothic mesterei 5. (John Berendt: Éjfél a jó és a rossz kertjében)

Southern Gothic! Folyatjuk Greff András sorozatát, amelyben az amerikai Dél irodalmának remekműveit mutatja be.

Egy gyilkossági eset nyomába eredő tényregény kezdődhet így is, úgy is – a tankönyvi mesterpélda azonban alighanem a következő volna:

„[Jim] Williamst emberöléssel vádolják, hirdette a főcím, alatta nyúlfarknyi szöveg. A cikk szerint hajnali három órakor a rendőrséget kihívták a Mercer-házhoz, amelynek dolgozószobájában ráleltek a huszonegy éves Danny Hansford holttestére; a halott vére egy perzsaszőnyegre folyt. A lövések a fejébe és a mellébe fúródtak. A színhelyen két pisztolyt találtak. A házban számos tárgy összetört. Williamst előzetes letartóztatásba helyezték emberölés vádjával – és azzal, hogy csak huszonötezer dollár óvadék ellenében engedik feltételesen szabadlábra.”

Bármi történt is valójában azon az estén a vöröstéglás homlokzatával Savannah városában ma is büszkén álló Mercer-ház falai között, a huszonegy éves Danny Hansfordot 1981. május 2-án kétségkívül agyonlőtték. John Berendt újságíró nagyon is regényként megírt (és úgy is olvasandó), hazájában vadul sikeresnek bizonyult, a New York Times bestseller-listáján 216 hétig ott ragadó könyve 1994-ben jelent meg. Hogy megnyugtatóan megoldotta-e benne az ügyet, vagy sem – ha már a bíróságnak nem sikerült –, jó kérdés. Talán még ennél is lényegesebb azonban, hogy a fentebb idézett „nyitány” vajon miért csak a kétszázadik oldal után kapott helyet a műben.

A Southern Gothic alapító atyái és anyái számára az őket testben és lélekben örökre rabul ejtő, műveikben látomásos erővel ábrázolt világ alapvetően szűkebb pátriájuk második világháború környékéig elérő éveit, évtizedeit jelentette. A zsáner azonban a déli államok temetőit beborító spanyol mohaként terjeszkedett szépen és feltartóztathatatlanul tovább a Faulkner/McCullers/O’Connor generáció tovatűnése utáni évtizedekben is – mint e sorozat későbbi állomásán látni fogjuk majd, egészen napjainkig. Az irányzat fennmaradásáért pedig csak részben szavatolnak a töretlenül érkező új és új tehetségek. Figyelembe szükséges vennünk egy másféle állandóságot is: jelesül, hogy bár a Southern Gothic markáns kis- és nagyepikai teljesítményeiben bemutatott miliőt is elérik a történelem hullámaiból szemerkélő vízcseppek, sem a meghatározó díszletek, sem a jellegzetes karakterek és attitűdök nem változnak szinte semmit az egyszerre ragyogó és pusztító, mágikus gőzöket párologtató öröknyárban. Berendt regénye sokat segíthet ennek felismerésében.

A New Yorkból a ’80-as évek közepén a Georgia állam keleti végében szerénykedő Savannah-ba (Flannery O’ Connor szülővárosába) látogató, majd oda is költöző szerző művének talán legszívszorítóbb vonása, hogy alkotója mennyire nem képes ellenállni a közeg hívószavának, diszkrét, ám nagyon is kézzel fogható varázslatainak. Noha alapvetően a gyilkossági ügy és az elképesztő, újra- és újra- és újratárgyalt per vonzotta a városba, Berendtet – és rajta keresztül az olvasót – hamar elkezdi lényegében minden más jobban érdekelni. Nincs mit csodálkozni rajta: a 150 ezres kisváros nem csupán turistabuszokkal körbebástyázott neoreneszánsz palotákat és mutatós kis terek sorát kínálja a szemnek, hanem az excentrikus lelkek komplett karneválját is.

Mindeközben egy, a rendíthetetlen konzervativizmusával felettébb elégedett városkában járunk, ahol a méltán híres asszonyklub estjei 1893 óta változatlan formában, programmal, menüvel és meghívottszámmal zajlanak. Ahol bár mindenki zokszó nélkül elfogadja a polgárjogi törekvések eredményeit, a helyi arisztokrácia igyekszik még a legjobb egyetemeken végzett feketéket is a saját elitnegyedein kívülre zárni – bár ugyanez vonatkozik a város-, vagy, legyen, az államhatáron túl született „gyüttmentekre” is.

Egy javíthatatlan helyi dzsentri a társaság oszlopa lehet, a másholt képviselő mintapolgár csak vendég, aki beles az ablakon.

Tagadhatatlan vaskalaposság ide vagy oda, ezek az összetéveszthetetlen akcentussal és észjárással felszerelt déliek elfogadják, sőt egyenesen a keblükre ölelik a maguk talajából kinőtt elképesztő különcöket. És nemcsak a fényes nappal is martinis poharat emelgető nagyasszonyt, hanem a láthatatlan kutyát – vagy éppen cérnaszálon legyeket! – sétáltató dzsentlmeneket, az otthonában hobbiból mérget kavargató szomorú lovagot, a többezer dalt fejből tudó korhelyt, a vuduhívő sarki boszorkányt, az anyakirálynőként bálokon végiglejtő transzvesztitát – és még a gyilkossági ügybe keveredő régiségkereskedőt is.

Ezeken az utcákon nem azért rándítják meg sokan egykedvűen a vállukat, ha eldördül egy fegyver, mert annyira veszélyes környék lenne, hanem mert minden második helyi lakos ködképeket, bolondériákat, személyre szabott, otthonos együttéléshez kipárnázott mániákat pásztáz a kedélye láthatárán. Nincs is annál természetesebb hát, ha elsül a revolver, pláne két sajátosan fluid szexuális beállítottságú férfiember – egy helyi, még a börtönből is Fabergé-ritkaságokra licitáló ingatlangróf és harcias kis protezsáltja/szeretője/mindenese – csetepatéja közben.

Így aztán hiába sorolják Berendt regényét oly gyakran a Hidegvérrel mellé (amelynek szerzője, Truman Capote maga is beférkőzhetne néhány művével, főleg a Más hangok, más szobákkal ebbe a sorozatba), a kettő nem is állhatna távolabb egymástól. Klasszikusában az extenzív teljességre törekedő Capote egy bestiális négyes gyilkosságot, annak résztvevőit, mindenekelőtt a végül ki is végzett tetteseket és az ő banalitásában is figyelmet kívánó gonoszságukat vizsgálja – Berendt a környék sajátos flóráját és faunáját. Olyannyira, hogy figyelme még azután is minduntalan el-elkalandozik, hogy könyve közepe táján végre ráfordul a tényleges bűnesetre.

Noha mindkettő határozott gesztusokkal – élénkre konstruált dialógusokkal, Berendt esetében részben szabadon kezelt, az elbeszélés hatásosságának igényéhez igazított kronológiával – regényesített non-fiction, az Éjfél… formai megoldásaiban sem annyira Capote-t követi, hanem inkább a Hidegvérrel írása idején megszülető, rokon vonásokat is felmutató új újságírás ernyője alatt Hunter S. Thompson által kieszelt gonzo típusú, résztvevő riportázshoz látszik közel sodródni. A könyv John Berendt nevű elbeszélője ott van tehát minden kilométerkőnél (tárgyalóteremben és vacsoraasztalnál, vudurituálén és revüműsoron), viszonyokat létesít, mérlegel, közbeszól – de nem ítélkezik, amivel rendkívül aktív részvételre csábítja egyébiránt háromoldalanként valamilyen káprázatos részletszilánkkal el-elkábítani igyekezett olvasóit. Értő útmutatása nyomán ebben a kivételesen olvasmányos regényben egy végletesen zárt, az agytekervények állagát is átformálóan forró és párás, erős ízeket, italokat és gesztusokat kultiváló mesevilág tárul fel, amely még ha akarná, sem tudná rejtegetni árnyékos oldalait, a homályosabb sarkok azonban csak felfokozzák erotikus vonzerejét.

Nincs még egy ilyen hely a kerek nagyvilágon – ám élve sajnos, sugallja a könyv, nem is hagyhatja el egyetlen lakója sem.

*

John Berendt regényét az Európa Könyvkiadó jelentette meg magyarul 1997-ben, a Clint Eastwood rendezte, középszerű filmadaptáció bemutatója évében, Pardi András fordításában. Berendtnek később még egy műve megjelent Amerikában, a velencei tárgyú The City of Fallen Angels 2005-ben, amely egyelőre elkerülte a magyar könyvkiadást.

Az esszé szerzőjéről
Greff András (1980)

Szerkesztő, kulturális újságíró. 

Kapcsolódó
A Southern Gothic mesterei 4. (Eudora Welty: Kitaposott ösvény)
Greff András (1980) | 2023.08.11.
A Southern Gothic mesterei 3. (Zora Neale Hurston: Their Eyes Were Watching God)
Greff András (1980) | 2023.07.08.
A Southern Gothic mesterei 2. (Carson McCullers: A Szomorú Kávéház balladája)
Greff András (1980) | 2023.06.03.
A Southern Gothic mesterei 1. (Katherine Anne Porter: Bor, délben)
Greff András (1980) | 2023.05.06.
A Southern Gothic mesterei 6. (Walker Percy: Hurrikánok évszaka)
Greff András (1980) | 2023.12.23.
A Southern Gothic mesterei 7. (M. O. Walsh: Fényed ki ne hunyjon)
Greff András (1980) | 2024.01.19.
A Southern Gothic mesterei 8. (Flannery O’Connor: „...és erőszakosak ragadják azt magukhoz”)
Greff András (1980) | 2024.02.23.