1811 végétől elkezdődött a nyugat-európai erők fokozott felfegyverzése és összpontosítása, 1812-ben pedig ezek az erők, emberek milliói, ha a szállítókat és élelmezőket is ideszámítjuk, megindultak nyugatról keletre, az orosz határhoz, ahová 1811 óta az orosz erők is fokozatosan előrenyomultak. Nyugat-Európa erői június 12-én átlépték Oroszország határát, és elkezdődött a háború, vagyis bekövetkezett az az esemény, amely az emberi észnek és az emberi természetnek egyaránt ellentmond. Embermilliók követtek el egymás ellen oly mérhetetlen mennyiségű gonosztettet, csalást, árulást, rablást, pénzhamisítást és hamisbankjegy-kibocsátást, fosztogatást, gyújtogatást és mészárlást, amennyit századokon át sem jegyeznek fel a világ bírósági krónikái, és amelyeket abban az időszakban nem tartottak bűnnek azok, akik elkövették őket.

Mi idézte elő ezt a rendkívüli eseményt? Mik voltak a kiváltó okai? A történészek a maguk naiv meggyőződésével azt állítják, ezeknek az eseményeknek az okai a következők voltak: az oldenburgi herceget ért sérelem, a kontinentális zárlat megszegése, Napóleon hatalomvágya, Sándor makacssága, a diplomaták baklövései, és így tovább.

Vagyis tehát Metternichnek, Rumjancevnek vagy Talleyrand-nak audiencia és estély között csupán jobban kellett volna igyekeznie egy kicsit, ügyesebb feljegyzéseket kellett volna szerkesztenie, vagy Napóleonnak ilyen értelmű levelet kellett volna címeznie Sándorhoz: „Felséges testvérem, beleegyezem abba, hogy az oldenburgi herceg visszakapja a hercegségét”, és a háborúra nem került volna sor.

Az világos, hogy a kortársak miért láthatták így a helyzetet. Világos, hogy Napóleon úgy vélte, a háború oka Anglia intrikálása (ezt ki is mondta Szent Ilona szigetén); világos, hogy az angol parlamenti képviselők úgy vélték, a háború oka Napóleon hatalomvágya; hogy az oldenburgi herceg úgy vélte, a háború oka az ellene elkövetett erőszak; hogy a kereskedők úgy vélték, a háború oka a kontinentális zárlat, amely anyagilag tönkreteszi Európát; hogy az öreg katonák és tábornokok úgy vélték, a fő ok az ő harcba vetésük, a kor legitimistái szerint meg az, hogy vissza kell állítani a jó elvek uralmát; a kor diplomatái szerint mindennek az volt az oka, hogy Oroszország és Ausztria szövetségét 1809-ben nem elég ügyesen palástolták el Napóleon előtt, a 178-as számú feljegyzést pedig szerencsétlenül fogalmazták meg. Világos, hogy a kortársak így látták ezeket az okokat, és még számtalan, végtelen mennyiségű más okot is, amelyeknek mennyisége a számtalan különböző nézőpont függvénye volt; számunkra, utódok számára azonban, akik e roppant volumenű eseményen elmélkedünk, s egyszerű és borzalmas értelmének mélyére próbálunk leásni, mindezen okok elégtelennek tetszenek. Számunkra felfoghatatlan, hogy keresztények milliói ölték halomra, kínozták halálra egymást azért, mert Napóleon hatalomvágyó volt, Sándor makacs, Anglia politikája fondorlatos, az oldenburgi herceget pedig megkárosították. Képtelenség felfogni, miféle kapcsolat állhat fenn e körülmények meg a gyilkolás és erőszak ténye között, s miért torkollhat egy herceg megkárosítása abba, hogy Európa túlsó széléről érkező emberek ezrei gyilkolják halomra, döntsék nyomorba a Szmolenszki és a Moszkvai kormányzóság lakosait, s ölessék halomra önmagukat is.

Mi, az utódok, akik nem vagyunk történészek, akiket nem ragad el a kutatás folyamata, ezért tiszta és józan fejjel mérlegeljük az eseményt, rengeteg okkal találjuk szembe magunkat. Minél jobban elmélyedünk az okok keresésében, annál több tárul fel előttünk, és minden egyes ok vagy okok csoportja egyaránt helytálló önmagában, és egyaránt hamis a maga jelentéktelen voltában, ha az esemény roppant nagyságához mérjük, és egyaránt hamis a maga tehetetlenségében (a kapcsolódó okok hozzászámítása nélkül), hogy a lezajlott eseményt kiváltsa. Az, hogy Napóleon nem volt hajlandó visszavonni csapatait a Visztula mögé, és visszaadni az oldenburgi hercegséget, semmivel sem érvényesebb ok a szemünkben, mint az, hogy egy francia káplár hajlandó volt-e vagy nem volt hajlandó másodszorra is szolgálni, mert ha ő nem akart volna szolgálatba lépni, és nem akart volna a második, harmadik és ezredik káplár és katona sem, akkor annyival kevesebb embere lett volna Napóleonnak, és a háború nem következik be.

Ha Napóleon nem sértődik meg a követelés miatt, hogy húzódjon vissza a Visztula mögé, és nem adja ki a parancsot az előrenyomulásra, nem lett volna háború; de ha egyetlen őrmester sem hajlandó másodszor is szolgálni, akkor sem lett volna háború. Akkor sem lett volna háború, ha Anglia nem intrikál, ha nincs az oldenburgi herceg, ha Sándor nem sértődik meg, ha Oroszországban nem önkényuralom van, ha nem lett volna a francia forradalom meg a belőle következő diktatúra és császárság, valamint mindaz, ami a francia forradalomhoz vezetett, és így tovább. Ha ezek közül az okok közül csak egy nem áll fenn, nem lett volna háború. Vagyis tehát mindezen okok – okok milliárdjai – azért estek egybe, hogy kiváltsák azt, ami történt. Következésképp nem volt egyetlen kiváltó oka az eseménynek, az eseménynek egyszerűen azért kellett végbemennie, mert végbe kellett mennie. Saját emberi érzéseikre és józan eszükre fittyet hányó millióknak kellett nyugatról keletre masírozniuk, és legyilkolniuk a hozzájuk hasonlókat, éppúgy, ahogy néhány évszázaddal korábban keletről nyugatra masíroztak emberek, s gyilkolták le a hozzájuk hasonlókat.

Napóleon és Sándor cselekedetei, akiknek a szavától függött, vélnénk, hogy az esemény bekövetkezik-e, vagy nem következik be, éppoly kevéssé voltak akaratlagosak, mint bármelyik katonáé, aki sorshúzás vagy toborzás révén került a seregbe. Nem is lehetett másképp, mégpedig azért, mert ahhoz, hogy Napóleon és Sándor akarata (akiktől, vélnénk, az esemény függött) teljesüljön, számtalan körülménynek kellett egybeesnie, s ha ezek közül csak egy is hiányzik, az esemény nem következhetett volna be. Millióknak, akiknek a kezében volt az igazi erő, katonáknak, akik lőttek, szállították az élelmet meg az ágyúkat, ezeknek kellett beleegyezniük, hogy teljesítik egy-két gyenge egyén akaratát, s ezeket kellett számtalan összetett és különféle oknak eddig a pontig eljuttatnia.

Történelmi fatalizmus szükséges ahhoz, hogy értelmetlen jelenségeket (azaz olyanokat, amelyeknek értelmét nem látjuk át) megmagyarázzunk. Minél inkább igyekszünk értelmes magyarázatot találni az ilyen történelmi jelenségekre, annál értelmetlenebbé és érthetetlenebbé válnak.

Minden ember önmagáért él, arra használja szabadságát, hogy saját személyes céljait elérje, és egész lényével érzi, hogy adott pillanatban megteheti-e vagy nem teheti meg ezt vagy azt, de amint megteszi, cselekvése visszavonhatatlanul részévé válik a történelemnek, amelyben ennek jelentőségét már nem az ő szabad akarata, hanem az eleve elrendelés határozza meg.

Minden ember életének két oldala van: a személyes élet, amely annál szabadabb, minél elvontabbak az igényei, és az elemi, a nyájbeli élet, ahol az ember óhatatlanul a számára előírt törvényeknek engedelmeskedik.

Tudatosan önmagáért él az ember, de valójában öntudatlan eszközként szolgálja a történelmi, általános emberi célok elérését. A végrehajtott cselekvés visszavonhatatlan, és hatása, időben más milliók cselekvésével egybeesve, történelmi jelentőségre tesz szert. Minél magasabban áll valaki a társadalmi ranglétrán, minél több emberrel kerül kapcsolatba, annál nagyobb hatalma van a többiek felett, annál nyilvánvalóbb minden egyes cselekvésének eleve elrendeltsége és elkerülhetetlensége.

„A király szíve az Úr kezében.”^[1]

A király a történelem rabja.

A történelem, vagyis az emberiség öntudatlan, közös, nyájbeli élete az uralkodók életének minden pillanatát eszközként használja céljai eléréséhez.

Napóleon 1812-ben, sokkal inkább, mint bármikor, azt hitte, egyedül tőle függ, „ontatja-e népei vérét vagy sem” (ahogyan Sándor írta neki utolsó levelében), holott még sohasem volt ennyire alárendelve azoknak a kikerülhetetlen törvényeknek, amelyek azt diktálták (hiába képzelte, hogy saját akaratát követi), hogy a közös ügy, a történelem érdekében tegye, aminek végbe kell mennie.

A Nyugat emberei Kelet felé vonultak, hogy lemészárolják egymást. És az okok egybeesésének törvénye szerint magától alkalmazkodott egymáshoz és esett egybe ezzel az eseménnyel ezer más apró ok, hogy ez a mozgás, ez a háború bekövetkezzen: a kontinentális zárlat megszegése miatti szemrehányások, az oldenburgi herceg, a benyomulás Poroszországba, aminek egyetlen célja (Napóleon szerint) a fegyveres béke kikényszerítése volt, a francia császár háborúimádata és a háborúhoz való hozzászokása, ami egybeesett népe hangulatával, a nagyszabású előkészületek vonzereje, az előkészületek költségei, a szükség, hogy ezek a költségek valamiféle előnyöket hozzanak, a mámorító hódolat, amellyel Drezdában övezték a császárt, a diplomáciai tárgyalások, amelyek a kortársak szemében őszinte békevágyból eredtek, de csak azt érték el, hogy mindkét fél önérzetét megsértették, és még millió meg millió más ok, amely mind összejátszott és egybeesett a készülő eseménnyel.

Miért esik le a fáról az érett alma? A nehézségi erőtől pottyan a földre, vagy attól, hogy elfonnyad a kocsánya, kiszikkasztja a nap, elnehezedik, megrázza a szél, vagy esetleg szeretné megenni az alatta álló gyerek?

Nincs egyetlen oka. Csupán minden körülmény egybeesik, amelyek az ilyen eleven, organikus, elementáris eseményt előidézhetik. És annak a botanikusnak, aki úgy találja, azért pottyant le az alma, mert szétbomlott a rostszövete, éppúgy igaza lesz, és éppúgy nem lesz igaza, mint a fa alatt álló gyereknek, aki azt mondja, azért pottyant le az alma, mert ő meg akarta enni, és imádkozott érte. Éppúgy igaza lesz, és éppúgy nem lesz igaza annak, aki azt mondja, Napóleon azért indult Moszkva ellen, mert ezt akarta, és azért bukott el, mert Sándor azt akarta, hogy elbukjon, mint ahogy igaza lesz és nem lesz igaza annak, aki azt mondja, a millió pudot nyomó aláásott hegy azért omlott be, mert az utolsó munkás is rámérte a maga csákánycsapását. A történelmi eseményekben az úgynevezett nagy emberek nem egyebek, mint az eseménynek nevet adó címkék, s akár az igazi címkéknek, magához az eseményhez nekik van a legkevesebb közük.

A cselekvések, amelyeket ők a saját akaratuktól függőnek hisznek, történelmi értelemben egyáltalán nem akaratlagosak, hanem a történelem egész menetével függnek össze, és öröktől fogva meg vannak határozva.

*

Jegyzet:

^[1] Példabeszédek 21 : 1.