"Olyan legyen, amilyennek én akarom és tudom megcsinálni" (beszélgetés Gy. Horváth Lászlóval az Anna Karenyina új fordításáról)
Fotó: Gy. Horváth László
"Olyan legyen, amilyennek én akarom és tudom megcsinálni" (beszélgetés Gy. Horváth Lászlóval az Anna Karenyina új fordításáról)

Új fordításban, új címmel jelent meg az Európánál Lev Tolsztoj klasszikusa, az Anna Karenyina. A fordító Gy. Horváth Lászlóval Gyürky Katalin beszélgetett Németh László fordításának problémáiról, átalakuló állatnevekről és a lábjegyzetelés változó szokásrendjéről.

1749: William Golding, Anthony Burgess, John Updike, Virginia Woolf – hogy talán csak a legnagyobb neveket említsem azon kiváló angol és amerikai szerzők közül, akiknek a regényeit a te fordításodban olvashatja a magyar befogadó. Ezt a névsort látva arra volnék kíváncsi, hogy angolosként miért jött a váltás, miért fordultál az orosz klasszikusok – előbb Turgenyev-, most pedig a Tolsztoj-művek, jelen esetben az Anna Karenyina magyarítása felé?

Gy. Horváth László: Angol–orosz szakpárt végeztem az ELTE-n, de elsősorban mindig is angolosnak tekintettem magam. Ehhez talán annak is köze volt, hogy gyerekkoromban valamiért csupa angol klasszikus került a kezembe, és örökre, reménytelenül megszerettem azt a világot. Amikor huszonhárom éves koromban egyetemi ösztöndíjasként először jutottam ki külföldre, Angliába, valóságos hisztéria fogott el, hogy milyenek lesznek az első benyomásaim, nem válik-e el katasztrofálisan egymástól addigi élményvilágom és a valóság. Nem vált el, London az első másodpercben elbűvölt, azóta második hazám lett, rengetegszer jártam ott, és Anglia-szerte mindenfelé. Ehhez képest Oroszországban máig egyetlenegyszer jártam, igaz, akkor fél évet töltöttem Moszkvában, egyetemi részképzésen. Ott viszont nem a város bűvölt el elsősorban, hanem az emberek. Még abban az 1974-es közegben is, ahol senki sem lehetett egészen őszinte, az orosz egyetemistákon érződött a félelem, hogy mit mondhatnak nekünk és mit nem. A legborzalmasabb emlékem az, ahogyan abszurd módon győzködtek minket: nem Dosztojevszkijt kell olvasni, hanem Majakovszkijt. Ettől függetlenül viszont kedvesek voltak, melegszívűek, kirándulásokon, segítségkérés esetén a végtelenségig készségesek. De a korabeli orosz (szovjet) irodalom kevés kivételtől eltekintve rettenetes volt, angolul különben is jobban tudtam, így amikor az egyetem után az Európa Könyvkiadónál helyezkedtem el, angolos szerkesztő lettem, és angolszász műveket fordítottam. Volt azonban egy régi álmom: az, hogy egyszer lefordítom Turgenyev prózaverseit. 2017 őszén, már nyugdíjas koromban, pár hónapig nem volt semmilyen munkám. Elővettem a Turgenyev-verseket, és valami egészen elementáris erővel kólintott főbe, hogy mennyire hiányoztak az oroszok, az orosz klasszikusok meg az orosz kultúra egyáltalán. Közben ráadásul úgy alakult, hogy régi kollégám és barátom, M. Nagy Miklós felkért: fordítsam le az Apák és fiúkat. Így kezdődött, ha nem számítom hozzá Viktor Jerofejev tizenöt novelláját az 1990-es évekből, meg a 2007-es Marina Cvetajeva-kötetemet, amit én válogattam, szerkesztettem, írtam hozzá utószót meg jegyzeteket, és pár verset is fordítottam bele.

1749: Oroszosként számomra az Anna Karenyina alapmű, épp ezért azzal is tisztában vagyok, hogy az eddig Magyarországon „közkézen forgó” Németh László-féle fordítás felett nemcsak, hogy eljárt az idő, hanem rengeteg hibát is tartalmaz. Sosem felejtem el, amikor jó tíz éve nem orosz szakos hallgatóknak tanítottam a regényt, és nem győztem magyarázni, hogy az, amit Németh „elérteni”-nek fordított, nem „félreérteni”-t, hanem „megérteni”-t jelent. S hogy olyan, hogy „észházasság”, nincs – ami most, a te fordításodban már helyesen, „érdekházasságként” szerepel. Arról nem is beszélve, hogy a „barátném” szó, amivel nálad szólítja meg a férje Annát, mennyivel plasztikusabban utal a kapcsolatuk milyenségére, mint a Németh-féle „kedvesem”… S a példákat napestig lehetne sorolni. A hibák miatt kérdezem: fordítás közben szem előtt tartottad Németh László szövegét, vagy tudatosan „eltartottad” magadtól ezt az előző magyarítást?

GyHL: Ha új fordítást készítek valamiből, semmiképp sem az a kiindulópontom, hogy más legyen, mint a régi. Olyan legyen, amilyennek én akarom és tudom megcsinálni. Természetesen voltak elképzeléseim Németh László fordításáról, sokszor olvastam fiatal koromban, de a munkamódszerem az volt, amit Edward Seidenstickertől, a Gendzsi szerelmei amerikai fordítójától tanultam: amikor végeztem a napi adaggal, elolvastam azt a részt Németh Lászlónál, hogy nem ugrottam-e át egy mondatot (a fordító örök rémálma!), esetleg nem értettem-e félre valamit, vagy nincs-e egy-egy olyan kifejezés, amit jobban is meg lehet csinálni. Így azután mintegy menet közben fedeztem fel, hogy Németh László fordításában annyi szerkesztés után is még mindig sok a kisebb-nagyobb félreértés. Írja is valahol, hogy egyrészt rohannia kellett vele, fél éve volt rá, másrészt nagyjából ezen a könyvön tanult meg oroszul. Én egy teljes évet adtam magamnak a munkára, és persze egyetemen tanultam az orosz nyelvet és kultúrát. Meg aztán nekem itt volt az internet, szóval óriási volt az előnyöm. Arról nem is beszélve, hogy míg Németh László 1950-ben csak a ’30-as évek jubileumi orosz kiadását használhatta, én már a ’70-es évek óta forgalomban levő, több mint ezer javítást tartalmazó, Tolsztoj feleségének és titkárának illetéktelen beavatkozásaitól megtisztított változatból dolgozhattam.

1749: Tolsztoj összes művében, de az Anna Karenyinában különösen fontos az összetett jellemábrázolás, sokszor a szereplők belső monológján keresztül. A jellemek megértése szempontjából ismét csak nem mindegy, hogy a fordító milyen szinonímákat talál az eredeti szöveg egy-egy hősére alkalmazott jelzőire. Ebből a szempontból például kiválónak érzem a fordításodban a behízelgő, megfeleléskényszeres Sztyiva Oblonszkijjal kapcsolatban a „mandulaolaj-gyengéd mosoly” kifejezést, amely mandula szó ugyan szerepel Némethnél is, de mintha magát a termést, s nem a mosolyt akarná vele jellemezni… Illetve, olvasván a te magyarításodat, azt érzem, hogy a Németh László szövegéből gépnek, bábunak érzékelhető Alekszej Alekszandrovics nálad, a megítélése szempontjából fontos evangéliumi citátumok, jogi paragrafusok tűpontos fordítása miatt jóval összetettebb figurává alakul. Ez tudatos volt? Te is érzékelted, hogy a régi fordításban Anna férje sokkal egysíkúbb alak?

GYHL: Igen, a belső monológok. Amikor a végén Anna elhajtat Dollyhoz, aztán a vasútállomásra, már félig elborult elmével, az a később oly felkapott tudatfolyam-technika egyik legragyogóbb példája, szívszorító. Tulajdonképpen ott döbbenünk rá igazán, hogy mi is van Annával, hová jutott. Ami Alekszej Alekszandrovicsot illeti, ő elég ellentmondásos figura, az embernek az az érzése, hogy Tolsztoj sem igazán tudta, mit kezdjen vele. Egyrészt egy borzalmas gép, akit a hivatalnokok tisztelnek, de az emberek irtóznak tőle, a beszédmodora taszító, emlékezzünk csak a legelső megjelenésére: képtelen természetesen társalogni, gunyorosan utánozza a mesterkélt fecsegést, ahogy szerinte az emberek adott alkalmakkor beszélni szoktak, de közben nem azokat utánozza, hanem egyszerűen képtelen másfajta kontaktusra. Aztán eljön a nagy mozzanat, ami teljesen kibillenti az egyensúlyából, és kegyetlen szörnyeteg lesz. Amikor Anna majdnem meghal, hirtelen emberivé válik. Azután megint visszazuhan a gépies viselkedésbe, a buta és gonosz Ligyija Ivanovna hatására bigottan vallásos lesz, és nem, semmilyen körülmények között sem engedi át Annának a fiukat. Jó, persze ehhez Annának is van némi köze, enyhén szólva, de mégis furcsa figura. Hozzá képest még a bonviván Sztyiva Oblonszkij is egy konzisztensen kidolgozott szereplő. De azért az Anna Karenyina valójában mégis az asszonyok regénye. Nekem az volt a legnagyobb felfedezés, miközben fordítottam, hogy Anna alakján kívül mennyire vonzó és megragadó Dolly és főleg persze Kitty. A férfiak handabandáznak, előadják, hogy ők a fontosak, de ha családregénynek tekintjük a művet, abban a nők verhetetlenek. Érdekes ugyanakkor, hogy itt tényleg „minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan”, itt nincsenek olyanok, mint a Háború és béke totálisan rémes Kuragin családja, akiken egy jó vonást nem találni, vagy a tökéletesen szeretetreméltó Rosztov család.

1749: Ha már a jellemeknél tartunk: Tolsztoj egyik zsenije, hogy nála az állatok is önálló személyiséggel bírnak, antropomorfizálódnak. Így van ez Levin kutyájával is, akit eddig a magyar olvasó Laszkaként ismert… Most viszont az egyébként az oroszban jóságost is jelentő szó helyett a kutyát a laszka másik jelentésével, a Menyét szóval illeted… Miért? Talán, mert a jóságos Laszkáról kiderül, hogy önálló véleménnyel bír, s ez nem mindig egyezik a gazdája akaratával? S hogy ez egy Menyét névre hallgató állatról jobban elképzelhető?

GyHL: Hát, a menyét nagy vadász, szép testű, karcsú állat, meg csökönyösen ragaszkodik is a vadászterületéhez, nyilván úgy gondolja, azt ő ismeri a legjobban. Laszka pedig nemegyszer dörmög rosszallóan a bajsza alatt, ha a vadászok, akár a gazdája is, butaságokat művelnek, meg akarják mondani neki, mit hogyan csináljon, és így tovább. De persze lehet, hogy tudat alatt azért is volt természetes, hogy ezt a jelentést válasszam, mert közvetlenül az Anna Karenyina előtt Anna Sztarobinyec állatmese-sorozatát fordítottam, amelynek az utolsó részében egy rémes, gyilkos Laszka/Menyét szerepel. Hát, itt meg legyen egy aranyos Menyét. Profán dolog, de néha a műfordítót is vezérelhetik külső szempontok…

1749: A regény másik fontos jószágával, Vronszkij lovával kapcsolatban is érdekes dolgok derülnek ki. Nálad ő sem egyszerűen Frufru, hanem Froufrou, és az első említésekor lábjegyzetben azt olvashatjuk, hogy ez a név egy „korabeli francia színmű hősnőjére és címszereplőjére utal”. Ami ismét sokat elárul ennek a kecses lónak a természetéről… Egyébként is, a te fordításodban jóval több a lábjegyzetelt fogalom, mint a Németh-féle szövegben. Ami, azt hiszem, megint sokat hozzátesz az orosz jogi és történelmi fogalmakban kevésbé járatos olvasó számára a befogadáshoz. A számos és indokolt lábjegyzet ismét a te fordítói precizitásod érdeme, vagy a kötet szerkesztője, M. Nagy Miklós is kivette belőle a részét?

GyHL: Miklós inkább a lábjegyzeteket vette ki. Komolyra fordítva, több olyan lábjegyzetet is csináltam, amelyekre tényleg nem volt égetően szükség, vagy amelyek inkább tanulmányba valók. Hogy csak egyet mondjak, amit Miklós kérésére kidobtam: valaminek az apropóján összegyűjtöttem, milyen következetlenségek vannak a regényben. Alekszej Alekszandrovics azt mondja Annának, a fiukat a nővéréhez költözteti, de valójában nincs nővére, ez egy korábbi változatból maradhatott benne a szövegben. Azután, az idő múlásával kapcsolatban: értesülünk, hogy Vronszkij már csaknem egy éve ostromolja Annát, de utánaszámolva kiderül, hogy megismerkedésük után bő egy évvel már megszületik a gyermekük. Azt is csak utóbb tudjuk meg, hogy Dollynak a nyitójelenetben hét hónapos terhesnek kellett lennie, de erre semmi sem utal; a regény kezdőnapja Oblonszkijéknál péntek, a korcsolyapályán meg csütörtök. Vronszkij a hadseregből kilépve hol lovászmester, hol fővadászmester. Levinnél hol az egész ház fűtve van, hol csak egy szoba. Miklós 1749-interjújában olvastam, hogy maga sem tudja, hogy áll a fordítói jegyzeteléssel, leginkább hol így, hol úgy. Mindnyájan így vagyunk ezzel, főleg az internet óta, amikor ilyen meg olyan olvasói morgolódással is lépten-nyomon találkozunk. Minek az a sok jegyzet, hagyják, hogy én magam döntsem el, mit gondolok egy-egy mozzanatról. De jó ez a sok jegyzet, mennyi mindent megtudtam belőlük. A fordító és a kiadó meg elbizonytalanodik. A Háború és békében például, amit most fordítok, arányaiban kevesebb jegyzet lesz, ez a kiadó kérése. És valóban, az eddigi kiadásokból rendre megtudtuk, hogy X. Y., élt ettől eddig, orosz tábornok. Ez nagyjából amúgy is kiderül. De például az elején, aztán többször is előjövő rejtélyes enghieni herceg megér egy jegyzetet, mert ma már nem kötelező tudni, ki is volt ő, és mi történt vele.

1749: Végezetül: van-e kedvenc szereplőd, aki felé nagyobb megértéssel viseltetsz, s akinek végig szurkolsz, s ha igen, ki és miért?

GyHL: Kitty. Ha úgy vesszük, ő Natasa Rosztova előképe, még ha később született is meg a figurája, márpedig Natasa nemcsak Tolsztoj, de az egész világirodalom legelbűvölőbb alakja. Mindig érzi az ember, hogy Kittyben több van, mint amit pillanatnyilag mutat, s aztán több is lesz, folyton-folyvást. Ő is belejátszik abba, hogy néha megmosolyogjuk Levint. Levin a végkifejletben igazából úgy érzi, Kitty nem tud felnőni hozzá, de ez nem baj. Nem is baj, mert fel tud. A maga módján.

Névjegy
Gy. Horváth László (1950)

József Attila-díjas műfordító, író, esszéista. Legutóbbi fordítása: Lev Tolsztoj: Anna Karenyina (Európa, 2020).

A cikk szerzőjéről
Gyürky Katalin (1976)

Irodalomtörténész, színikritikus, műfordító. 

Kapcsolódó
Alternatív befejezés az Anna Karenyinához
Szécsi Noémi (1976) | 2021.11.20.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenyina