Noha a Southern Gothic Magyarországon sohasem ébresztett olyan felfokozott érdeklődést, mint a globálisan sokfelé eljutó áramlatok közül a latin-amerikai mágikus realizmus, a francia és spanyol egzisztencializmus vagy a skandináv krimi, a zsáner hosszú évtizedek óta kifejezetten stabil rétegét képezi a magyar nyelven elérhető világirodalmi kínálatnak. A klasszikusok szinte mind megvannak O’Connortól Weltyig, és a későbbi fordulatok is elég jól átláthatók a posztmodern (Walker Percy), az abszurd humor (John Kennedy Toole), a horror (Anne Rice) vagy a tényregény (John Berendt) felé tett elágazásokkal. Persze, nem vitás, ma is tudunk még mondani kifejezetten fontos szerzőket, akiknek egyetlen műve sem jelent meg magyarul (Doris Betts, Harry Crews és William Gay például biztosan közéjük tartozik), de a piac méretéhez képest kifejezetten jól állunk, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy már a legfrissebb fejlemények is nyomon követhetők. Ezek közül talán a legérdekesebb és egyúttal, ha nem tévedünk, sajnos a legcsekélyebb (kritikai) figyelmet kivívó megjelenés M. O. Walsh első regénye, amely a 2015-ös eredeti kiadás után már szűk egy évvel olvashatóvá vált magyarul.

A Fényed ki ne hunyjon kétségkívül úgy önmaga, mint az olvasói számára otthonosan belakja választott műfaját, de aztán a legkevésbé sem ragad le a stréber leckefelmondásnál. A 90-es évek legelején járunk, a helyszín a vadállatiasan pezsgő New Orleanstól bő 100 kilométerre fekvő, jóval szerényebb rezgésszámú Baton Rouge (Louisiana de facto fővárosa, bár az államhatáron kívül valószínűleg senki sem így gondol rá), ami pedig a klímát és annak következményeit illeti, a déli gótika hívei már bizonyára fejből fújják a jellemzést, amellyel a regény kamaszkorba visszatekintő elbeszélője előáll: „Baton Rouge Louisianában van, ahol elképesztő a hőség. (...) Ezért tehát nem feltétlenül hibás az a kérdésfeltevés, hogy vajon az illető akkor is elkövette volna ezt az erőszakos bűncselekményt, ha valamivel kellemesebb helyen lakik.”

A szóban forgó bűntett Lindy Simpson, egy tizenöt éves kamaszlány megerőszakolása a nyílt utcán egy fülledt nyári estén. A súlyos testi erőszak az egyik kötelező zsánertartozék; feltűnnek továbbá olyan szolidan groteszk (nyúlszájú, óriás termetű vagy másképp szabálytalan) alakok is, akik a legkevésbé sem lógtak volna ki Carson McCullers hetven évvel korábban született szövegeiből, ahogy nem kerüli el a regényvilágot a Southern Gothic bízvást legmeghatározóbbnak nevezhető természeti jelensége, a hurrikán sem, amely ugyan New Orleansra csap le, de hatása aztán bőven átgyűrűzik Baton Rouge-ra is, amint erről egy roppant érdekes, bár a regényszövetből némiképp kilógó, esszészerű betétből értesülhetünk.

Erre a jól kitaposott ösvényre lépve Walsh azonban képes eljutni a maga egészen sajátos flórájú és faunájú közegéhez. A fiatal szerző alapvetően kétféle munkát végez el. Kamaszhősein keresztül egyfelől felépít egy markánsan ’80-as / ’90-es évekbeli fejlődésregényt (de lehet, hogy inkább coming of age-regénynek kellene neveznünk, annyira amerikai minden egyes tartozékában) a hozzá kapcsolódó kisebb-nagyobb családi, városi, illetve országos örömökkel és drámákkal (a Challenger űrrepülőgép katasztrófája például baljós kisgyerekkori ősélménye a szereplőknek), de ami még fontosabb, hogy az egész „furcsa Délt” – furcsaságának maradéktalan megtartásával – úgyszólván földközelbe hozza. Vagyis eltörli a radikális túlzás művészi eszközét, amely nem csupán a Southern Gothic-irodalom egész addigi történetét meghatározta, hanem az utóbbi két évtized valószínűleg legismertebb és legnagyobb hatású SG-fikciója, a Walsh-regény születése körüli időben bemutatott A törvény nevében (True Detective) című tévésorozat elsőszámú jellemzője is volt.

Walsh tehát lemond az okkultista szektákról, a boszorkányokról, a tébolyult prédikátorokról, az öncsonkítókról, a sírrablókról, a lincselőkről és a sorozatgyilkosokról – mert úgyszólván a talajszinten, elődeinél fokozottabb realizmusigénnyel mozogva is éppen elég sötétségre lát rá az emberi lélek dohosabb kamráiban. Mi lehetne például feketébb annál, hogy az egyik gyanúsított édesanyja bevallja: először ő maga is a saját kamaszfiára gondolt a lehetséges elkövetők lajstromozásakor? Az elbeszélőnek és az olvasónak pedig még azt az igen keserű pirulát is le kell nyelnie, miszerint az igazság feltárása, bármilyen fontos is egy civilizált közösség életében, nem feltétlenül segíti elő az egyéni sebek varratmentes gyógyulását.

Eleinte egyébként még nagyon úgy tűnik, hogy a Piney Creek Road lakóit mintha ószövetségi mértékű csapások sújtanák, amelyek árnya idejekorán rávetül erre a takaros, kertes házakkal teleszórt (regény)világra. A nyár utolsó heteiben liszteskék rajzanak a környéken, amik a növények levelére tapadva a fekete korom nevű penészt választják ki magukból. „Az egész növény elsötétül, a penész pedig olyan vastagon beborít mindent, hogy a növényeket nem éri már napsugár, és valamiféle botanikai depresszió uralkodik el rajtuk.” Walsh nagy mutatványa, hogy e fenyegető és a szereplők felé hullámzó sötétséget a kamaszlét tényeivel mégis képes aztán hazugság nélkül eloszlatni vagy legalábbis elviselhetővé tenni: bármilyen hosszú árnyékokat vet is a Simpson-lányon tett erőszak a környék lakóinak életében, a bimbódzó lelkek annyi vitalitást, vibrálást és éltető napfényt képesek magukhoz vonzani, amennyivel már átlátható a létezés teljes komplexitása a maga különös, váratlan szépségeivel együtt – amilyenek például a megváltó szeretet eltagadhatatlan jelei a világból idő előtt eltávozó leánytestvér naplójának megfakult soraiban.

Walsh és az ő évtizedek távlatából hátra pillantó, a fájdalmas, ám az élhető élet érdekében elkerülhetetlen szembenézést választó elbeszélője sokat tud a diszkréten szétzilált családok belső életéről, a mindenki által világosan értett, bár nyíltan sohasem kimondott vádakról, sérelmekről és az örök kérdésről, amelyet a regénybeli bűncselekmény körülményeit vizsgálva a teljes emberi egzisztenciára kiterjeszt: ki a felelős, ki a hibás? Mert sokszor távolról sem csupán az, akit végül bilincsbe verve szállít el a rendőrség. Vagy aki történetesen felgyújtja a helyi középiskolát. De akkor mégis, ki engedi be ebbe a világba a gonoszt? Van-e például ártatlan tekintet, ha valakit végül sötét tettekre sarkall ugyanaz a pillantás, ugyanaz a vágyakozás, amelyben az összes arrafelé sertepertélő süvölvény ideig-óráig önfeledten osztozik? Ki, hol és hogyan húzza meg a határt?

A moralitás ösvényei igen bonyolultan kanyarognak a vakító Baton Rouge-i napfényben, és ha ezek precíz feltérképezése, tökéletes átlátása ugyan Walsh szerint sem mindig lehetséges, édesbús regényének sugallata szerint az erre irányuló akarat szinonimája nem más, mint az éltető, életben tartó remény.

*

A Fényed ki ne hunyjont az Alexandra adta ki 2016-ban, Bujdosó István fordításában. M. O. Walsh második regénye, a The Big Door Prize 2020-ban jelent meg – magyar fordítása még nincs, a belőle készült tévésorozat, A nagy sorshúzás azonban magyar felirattal is nézhető az AppleTV+-on.