Hiába a kortárs francia próza egyik kiemelkedő alakja Annie Ernaux, neve hazánkban csak kevesek számára ismerős. A magyar olvasók utoljára 1997-ben találkozhattak vele, ekkor jelent meg ugyanis két kisregénye, az Árulás és az Egy asszony Szávai János fordításában. Ezekben az írásokban a szerző saját életéből ragad ki momentumokat, és formálja őket szöveggé – s mivel ez jellemző Annie Ernaux majd’ teljes életművére, ezalól a Lánytörténet sem kivétel. A Magvető Kiadó gondozásában idén megjelent kötet most ezt a kérdést boncolgatja: elmondható-e az ember és a tett között tátongó űr?

Ernaux 2016-os önéletrajzi művében ennek az űrnek sok neve van: Annie D., az 58-as lány, „egy idegen nő” (17), Én. A Lánytörténet narrátora úgy mesél magáról, hogy valaki másról mesél, és ezáltal az elbeszélés szintjén teremti újra azt az elemi vágyat, amely fiatalkori önmagát hajtja: ez pedig a mások által való lét, a Más által való meghatározottság vágya. Amikor Ernaux elénk tárja egy több mint hatvan évvel ezelőtti nyáréjszaka eseményeit, hogy végre megértse, miért tette azt, amit 1958-ban tett, és hogy egyáltalán ki volt a cselekvő maga, képtelen oknyomozás veszi kezdetét: a szerző a jelen és a múlt összevonása, valamint a szövegköziség felől kísérli meg felvázolni egykori Énjét.

A Lánytörténet cselekménye bizonyos szempontból végtelenül egyszerű: egy fiatal lány 1958-ban táborba megy, ott pedig (csaknem) elveszíti a szüzességét. Azért csaknem – és itt mutatkozik meg a mű összetettsége –, mert Annie Duchesne „szerelmi kalandja” (21) a meg nem nevezett H.-val valójában nem több erőszaknál: a fiú „erővel próbált behatolni” (39), a lány pedig mindenfajta belső hang vagy érzés nélkül, automata módjára engedelmeskedik a „helyzet kizárólagos urának”. (40) A kötet csúcspontja ez, amelyben a narrátor távolságtartóan, dokumentarista módon ismerteti az eseményeket. Az aktus brutális, emlék nélküli emlék, amelyből hiányzik az Én – mindig a Másik a hangsúlyos a maga elborzasztó, tényszerű valójában.

Ez a sajátságos, tényekre darabolt emlékezés áll a mű középpontjában. Az ’58-as nyáréjszaka és Annie D. az olvasó és a szerző előtt is képekben sejlik fel: hol egy fekete-fehér igazolványképben, hol egy mások által uralt csoportképben (amelyen Annie csupán mellékszereplő), hol pedig egy hangtalan, lecsupaszított traumaképben – mind-mind szövegre lebontott emlék. Ernaux így kívánja megragadni az emlékezés folyamatát: leírja a fejében megjelenő képeket, okokat keres, túlmagyaráz vagy egyáltalán nem magyaráz, eközben pedig megjegyzéseket tesz az írás és a memória összeférhetetlenségére. A Lánytörténet ettől válik kísérleti alkotássá: nem regény, és nem is igazán történet, hanem maga az írott emlékezés. Rekurzív mű, amely az utolsó oldalon felemészti önmagát, olyannyira, hogy az Ernaux-val megfeleltethető narrátor is kijelenti: „Nem tudom, mi ez a szöveg.” (147)

Az emlékezés folyamatában pedig létrejön Annie D., az 58-as lány, a hiányzó láncszem, aki nevéhez méltóan mintha kizárólag az adott hely és idő teremtménye volna. Furcsa nemlétezés az övé, hiszen újra meg újra kész alávetni a testét (és teljes valóját) másoknak. Az ismeretlen tábori fiúk egymásnak sugdolózva próbálják elvenni a szüzességét, az őt mélyen megvető gyerekfelügyelő lányok pedig neveket aggatnak rá, és így formálják, sajátítják ki Annie-t („Éljenek a kurvák” [60], írja fel például valaki a mosdókagyló feletti tükörre a lány szobájában).

Annie a szüzessége és főképp a teste megszállottjává válik, amely azonban behatolhatatlan, és a félresikerült aktusok pillanatában minden érzéket nélkülöző. A „testi kétségbeesés” (57) géppé, a Másik akaratának eszközévé csupaszítja le az 58-as lányt. Annie-t eksztázisba hozza, ha szidják vagy kihasználják, mert így tábori kirekesztettsége ellenére is úgy érezheti, hogy a többiek közé tartozik. Boldogságának forrása a „többiek fiatalsága” (63) – mások érzései töltik meg: „Nincs én a képen, csak mások vannak, rávésődnek Annie D.-re.” (65) Ez a Más által való félélet határozza meg az emlékezet Annie-ját, akit a trauma és a gyönyör további önpusztításra késztet: kompulzív evése és önmegtartóztatása nem pusztán a test feletti kontroll, hanem a másikká válás manifesztálódása is – arról álmodik, hogy végre olyanná lehet, mint a tábori H. karcsú, szőke menyasszonya, és egész további életét ennek veti alá.

Annie D. testi metamorfózisa egyben kóros leépülés, identitása csendes összeomlása is. Ernaux legtöbbször teljesen elhatárolódik alakjától, az Énen kívüli entitássá teszi – ez a feszültség pedig nyomot hagy a Lánytörténet elbeszélésén: a narrátor eleve darabos emlékezetét egymásról leváló képekre tagolja. Az Én Másikká képzése felbontja a szöveget: egy mondaton belül is váltakozik az Én és az Ő – érezni lehet, ahogy az 58-as lány „túlcsordul” (13) a lapokon. Az ír költő, William Butler Yeats szavait idézve: „A centrum gyönge: minden szétröpül.” Ernaux prózája pedig mintha nem bírná az emlékezés súlyát – ilyenkor a szöveg alaktalan felsorolásokba torkollik, melyek jobban hasonlítanak az automatikus írásra, mint az elbeszélésre.

Ezek a katalógusszerű felsorolások jelzik a szöveg határait, és nyitják meg az utat az intertextualitás felé. A narrátor előszeretettel hivatkozik a kor francia slágereire vagy regényeire, idéz Dosztojevszkijtől vagy Victor Hugótól, párhuzamot von Prousttal – ez a szövegköziség azonban inkább gyengéje, mintsem erőssége a Lánytörténetnek, az ilyen utalások ugyanis rendre ott bukkannak fel, ahol a szöveg megáll, és így az alkotás felhívja a figyelmet saját korlátaira. A műben a mások által való létezés így a más szövegek által való léthez hasonlatos. Ahogyan a már nem menstruáló Annie D. „megbabonázva-viszolyogva mered az ismeretlenek által kidobott véres betétekre” (115), Ernaux szövege is úgy tekint ki azokra a művekre (köztük saját korábbi munkáira is), amelyek jobban ragadják meg az Akkor és Most között eltűnt időt.

Egy ponton viszont szikra lobban a kötet lapjain: Ernaux oknyomozása közben egy fiatalkori verstöredékét is közli az 58-as lány levelei és naplóbejegyzései mellett: „A Tottenham Court Roadon történt / Nem tudtam elkerülni a tükörképemet / Arcomon félelem ült / A teahouse-ban esteledett / Egy másik világban történt mindez / Mely szürke és hideg, mint az örökkévalóság.”(134) Jóllehet Ernaux zsengéje korántsem mestermű, a vers szakadozottsága és a képek közötti széthúzás húsbavágóbb, mint a mű korlátokba ütköző prózája, még ha ez csak Lőrinszky Ildikó fordításának érdeme is. Olyan mise en abyme, amely azt sejteti jelen sorok írójával, hogy a poézis talán találóbb testet adott volna az 58-as lánynak.

Annie Ernaux Lánytörténete merész vállalkozás: egyaránt próbálja a jelen és a múlt felől olvasni az 58-as lányt, és szövegre fordítani az Én eddig elhallgatott, megbúvó részét. Annie Duchesne története testképekből álló, darabolt album, inkább kérdés, mint válasz, saját farkába harapó kígyó. Rekurzivitása egyszerre erénye és vétke. A szerző és az olvasó együtt ér az album végére, ám az ember és a tett közötti űr mindkettejüknek jobbára bevehetetlen marad.

Annie Ernaux: Lánytörténet. Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, Magvető, 2020.