A Southern Gothic mesterei 8. (Flannery O’Connor: „...és erőszakosak ragadják azt magukhoz”)
Fotó: Wikipédia
A Southern Gothic mesterei 8. (Flannery O’Connor: „...és erőszakosak ragadják azt magukhoz”)

Southern Gothic! Folyatjuk Greff András sorozatát, amelyben az amerikai Dél irodalmának remekműveit mutatja be.

A sokszor elismételt (többek által mégsem feltétlenül elfogadott) állítás, mely szerint a szépirodalmat nem érdemes videóbíróval milliméterre bemérhető versenysportként szemlélni, felettébb helyénvalónak látszik, ha végiggondoljuk, hogyan tudnánk például hierarchiát felállítani az emberi lény iránti általános megvetést, lenézést, viszolygást a legélesebben kifejező szerzők között – éppen a mizantrópiateljesítményük alapján. Meddig mennek el ezek a kitartóan maliciózus urak és asszonyok? Ha komolyan veszik magukat – és Thomas Bernhardról, Jonathan Swiftről, Nádas Péterről, Michelle Houellebecq-ről vagy esszénk voltaképpeni tárgyáról, Flannery O’Connorról ennyi azért feltétel nélkül kijelenthető –, akkor egészen a falig (majd az azon homlokcsontjukkal ütött lyukon még annál is tovább).

De ha nagyságukat vagy súlyukat a szemléletük radikalitása szempontjából nem érdemes is méricskélni, a különbségeket igenis ajánlott észlelni közöttük – mindenekelőtt abban, hogy milyen irányból és talajról tekintenek (le) ránk, szerencsétlen, nyomorult, szánalmasan vergődő teremtményekre. Ez a pozíció Flannery O’Connort azonnal kiemeli nemcsak zsánere, a Southern Gothic, hanem lényegében a XX. század összes többi nagy angolszász írója közül is.

Az 1925-ben Savannah-ban született, lupusszal vert és fiatalon, 39 évesen elhunyt író ugyanis

úgy tudja kifejezni féktelen iszonyatát lényegében mindenféle fajta, hím- és nőnemű, öreg és fiatal, fekete és fehér bőrű embertársa iránt, hogy közben mégsem fordít hátat mély katolikus hitének,

ami pedig magában foglalja a megváltás, a megváltódás és így az emberi jóság valós lehetőségét is. Hogy ez mennyire könnyen fordulhatna át bigott, féloldalas prédikálásba vagy másfelől valamiféle kincstári optimizmusra építő, filléres álnaivitásba, talán nem kell hosszan részletezni. Flannery O’Connor egyszerre látomásos és töményen földszagú írásaiban azonban mindig végighalad a kifeszített kötélen a tátongó szakadék felett, mert a botra, amellyel egyensúlyoz közben, lenyűgöző teherbírással mindkét méretes súlyt ráakasztja: egyszerre veszi komolyan a csúfat és a szentet, és szövegeiben egy időben képes mozgásba lendíteni őket.

Második, eredetileg 1960-ban megjelent kisregénye, bár vannak hívei (Harold Bloom például mesterműnek nevezi[1] kritikai szöveggyűjteményében), valamivel kevesebb figyelmet kap a recepcióban, mint döbbenetes novellái vagy a Csalhatatlan vér című első kisregény, pedig ezektől csupán annyiban különbözik, hogy O’Connor itt a rá hagyományosan jellemző, töményen epés, de persze éppen ezért rendkívül mulatságos leírásokat csak a regényke legelején veti be, főképp Mason Tarwater bemutatásakor. Az öreg férfiú ugyanis bár valóságos (a választott ügyében és Istenében hívő, szellemi értelemben aszketikus, a világtól elvonult, a déli tájba az Ószövetség szellemiségét elhozó) próféta, minden ízében modern, XX. századi, tehát végtelenül gyarló alak: bugris, ripők és tohonya ember, hasa, mint a „túlkelesztett kenyér”. Miután azonban ő kitűnik a képből, O’Connor elhagyja a mókát, és marad, ami nála ekkora erővel és ilyen provokatívan talán csak méltán híres, okkal szételemzett novellájában, az Alig akad ma jó emberben érvényesül:

a sötét és a brutális, egyúttal a fényes és a szent áramoltatása – egyetlen nagy folyamban.

A címét Máté evangéliumából nyerő[2] regényben Mason Tarwater, a nagy-nagybácsi kisgyermekkorában elragadja elárvult, majd mereven szekuláris nagybátyjához került unokaöccsét, hogy megmentse a lelkét, és őt is prófétává nevelje. Az öreg halála után Francis Tarwater, a szöveg középponti alakja úgy-ahogy elföldeli a rokont, és jó Southern Gothic-szokás szerint felgyújtja a házat, amelyben addig élt, majd elkerül Rayberhez, a nagybácsihoz, aki ekkor már értelmi fogyatékos kisfiával, Bishoppal él együtt. Itt aztán több fronton is megindul a harc a lelkekért, a szabadságért és az önállóságért – ám az írónő egy percre sem hagyja feledni, hogy mindez olyan vidéken történik, amelyet egy remek esszéje[3] szerint kísértet jár be: Krisztus kísértete. A kísértetek pedig – folytatja ugyanabban a szövegben – igen hevesek tudnak lenni, és szokásuk határozottan kijelölni bizonyos utakat. Továbbá “[k]ülönös árnyékokat vetnek, főleg a mi irodalmunkban.”

Különös árnyaknak az „...és erőszakosak” kétségkívül nincs szűkében. Csak szét kell nézni a vidéken, amelyet a feledhetetlen képeket alkotó O’Connor nem lelki, hanem hátborzongatóan átlelkesített tájként tár a szemünk elé. Ebben a közegben a nap „titokban lopakodik” a fák teteje mögött, a csend „várakozó”, a csillagok „mintha lyukak volnának” valaki koponyáján, a hold „kifulladva érkező, sápadt küldönc”, a fák pedig „figyelő fekete falakat” alkotnak – és így tovább.

Hogy ezt az átlelkesítést alapvetően a szentlélek számlájára írhatjuk, ott kezdhet igazán világossá válni az olvasó számára, amikor O’Connor elkezd beszéltetni egy hangot az ifjú Tarwater fejében, amely eleinte talán a józanság vagy még inkább a józan hitetlenség hangjának tűnhet, majd egyre világosabb lesz, hogy

itt maga a nagy kísértő, vagyis egyenesen a Sátán beszél –

aki a regény végén aztán (banális) testet is ölt, és (banális, de ettől még rettenetes) akcióba kezd. De ne rohanjunk előre.

A magasabb rendű, a metafizikai, az isteni jelenlétére a regény két főalakja, Rayber és Francis Tarwater más és más módokon mutatkozik süketnek és vaknak, és O’Connor egyik nagy tette, hogy plasztikusan képes ábrázolni a kettő közötti döntő különbséget. Mert míg az éppen felnőtté váló Francis Tarwater, e „gnosztikus Huckleberry Finn”[4] szabadságkeresési, önállósodási vágyból és csak ideig-óráig próbálja messzebb tolni tudatától a regényben teljesen valóságosnak felfogott elhivattatást, addig Rayber merev és menthetetlen alak, aki akkor sem veszi észre a kegyelem lehetőségét, amikor konkrétan kézzel fogható közelségbe kerül. Illetve nagyon is észreveszi, csak ahogy a hallókészülékét is lelkesen kikapcsolgatja olykor, ha neki úgy kényelmes, ezt is riadtan és ostobán arrébb taszítja magától. Rayber ugyanis szereti, szerethetné tökéletlennek látott (és az irgalmatlan O’Connor bevett módszerével persze annak is láttatott) kisfiát, ám e szeretetet ridegen elfojtja a lelkében. „Feltört belőle a szeretet beteges hulláma”, írja a hagyományos, mindent tudó, külső elbeszélői pozícióból konstruált passzusoknál is gyakran a szereplői szemszögével azonosuló szerző, és aztán megkapjuk a férfi minden másnál hánytatóbbnak éreztetett krédóját is: „Semmit sem érezni – ez a békesség.”[5]

Ez persze leginkább a totális, megbocsáthatatlan gyávasággal egyenlő, és a regény vége felé megtörténő pokoli, dosztojevszkiji súlyú gyermekgyilkosságot nem is Rayber fogja elkövetni, bár igénye egyértelműen volna rá. Francis nyomja a víz alá a fiút, de nem csupán ez történik: mielőtt végképp elszállna belőle a lélek, az ifjú Tarwater, e muszájpróféta meg is kereszteli őt – és ezzel O’Connor felfogása szerint megmenti őt az örökkévalóság számára.

Ettől még az elvárható büntetés nem marad el – „elvárható”, hiszen ebben a világban az erőszak jelenléte az egyik legstabilabb viszonyítási pont. Francis Tarwater durva testi megalázásakor viszont ismét az o’connori, mélyen zavarba ejtő kettősséggel kell szembesülnünk: az esemény ugyanis egyúttal a fiú végső megvilágosodását, kijelölt sorsa elfogadását, az utolsó, döntő revelációt is magával hozza. Vagyis a megváltást. Hiszen rombolás és építés igenis egyszerre történhet meg Flannery O’Connor világában – már azok és csakis azok számára, akik bármilyen visszataszítóak is, így vagy úgy, de be tudják látni, rá tudnak ébredni, hogy egyetlen dolog van csupán ebben a létben, ami kielégítheti a bensőjükben tátongó, hatalmas űrt, emésztő éhséget.

Ebben a felfogásban nincs helye a kompromisszumnak, ez a szemlélet, akár zavar bennünket, akár nem, légmentesen zárt – ami akkor is nagyra becsülhető, ha a végpontig mi magunk már nem feltétlenül akarjuk követni a szerzőt.

Méltán legendás kegyetlenségét Flannery O’Connor ugyanis saját maga felé is érvényesíti,

aminek egyik áldásos következménye, hogy nem hajlandó vesztegetni sem a saját, sem a szereplői, sem pedig az olvasói idejét. Minden írásában minden mondat csakis akkor maradhat a szövegegész része, ha biztos benne, hogy annak, ami a papíron történik, a lehető legnagyobb tétje van. Ez sugárzik ebből a regényből, és ez sugárzik minden más művéből is: a hit vashajlító ereje. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy egy hité? Világnézeté? Megszállottságé? Ez a zavart címkézés azonban már inkább arról árulkodik, hogy mi magunk hol állunk, és honnan olvassuk őt. Egy viszont biztos: noha Flannery O’Connor pontosan látta és mindenféle kímélet nélkül, félelmetes vadsággal és gyakran felforgató kárörömmel regisztrálta a mindent elborító mocskot, egyetlen percre sem vesztette szem elől az ösvényt, ami szerinte e sok szennyfolt alatt is észrevehetően kanyarog. És ha már megtalálta, el is bandukolt rajta egészen a végállomásig. Ezt azonban mintha már jeleztük volna.

A lyuk formája, amit a falon ütött, senki máséval nem összetéveszthető.

*

A regény 1975-ben, László Balázs tisztességes, ám feltétlenül frissítésre szoruló fordításában jelent meg az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában. További kiadásai nem voltak, de a többi magyarul megjelent Flannery O’Connor-művel szemben ez legalább fel-felbukkan az antikváriumok kínálatában.

[1] Bloom, Harold: „Introduction”. In.: Bloom, Harold (ed.): Flannery O’Connor (Bloom’s Modern Critical Views). New York, Blooms Literary Criticism, 2009.

[2] A teljes szöveghely így hangzik a Károli-fordításban: „A Keresztelő János idejétől fogva pedig mind mostanig erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt.” Mt. 11.

[3] O’Connor, Flannery: „Some Aspects of Grotesque in Southern Fiction”. In: Fitzgerald, Sally – Fitzgerald, Robert (ed.): Flannery O’Connor: Mystery & Manners. London, Faber and Faber, 2014.

[4] Bloom, Harold: u. o.

[5] Két évvel később megjelent, A sánta felmagasztaltatik című, nem kevésbé hollófekete novellájában, amely a regény egyfajta variációjának vagy diszkrét, tömörített mutációjának olvasható, az apafigura szinte hidegen kérkedve ténylegesen nem érez egyáltalán semmit a saját fia iránt, ami valamivel kevésbé hihető, mint Rayber belvilága a regényben, másrészt pedig mivel a novellában a kapcsolat minden jellemzője mereven egy irányba mutat, a végeredmény is sokkal könnyebben kisakkozható, mint a rejtélyesebb nagyepikában. (A novellát B. Nagy László fordította, és a Minden összefut című kötetben [Európa Könyvkiadó, 1968] olvasható.)

Az esszé szerzőjéről
Greff András (1980)

Szerkesztő, kulturális újságíró. 

Kapcsolódó
A Southern Gothic mesterei 7. (M. O. Walsh: Fényed ki ne hunyjon)
Greff András (1980) | 2024.01.19.
A Southern Gothic mesterei 6. (Walker Percy: Hurrikánok évszaka)
Greff András (1980) | 2023.12.23.
A Southern Gothic mesterei 5. (John Berendt: Éjfél a jó és a rossz kertjében)
Greff András (1980) | 2023.10.28.
A Southern Gothic mesterei 4. (Eudora Welty: Kitaposott ösvény)
Greff András (1980) | 2023.08.11.
A Southern Gothic mesterei 3. (Zora Neale Hurston: Their Eyes Were Watching God)
Greff András (1980) | 2023.07.08.
A Southern Gothic mesterei 2. (Carson McCullers: A Szomorú Kávéház balladája)
Greff András (1980) | 2023.06.03.
A Southern Gothic mesterei 9. (Joyce Carol Oates: Hová mész, honnan jössz?)
Greff András (1980) | 2024.03.22.