Hogy kerül a keleti parti csizma (vagy inkább körömcipő) a déli asztalra? A ma, 85 éves korában is felettébb aktív Joyce Carol Oates New York államban született és cseperedett fel, így sorozatunk többi szereplőjével szemben gyökerei nem a mély – vagy akár a sekély, a híg – Dél napszárította földjében ágaznak szerteszét (édesanyja hovatovább magyar származású). Egy író rokonsági viszonyai ugyanakkor természetesen a szellemi kapcsolatokra is kiterjednek, ám ennél a közhelynél bizonyosan érdekesebb, hogy rajta keresztül pontosabban megfogható talán, hogy pontosan miről is beszélünk, amikor a Southern Gothicról szólunk. Ha az ugyanis valódi alzsáner vagy stílusirányzat, akkor végeredményben kellő formaérzékkel felszerelkezve bárki bárhol beléhelyezkedhet. De vajon mik az elengedhetetlen feltételek hozzá?

A mindezidáig már-már feldolgozhatatlan mennyiségű szöveget (ötvennyolc regényt és több szakajtónyi novellát) publikált szerzőről semmiképp sem állítható, hogy ne játszana nyílt kártyákkal, hiszen

már egyből a belépőjében nyíltan felvállalta kötődését az amerikai Dél markáns prózájához.

Az 1963-ban megjelent By the North Gate című novelláskötet magyarul sajnos nem olvasható címadó szövege felett a Southern Gothic két nagyjának alakja is ott magasodik. A vandalizmus, az emberi lelkeken túl mintegy a helyi levegőt is megülő bűn és a gyermekszereplők bevonása a fekete körbe egyfelől William Faulkner Gyújtogató[1] című novellájának tartozik pár centtel a vámon, másfelől pedig szinte hommage-szerű variációjaként olvasható Flannery O’Connor A tűz közepén[2] című szövegének, amely már nyolc évvel korábban megtette a döntő, radikális lépést, hogy a világra szóló, kaotikus sötétséget, a nagyon is jelenvaló, mintegy eredendő gonoszságot a gyerekalakokban mutassa fel a legerősebben.

Joyce Carol Oates ettől még persze nem nevezhető par excellence Southern Gothic-írónak. Dolgos élete során sokat és sokfélét publikált, és attól még, hogy egyes elbeszélései a déli államokban bonyolódnak és érintkeznek bizonyos borzalomábrázolási tradíciókkal, nem fogadná be őket egyetlen magára valamit is adó SG-antológia sem, minőségüktől voltaképp függetlenül. (Lásd például a Doll: A Romance of the Mississippi című elsőosztályú, kivételesen kényelmetlen novellát, amelyben egy alkoholista apja által kísérgetett gyereklány öldököl potenciális pedofil elkövetőket – közben pedig Oates egy pillanatra sem hágja át a mindvégig földközelben maradó, modern horrortextusok határait.)

A Hová mész, honnan jössz? című novella ezzel szemben a zsáner egyik sötéten ragyogó ékköve. Az először folyóiratban, 1966-ban, kötetben pedig 1970-ben, a The Wheel of Love and Other Stories című gyűjteményben megjelent írás immár nem képességes imitáció, noha ezen is kimutatható, hogy szerzője milyen sokat tanult elődeitől – közülük is legkivált Flannery O’Connortól.

Mindjárt a mesterien odaszögelt nyitómondat vérbeli o’connorizmusnak látszik: „Connie-nak hívták”, olvashatjuk az elsőre teljesen neutrális, funkcionális közlést, amely aztán a szövegegész ismeretében rendkívül komor árnyalatokat nyer – pontosan úgy, azzal a formai trükkel, ahogyan az Alig akad ma jó ember nyitányát adó tőmondat („A nagymama nem akart Floridába menni.”) jelentése, sőt atmoszférája, páratartalma is számottevően megváltozik a végére O’Connornál.

A novella tizenötéves főszereplője, Connie hangsúlyosan átlagos tinédzser, egyetlen erősen negatív tulajdonságot leszámítva, mert lényegében vakon jár-kel a világban, és semmi fogódzója nincs hozzá, hogy észrevegye saját vakságát. Önnön tükörképén kívül voltaképpen semmit sem lát: sem a többi embert, sem azt, aminek létezése az emberinél magasabb szinteken vibrál. Így lesz a végletes, főbűnként tételeződő hiúságból a szövegben halálos veszedelem: mivel az olcsó tömegkultúrán kívül mindenféle tradíciótól elválasztott Connie-nak fogalma sincs róla, hogy ezen a – konkrétan nem behatárolt, szagában töményen déli – vidéken is fel-felbukkanhat az ördög, még

akkor sem ismeri fel, amikor már konkrétan az orra előtt áll. Illetve csak akkor, amikor már késő.

A novellában a Sátánt Arnold Friendnek hívják, bozontos fekete haja van, és egy aranyszínű kocsival érkezik meg Connie-ék házához vasárnap, amikor a lány épp egyedül van otthon. A mondén (neve rövidítve – A. Friend – csupán annyit tesz: egy barát) és a metafizikai (mindent tudni látszik a lányról és épp távol sertepertélő rokonairól, mintha izzó tekintete előtt nem lehetne akadály), a köznapi (közönségesen beszél, ittasan imbolyog) és a másvilági (egy ponton, mint valami népmesében, a ház felborításával fenyegetőzik) között ingadozó figura nemcsak a zsánerhatárokon billenti át a novellát, hanem Connie-t is egy sorsfordító korlátbontásra igyekszik rávenni. A kulcskérdés persze az, hogy minek a korlátairól van is szó tulajdonképpen.

„Ezek a számok pedig rejtjelek”, mutat az autó oldalára Arnold Friend. „33, 19, 17”, és mivel sem a szereplők, sem az elbeszélő nem ad rájuk semmiféle magyarázatot, az olvasó az ekkorra már egyre nyomasztóbb-fenyegetőbb légkörben persze képtelen a kódfejtési kényszerétől megszabadulni. Legalább három különféle olvasat lehetséges, és Joyce Carol Oates az utolsó vesszőig precízen megtervezett szövege mind a hármat elfogadhatónak láttatja. Ha Arnold Friendet szimpla kéjvágyó fiatalembernek olvassuk, akinek megakadt a szeme a csinos, szőke Connie-n, és egyszerűen csak a potenciális szexuális előnyök miatt akarja oly kitartóan kocsikázásra bírni a lányt, akkor elég, ha összeadjuk a számokat: az eredmény 69-et mutat. Ha úgy gondoljuk, hogy a férfi tónusának erőszakossága túlmutat ezeken a sikamlós kereteken, és figyelembe vesszük, hogy van vele egy szótlan, de szintén elég kísérteties (tettes?)társfigura is az autóban, akkor már a kéjgyilkosság lehetőségével is számolni kell: ebben az esetben a számok – autóra kanyarított trófeákként – a korábbi áldozatok életkorát jelezhetik.

A harmadik lehetőséghez hozzá kell olvasni a novella címét is, illetve a Bibliát. A kérdés ebben a formában ugyanis a Bírák könyvében, méghozzá a 19.17-es szöveghelyen olvasható – amint pedig arra a figyelmes teológushallgatók, illetve a JCO-szakirodalom búvárlói felhívhatják a figyelmet, a Bíráké hátulról számolva a 33. könyv a Bibliában, megkapván így az autóra pingált hármas számsor utolsó tételét is.

A bibliai történetben egy öregember befogad a házába egy idegent, akiért aztán sötét alakok („Beliál fiai”) jönnek, azt követelve, hogy az öreg adja ki őt, hadd szórakozzanak vele kedvükre. Az öreg nem teszi meg ezt a vendégével, hanem helyette a feleség hozza meg az áldozatot, akit a csőcselék megerőszakol és meg is gyilkol.

Ha nem ez történik majd Connie-val is (mert ez a novellából pontosan nem derül ki), a figurák és a vidék mindenesetre a bibliai történet, pontosabban: egy igencsak erőszakos bibliai történet múlhatatlannak tetsző árnyékában áll – és ez az árnyék valahogy mindent nagyobbá, tágasabbá, szélesebbé formál a szemünk előtt. Körülbelül ez lenne a Southern Gothic lényege – ami akkor is igaz, ha Connie csupán egy lázálomban kényszerül a maga szűk farmerbe feszített patás ördöge elé, amely olvasatot a szöveg szintén lehetővé teszi. A lényeg a szédületet keltő határátlépés: a gyerekkorból a felnőttkorba, az ártatlanságból a beavatottak, a vakoktól a látók közé – és valahogy mindben a szexualitás és az erőszak a közös nevező. Joyce Carol Oates (valamint Flannery O’Connor és a többiek a nagy déli gótikus sorban) szerint a XX. század Amerikájában ezt kínálta a nyúl ürege, ahová előbb vagy utóbb mindannyiuk gyermekei betérni lesznek kénytelenek. Aztán majd eljutnak – a novella zárószavaiból kölcsönözve – egy „végtelen tájra” – amelynek egyik definíciója akár az is lehet, hogy olyan vidék, ahol már végképp nincsen semmilyen kapaszkodó.

*

Jegyzetek:

A novella Dezsényi Katalin fordításában, a Norman és a gyilkos című kötetben olvasható, amelyet az Európa Könyvkiadó adott ki, először 1978-ban, majd 1980-ban. Újabb kiadása egyelőre nincs, antikváriumokból azonban akadálytalanul beszerezhető.

[1] Faulkner, William: Gyújtogató (Barn Burning). Fordította: Tandori Dezső. In: Faulkner, William: Hajnali hajtóvadászat. Válogatott elbeszélések. Budapest, Magyar Helikon, 1968, 7–30.

[2] O’Connor, Flannery: Alig akad ma jó ember (A Good Man Is Hard to Find and Other Stories). Fordította: Varga Nóra. Budapest, Kráter Műhely Egyesület, 2002, 231–261.