Ki vagyok, mi vagyok? Milyen alapon nagyképűsködöm holmi „világválogatottal”? Világirodalom-tanár vagyok (legalábbis ez a civil foglalkozásom), de az ún. világirodalomnak én is csak töredéket olvastam. És az egyes művek közt milyen alapon válasszak? Azokat a jelöljem meg, melyek rám mint íróra hatottak? Amelyek befolyásoltak a személyes döntéseimben? Hogy lehet ezt szétválasztani? Irányítsam a figyelmet – ez lenne a tanári feladat – a kevéssé ismert, de nagyszerű alkotásokra? Vagy ítéljek el mindenféle rangsort? De a felkérésre igent mondtam. Úgyhogy következzenek azok a művek, amelyek ha nem is leg-legek, de szerintem csodálatosak. Ez a lista személyes. Mi más lehetne?

Lev Tolsztoj: Háború és béke (fordította Makai Imre)

A legjobb regények ritkán tökéletesek. Nem a regényekre, hanem a novellákra igaz, hogy „hibátlanok”, hogy egy vessző nem sok, annyit sem lehet kihúzni belőlük. A regények másként remekek. A Háború és béke néhány fejezete unalmas, de engem mégis ez a lassan csordogáló, hatalmas regény ajándékoz meg a legerősebb beavatásélménnyel. Elunod, abbahagyod, folytatod, elmerülsz benne, majd félbehagyod. Leteszed, felveszed. És közben észrevétlenül felnősz benne. Én Tolsztojt olvasva töltöttem be a tizennyolcadik évemet. Ma is ez a regény „kormányoz”: egészen beleíródtam, ez a regény belém íródott.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Ördögök (fordította Makai Imre)

A 19. századi elbeszélésekben, főleg a karrierregényekben mindenki hanyatt-homlok rohan a fővárosba, hiszen csak a „központokban”, Párizsban, Londonban, Péterváron etc. történnek a nagy dolgok. Az Ördögök egy isten háta mögötti kisvárosban játszódik, és mégis „nagy dolgok” történnek benne, eszement, őrült, a 19. század történelmét, a mi jelenünket is meghatározó emberi-eszmei összecsapások. Van Dosztojevszkij technikájában valami „ördögi”: a polifónia révén már-már észrevétlenül megtanít a legszélsőségesebb szereplőkkel és eszmékkel is együttérezni. Halálos ezt (vagyis hogy „mindenkinek” igaza lehet) kamaszkorban megtapasztalni. És nagy veszteség e nélkül felnőni.

García Márquez: Száz év magány (fordította Székács Vera)

Macondóból is belátni az egész világegyetemet, pedig ez is milyen jelentéktelen hely! Egy tanulmányi versenynek köszönhetem, hogy felvettek az egyetemre, és ezen a versenyen Márquez regényét kellett elemeznem. Ha nincs a Száz év magány, talán nem tanulok újlatin nyelveket, nem lesz író belőlem, és nem szippant be az irodalom véglegesen. A Száz év magányt két-három évente újraolvasom, de még ma sem állíthatom, hogy minden részletét értem. Így vagy úgy, ez a mű az olvasás története is: egy átlagosnak tűnő latin-amerikai családot beszippant az olvasás, a reflexió, Melchiades rejtélyes, sokáig megfejthetetlennek tűnő kézirata, melynek titkát csak a végérvényes pusztulás pillanatában tárja fel. A magány lesz a család végzete, ismertetőjegye, legfőbb „foglalkozása”. Talán én is így jártam a regény lapjait olvasva: kihullattam az énidőmből, a szüleim rendelte sorsból.

Wolfram von Eschenbach: Parzival (fordította Tandori Dezső)

A középkor az nagyon „más”. Egy középkori író „tudatlan” (például komolyan azt hiszi, hogy egy fehér férfinek és egy fekete nőnek kockás bőrű gyerekei lesznek), és közben sok mindenről tudomása van, amit mi elfelejtettünk. De akármennyire különbözik a világa a miénktől, képes egy csodálatos fejlődéstörténetet kibontani, amiben mi a saját történetünkre (és persze a német fejlődésregény híres modelljére) ismerhetünk. Wolfram von Eschenbach önmagunk mellett saját világbéke- és egyetemesség-illúziónkkal is szembesít: a Parzivalban néhány kiválasztott lovag (nemcsak európaiak, hanem „kockásak” is) őrködnek a „világrend”, a lovagi értékek, az egyetemes béke eszméje stb. stb. stb. felett. Ők mind egy láthatatlan szervezet, a Grál képviselői. (Hm… Nagyon úgy tűnik, nem lettünk sokkal okosabbak azóta sem. A saját korában sem túlzottan műveltnek számító Wolfram is sejteti, hogy mindez illúzió, álom… vagyis mese.)

Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym csodálatos kalandjai (fordította Király György)

A világirodalom egyik legcselesebb, Borges által is magasztalt regénye. Egy hajós-világjárós-felfedezős, A kincses szigetre és más effélékre emlékeztető fiúregénynek indul, és innen jutunk el egy metafizikus regény kérdéseiig: hogy vajon Isten jóságos-e vagy bosszúálló, hogy mi van a Déli-sarkon, és hogy beszámolhatunk-e a tulajdon halálunkról. Hogy miért nem tud a művészet mindenre megfelelni, és hogy miért nem tud semmilyen metafizikus csapdahelyzetben irányt mutatni. (Ezen a német Hoffmann is sokat őrlődött.) Emellett az Arthur Gordon Pym igen különös apa-kereső regény – talán nekem ezért is olyan fontos. Poe (Pym?) keserű iróniája többszöri olvasás után is lenyűgöz.

Henry James: A csavar fordul egyet (fordította Katona Tamás)

Többekkel együtt vallom, hogy a kísértettörténetek valami nagyon fontosat árulnak el vagy sejtetnek meg a női szexualitásról. Itt egy „kifinomult” férfiíró fordul ehhez a sokak által megvetett zsánerhez, a 19. században is sikongó vénkisasszonyok kedvenc olvasmányának tartott kísértettörténetekhez. Vajon az elbeszélő, a nevelőnő megőrült vagy tényleg „szellemek” kísértik a gondjaira bízott gyerekeket? A kisfiút és kislányt, akik oly üdék és ártatlanok, mint Ádám és Éva lehetett a Paradicsomban. Illúzió-e a kezdet, a gyerekkor, ama legendás ártatlanság? Volt-e olyan pontja az emberi történelemnek, amit a „romlás” nem szennyezett be? Létezett-e az édenkert, létezik-e az édenkert a maga tisztaságában? Beszélhetünk-e valamiféle kezdetről egyáltalán? Henry James bámulatosan ügyesen keretezi metafizikailag a kísértetregényt, és közben nem tukmálja ránk a maga igazságait: mi csak egy őrült (?) nevelőnő csapongó feljegyzéseit olvassuk. Ez a fajta írói távolságtartás egyszerre borzaszt el és ejt csodálatba.

Annette von Droste-Hülshoff: A zsidóbükk (fordította Szabó Lőrinc)

Annyit beszélünk a nagy viktoriánus nőírókról, hogy megfeledkezünk arról, hogy volt egy jelentős német kortársuk, a költőnek is kiváló Annette von Droste-Hülshoff. Talán kulturális okokból érzem magamhoz közelebb állónak a német írónő szorongásait. Az angolos lápvidék helyett borzongatóbbnak a mindent elveszejtő, németes erdőt. És nekem roppantul imponál Droste-Hülshoff aprólékos realizmusa is. A Szelesdomb (az Üvöltő szelek) tágabb társadalmi környezetéről nem sokat tudunk, A zsidóbükkben viszont kirajzolódik egy bűnökkel, előítéletekkel, babonákkal, rejtélyekkel, antiszemitizmussal -- no és persze kísértetekkel – megvert 19. századi német falu. Mindenki „fél” valamitől, mindenki „bűnös”, retteg attól, hogy lelepleződik, és ugyan egy bűncselekményre fény derül, ez nem változtat azon, hogy a szorongás alapállapot, összefügg azzal, hogy emberek vagyunk. Talán ez a hatodik érzékünk. Szorongás nélkül el sem tudnánk a saját életünkben igazodni.

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: Lighea (fordította Gábor György)

Az újkor az antikvitás újrafelfedezésével kezdődött. Most az ókor, a mediterrán hagyomány elhalványodásának vagyunk a tanúi, még a zsidó-keresztény vagy germán-kelta hagyományt sem ilyen nehéz az olvasókkal vagy hallgatókkal megszerettetni. Homérosz? Fúj. Görög mitológia? Maga az unalom. Erről az amnéziáról, erről az öncsonkítással felérő kulturális szakítástól is beszél ez a nagyon ügyesen elmesélt, igézetes kis szerelmesregény. Hogy már nem vagyunk görögök, és immáron nem is leszünk azok soha többé. Hogy nem lehetünk boldogok, mert valamit örökre elfelejtettünk. Hogy a görög világ még mindig eleven – de mi már halottak vagyunk.

H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött (fordította Kornya Zsolt)

Szenvednek-e az állatok, ha nem tudják, kik vagy mik voltak a szüleik? Az emberek igen, és mint az közismert, a magyar irodalomban is különösen erős az „apakeresős” tematika. Engem, egy zsidó és katolikus paraszti ősökkel megáldott, egymásnak ellentmondó hagyományok közt nevelt embert (vagyunk jónéhányan így Magyarországon) mániákusan vonz ez a téma. Az önelfogadás maga a rettenet. Vagy mégsem? Ez a hazatalálás lenne? Lovecraft nem sokat beszél a „kétéltűség” előnyeiről, pedig annak ilyenek, némi borzongás, „elszörnyedés” után ezt azért felismerheted. A lovecrafti horrort sokan sokféle okból szeretik. Én leginkább azért, egy borzongatóan idegen világban, a kozmikus rettenet birodalmában (tehát mégiscsak valamiféle egyetemességben) ismerhetem fel a saját, sokáig kelet-európainak tartott félelmeimet. (Lovecraft remek. És milyen szerencse, hogy Amerikában nem létezik a magas és a populáris irodalom szembeállítása.)

José Saramago: Minden egyes név (fordította Pál Ferenc)

Nehéz a portugál Saramago regényei között választani. Olyan megejtő a regényei narrációja, ez a szeretetteljesen öreges vagy inkább öregesen szeretetteljes bíbelődés a világ dolgaival, hogy ez a bevallottan ateista író is képes meggyőzni, a gondviselés igenis van valahol… ha máshol nem, a mesélésben, a világ felé fordulásban, vagyis az ő regényei lapjain. A hang az, amiért Saramagot annyira szeretjük. Remekművei közül a Minden egyes név a kelet-közép-európai olvasóknak különösen kedves lehet. Annyi Kafka-utalást találunk ebben a portugál (nagyon portugál) szerelmesregényben, hogy a kontextusuk miatt szinte zavarba jövünk. De szerelem ide, nagypapás elbeszélői hang oda: szinte földbe döngöl minket a regény metafizikus kiúttalansága. Istent „perbe” szólítja a főszereplő, de mindhiába.

Mircea Cărtărescu: Káprázat (fordította Csiki László, Koszta Gabriella)

Eljutva a tizenegyedik névig, kicsit megriadtam arról, hogy mindeddig halott szerzőkről beszéltem. Holt költők még hagyján, de írók? Cărtărescut csak az elmúlt évben ismertem meg, az egyik legzseniálisabb kortárs írónak tartom, de azt nem tudom, hogy szeretem-e. Többen hasonlították már a regénytrilógiáját (de amúgy magát a szerzőt is) egy tengeri szörnyhöz, vulkánhoz vagy egy hegyhez, és tényleg, olyan monstrumszerű, olyan embertelen, olyan túlságos az egész, miközben szürreálisan költői is. A Káprázat próbára teszi az olvasóját, erre a regényvilágra tényleg igaz, hogy nem szól semmiről, hogy mindenről szólhasson. A „mindenben” azért Mircea Eliade és a román miszticizmus hagyománya is felsejlik. Van itt valami sajátos „égbolt”, filozófiai hagyomány, metafizika, ami a magyar regényekből hiányzik.