Kommunikációs hadviselés (Lev Tolsztoj: Háború és béke)
Fotó: 1749
Kommunikációs hadviselés (Lev Tolsztoj: Háború és béke)

A Háború és béke új fordításából már a megjelenése előtt közöltünk részletet, majd elsőként interjúztunk a fordító Gy. Horváth Lászlóval - most Gyürky Katalin gondolkozik el Pierre Bezuhov, Andrej Bolkonszkij és Natasa Rosztova háromszögéről - a kommunikáció fogalma és József Attila segítségével.

Bevallom őszintén,  amikor a Gy. Horváth László újrafordította Háború és béke elemzésén kezdtem el gondolkodni, és a friss magyarításnak hála minden eddigi olvasatomnál jobban megérintett a regény kommunikációs mélystruktúrája, folyton József Attila sorai ötlöttek fel bennem: „fecseg a felszín, hallgat a mély”. Ám hogy az okfejtésemhez végül mégsem egy az egyben vettem át ezt a mondatot, azt nemcsak a magyar költő iránti mélységes tiszteletem indokolja, hanem az is, hogy a Háború és békét most sokadjára végigolvasva rájöttem: miközben az kétségtelen, hogy a moszkvai és pétervári elit összejövetelein csacsog (fecseg) a felszín, a mély sem hallgat. Hiszen amikor a „szalonok, pletykálkodások, bálok, hívságok, semmiségek” (I. kötet, 38) világából kiábrándult hősök – elsősorban Andrej Bolkonszkij és Pierre Bezuhov – az élet értelmét keresve és annak legmélyebb bugyrait megélve hallgatásba burkolódznak, az is beszédes. Sajátos kommunikációjuk, vagy adott esetben a csendjük egyfajta reakció, reflexió a fecsegő/csacsogó felszínre.

Ezért engedtessék meg nekem, hogy a „fecseg a felszín, hallgat a mély” analógiájára a „csacsog a felszín, reflektál a mély” szófordulat mentén érzékeltessem, hová vezet, amikor a fent említett szereplők – ha van hozzá fül, ami meghallja, szem, ami meglássa, és szív, aki befogadja – a felszínnek arra a „bűvös körére” (I, 38), amelyből mindvégig igyekeznek kitörni, „az érzéseknek ugyanazzal a rejtett hőjével” (II, 227) felelnek.

E két, számomra egyértelműen főszereplőként értelmezhető hős – Pierre és Andrej –, bár látszólag más-más aspektusból és meggondolásból, de a regény elején egyaránt igyekeznek eltávolodni a semmitmondó, főleg felesleges pletykákra és intrikákra épülő nagyúri világtól. Olyasfajta miliőhöz próbálnak idomulni, ahol az élet értelmét és igazságát keresve nem kell többé „az udvari herék döngicsélését” (III, 11) hallgatni, és magukra „műmosolyt” (I, 29) kényszeríteni. Pierre-t erre főleg az állandó nevetség tárgyát képező előnytelen külseje készteti, amellyel még ha akarna, se tudna a nagyúri közegben dívó kommunikációs szokásoknak megfelelni: „Pierre esetlen figura volt. Azt sem tudta, hogyan kell belépni egy szalonba, meg azt sem, hogyan kell távozni onnan, vagyis hogy távozás előtt illik valami szépet mondani” (I, 31). Így aztán éveken át hol a szabadkőműves páholyokban, hol pedig ennek inverzeként a vad, féktelen és ostoba tivornyák, dínom-dánomok fertőjében igyekszik megnyugvásra lelni. Csakhogy rá kell döbbennie: koránt sincs a megfelelő helyen.

Vele szemben Andrej már a történet elején is jóval tudatosabban veti oda a kesztyűt a pletykák és intrikák világának – amely egyébként „nagyon jó fecsegő” (I, 38) mivolta miatt sokkal inkább el- és befogadná –, és igen hamar elhatározza: a felszínes béke helyett a regény másik fontos szegmensét, a háborút választja – kommunikációs értelemben is. Épp Pierre-nek fogalmazza meg, hogy azért áll be a seregbe, „mert az élet, amit itt élek, ez az élet… nincs ínyemre!” (I, 34).

Hogy azután máshogy, de Pierre-hez hasonlóan neki is csalódnia kelljen új közege, a hadvezetés „emberséges”, „igazságos” mivoltában. Mert nem elég, hogy itt is valamiféle hajbókolós hierarchiát érzékel, amelynek eredményeképp „udvari és személyes megfontolásokból kell kockára tenni emberek tízezreinek az életét” (I, 304), de a hadvezetés kommunikációja is fals: mást mondanak, mint amit gondolnak. Egy helyütt maga Kutuzov „teszi helyre” ily módon Andrejt: „Jogában áll nem hinni nekem, mi több, nem érdekel, hisz-e nekem vagy sem, de arra nincs alapja, hogy ezt ki is mondja. És ez a lényeg” (I, 142).

Pierre és Andrej az új közegükből, közegeikből való – ideiglenes – kiábrándulásuknak köszönhetően érdekes módon ismét a nagyúri világban találkoznak. Ám nemcsak egymás útját keresztezik: itt csatlakozik hozzájuk a csacsogó felszínnel szemben a valódi mélységet képviselő Natasa Rosztova is.

Ettől kezdve ők hárman nem a nagyvilági elit féltékenységi jelenetekkel tarkított, érdekházasságokkal fűszerezett, megcsalásokkal pikánssá tett felfogásában, hanem kommunikációs értelemben alkotnak szerelmi háromszöget. E kommunikációs szerelmi háromszög kialakulása pedig főként a külsőleg „esetlen” Pierre belső nagyságának köszönhető, aki, bár első perctől kezdve szerelmet érez Natasa iránt, mégis – nem feltétlenül saját érdekházassága miatt, hanem barátja, Andrej érzéseit tiszteletben tartva – igyekszik távolságot tartani a lánytól.

Attól a lánytól, aki ebben a nagyúri világgal folytatott kommunikációs hadjáratban a regény elején, 1805-ben véleményem szerint nem véletlenül áll előttünk még kislányként. Olyan őszinte, mindenféle nagyvilági hívságtól és képmutatástól mentes, naiv gyermekként, aki nem a kimondott – felszínes – szavaknak hisz, hanem „a hangárnyalatokra, a pillantásokra, az arckifejezésekre” (I. kötet, 269) érzékeny – azokra a reflexiókra tehát, amelyek leginkább egy rejtett szerelmi kommunikációban tudnak érvényre jutni. Így, ha Andrej a hadseregbe, Pierre az egymást egyébként kioltó szabadkőműves eszmékbe illetve tivornyákba menekül a kimondott szó fals jellege elől, Natasa nagyon korán – még mielőtt „bedarálhatná”, magával egyívásúvá tehetné a felszínes báli közeg – a szerelemben igyekszik menedékre lelni. Kezdve a Borisz Drubeckoj, folytatva az Andrej herceg iránt érzett szerelmével, hogy azután – Andrej őszinte pillantásait és gesztustrendszerét majd’ egy évig nélkülözve – egy időre, jó nagy kalamajkát okozva ezzel mind a háborúba visszatérő Andrejnek, közvetve pedig mind a francia fogságba eső Pierre-nek – Anatole Kuraginnak higgyen, aki épp a lány naiv, őszinte kommunikációba vetett hitét kihasználva csavarja el a fejét.

A kalamajka azonban – lett légyen az bármiféle – Tolsztojnál soha nem történik véletlenül. Mindig oka van, ez esetben pedig arra jó, hogy a két férfi végleg rádöbbenhessen az élet értelmére, benne Natasa sorsukat meghatározó szerepére. Egymástól látszólag ismét függetlenül – más-más közegben mozogva –, de a tűpontos szerkesztésű regényben a kommunikációs szerelmi háromszög szereplőinek egymásra utaltsága miatt egymással ismét nagyon is korrelálva.

Andrej háborúba való visszatérte, halálos sebesülése, majd halála – miközben nyilvánvalóan óriási tragédia – mindhárom főhős számára mérföldkő.

Andrejt ugyanis a halálos ágyán eltölti „a minden földi dolgoktól való elidegenedésnek, a lét különös, örömteli könnyűségének tudata” (III, 63), és nemcsak az válik nyilvánvalóvá számára, hogy „az a sok érzés, amit olyan nagyra tartanak, ez a sok gondolatunk, amelyek olyan fontosnak látszanak” – fölöslegesek, hanem az is, hogy az eddig ismert és gyakorolt evilági szereteten túl létezik egy ennél sokkal mélyebb, isteni eredetű érzelem is: „azt, aki drága nekünk, lehet emberi szeretettel szeretni, de az ellenséget csak isteni szeretettel lehet. Ha emberi szeretettel szeretünk, a szeretet gyűlöletbe válthat; de az isteni szeretet sohasem változik meg. Semmi, még a halál sem múlasztja el” (II, 372). Ez a gondolat egyfelől képessé teszi a megbocsátásra: arra, hogy megértse az őt majdnem elhagyó Natasa „érzéseit, szenvedését, szégyenét” (II, 372), és újra keblére ölelje az őt halálos ágyán gondozó lányt, másfelől arra, hogy a maga számára végképp és végleg dekódolni tudja azt a kommunikációs modellt, amivel a lány kifejezte: mindvégig őt szerette, őhozzá tartozott. „Élénken felidézett egy pétervári estét. Natasa lelkesen, izgatott arccal arról mesélt neki, hogy a múlt nyáron gombászás közben eltévedt egy hatalmas erdőben. Csapongva festette le az erdő sűrűjét, azt, hogy mit érzett, hogyan beszélgetett a méhésszel, és folyton félbeszakította magát: »Nem, nem jól mondom; nem, így nem érti meg« – hiába bizonygatta Andrej herceg, hogy ő mindent ért, és valóban mindent értett, amit csak mondani akart Natasa. De a lány elégedetlen volt magával, úgy érezte, nem sikerül érzékeltetnie azt a szenvedélyes, költői hangulatot, amelyet aznap átélt, s amelyet feltétlenül fel akart tárni előtte. »Pedig megértettem őt – gondolta Andrej herceg. – Nemcsak megértettem, de olyan erősen, olyan üdvözülten szerettem azt a lelki elevenséget, azt a lelki nyitottságot, a lelkét«” (II, 212).

Azt, amit Pierre is azonnal meglátott a lányban, és ami miatt ő is rögtön társának érezte Natasát, akinek leglényegét – épp a szavakon túlmutató kommunikációjuk értelmében – alig volt képes kifejezni: „Ez a lány olyan kincs, olyan… Párját ritkítja” (I, 550). Azonban nemcsak Natasa lelki rezdüléseinek megértése és megérzése kellett ahhoz, hogy Andrej halála után ő, egyedül ő lehessen a leány hű társa, hanem az is, hogy a barátjával párhuzamosan ő maga is hasonló, és hasonlóan mély dolgokon menjen keresztül, ezek hatására pedig hasonló következtetésre jusson, mint a halálos ágyán a barátja. Pierre fogságba kerülvén, társai kivégzésének szemtanújaként, majd barátja, Platon Karatajev haláltusáját végignézve értékeli át, mi a fontos az életben, és mi nem. Korábbi félelme, hogy a társaságban bemocskolják a nevét, egykori felesége elleni kirohanásai már nemcsak hogy jelentéktelennek, de mulatságosnak tetszenek. S bár végig a szabadságot kereste, átélt élményeinek hatására „egész hátralévő életében elragadtatással gondolt vissza rá és beszélt a rabságnak erről az egy hónapjáról, a visszahozhatatlan, erős és örömteli érzésekről, a tökéletese lelki nyugalomról, a teljes belső szabadságról, mindarról, amit csak ebben az egy hónapban adatott meg átélnie” (III, 101).

Azt pedig, hogy mennyire rendjén való, sőt, „jogfolytonos”, hogy hasonló élményeken keresztülmenve Andrej után Pierre töltse be Natasa életében ugyanazt a szerepet, szintén nem kell kimondani. Ezt is csak érezni lehet – és hogy az érzés mennyire erős és helyénvaló, jól mutatja, hogy erre nem más, mint a háromszög minden tagjához érzelmileg közel álló Nyikoluska, Andrej herceg fia érez rá: „Az időnkénti utalásokból erre az apára és Natasára, a meghatottságból, ahogyan Pierre beszélt a megboldogultról, a vigyázatos-áhítatos gyengédségből, ahogyan Natasa beszélt róla, a fiú, aki még csak tanulgatta a szerelem fogalmát, azt szűrte le magának, hogy az apja szerelmes volt Natasába, és a halálos ágyán rátestálta őt a barátjára” (Epilógus, 278).

S hogy Nyikoluska mennyire jól és pontosan érzékeli Natasa életében Andrej és Pierre „jogfolytonos” szerepét, még egy, a fenti, Natasa és Andrej között zajló jelenet inverze mutatja. Inverze abban az értelemben, hogy itt már nem Natasa, hanem Pierre aggódik amiatt, hogy Natasa nem érti, nem jól érti azt, amit a fogságban átéltekkel kapcsolatban ki szeretne fejezni. Ám a közöttük mindvégig meglévő kommunikációs egység miatt a kételyei ugyanúgy alaptalanokká válnak, ahogyan annak idején Natasa bizonytalankodásai is azt illetően, hogy vajon Andrej érti-e őt:

„Pierre nemcsak a tekintetéből, hanem egy-egy felkiáltásából, rövid kérdéséből is kivehette: éppen úgy ért meg mindent az előadásából, ahogyan ő szeretné. Világosan látszott, hogy nemcsak azt érti, amit ő mond, hanem azt is, amit mondani akar, de amit szavakkal nem lehet kifejezni” (III, 225).

Ami szavakkal azért kifejezhetetlen, mert szívből jön, s amit csak egy másik, erre a kommunikációs hullámhosszra rácsatlakozott szív érthet meg. A Tolsztoj-regény nagyságának egyik összetevőjét meglátásom szerint – hogy ismét József Attilával éljek – éppen ezeknek a „szívből tovafolyó” érzéseknek a folyamatosan visszhangzó csengése képezi.                             

A kritika szerzőjéről
Gyürky Katalin (1976)

Irodalomtörténész, színikritikus, műfordító. 

Kapcsolódó
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke (részlet)
Beszédes képzőművészet (Lev Tolsztoj: Anna Karenyina)
Gyürky Katalin (1976) | 2022.02.10.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenyina
Lev Tolsztoj/Faith no More
2020.06.04.
„a mester gyakorlatilag diktál a fordítójának” (Beszélgetés Gy. Horváth Lászlóval a Háború és béke újrafordításáról)
Gyürky Katalin (1976) | 2023.01.20.
"Olyan legyen, amilyennek én akarom és tudom megcsinálni" (beszélgetés Gy. Horváth Lászlóval az Anna Karenyina újrafordításáról)
Gyürky Katalin (1976) | 2021.11.20.
„Tolsztoj műveiben csak dúskálni lehet” (Beszélgetés Gy. Horváth Lászlóval a Feltámadás újrafordításáról)
Gyürky Katalin (1976) | 2024.02.03.