Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenyina
Fotó: Wikipedia
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenyina

Anna és Vronszkij - és egy papírvágó kés.

29

 

„No, vége, hála istennek!” Ez a gondolat ötlött fel Anna Arkagyjevnában, amikor utoljára is búcsút vett a bátyjától, aki egészen a harmadik sípszóig eltorlaszolta testével a kocsi bejáratát. Leült a pamlagra, Annuska mellé, és körülnézett a homályos hálókocsiban. „Hála istennek, holnap viszontlátom Szerjozsát és Alekszej Alekszandrovicsot, és élem tovább a jó, megszokott életemet, mint azelőtt.”

Ugyanabban a gondterhelt lelkiállapotban, amely egész nap jellemezte, mégis örömmel, aprólékosan készülődött az úthoz; ügyes kis kezével kinyitotta és becsukta a kis, piros táskát, elővette belőle a kispárnát, a térdére tette, és lábát gondosan betakargatva, elégedetten elhelyezkedett. Egy idős hölgy máris lefeküdni készült. Két másik beszélgetni kezdett Annával, egy kövér öregasszony bebagyulálta a lábát, és megjegyzést tett a fűtésre. Anna válaszolt néhány szót a hölgyeknek, de látva, hogy semmi érdekeset nem várhat a beszélgetéstől, megkérte Annuskát, hogy vegye elő a kislámpát, ráerősítette az ülés karfájára, és előszedett a kis táskából egy papírvágó kést meg egy angol regényt. Eleinte nehezen ment az olvasás. Zavarta a lárma, a járás-kelés, azután, amikor a vonat egy rándulással elindult, muszáj volt a különféle zajokra fülelnie, majd pedig a bal felőli ablakot csapkodó és az üvegre tapadó hópelyhek terelték el a figyelmét, az elhaladó, bebugyolált kalauz, akinek egyik oldalt csupa hó volt az egyenruhája, a beszélgetés arról, hogy odakinn rettenetes hóvihar tombol. Később már egyre ugyanaz ismétlődött; ugyanaz a zötykölődés és csattogás, ugyanaz a hó az ablakon, a gőzölgő meleg, és a hideg, majd újra a meleg állandó váltakozása, ugyanazok a homályban felvillanó arcok, ugyanazok a hangok – Anna olvasni kezdett, és értette is, amit olvas. Annuska már szunyókált, ölében fogva a kis, piros táskát széles, kesztyűs kezével; az egyik kesztyű el volt szakadva. Anna Arkagyjevna olvasott, és mindent értett, de kellemetlen volt olvasnia, más emberek életét nyomon követnie. Ő maga szeretett volna élni. Ha arról olvasott, hogy a regény hősnője betegeket ápol, ő is szeretett volna nesztelen léptekkel a betegszobában járkálni; ha arról, hogy a parlamenti képviselő beszédet mondott, ő szerette volna elmondani azt a beszédet; ha arról, hogy Lady Mary a vadászkopók nyomában vágtat, felbosszantva sógornőjét, és mindenkit elképesztve merészségével, ő szerette volna ugyanezt csinálni. De nem volt mit csinálnia; végighúzta kis kezét a sima papírvágón, és erőlködve olvasott tovább.

A főhős a legjobb úton haladt, hogy angol jósorsa beteljesedjék, megkapja a baroneti címet és a birtokot, és Anna szeretett volna vele tartani erre a birtokra, de hirtelen az az érzése támadt, hogy ez az ember biztosan szégyelli magát, s ezért ő is elszégyellte magát. De miért kellene szégyellnie magát ennek az embernek? „És én miért szégyellem magam?” – kérdezte megbántott csodálkozással. Ledobta a könyvet, hátradőlt, és két marokra fogta a papírvágó kést. Nincs semmi szégyellnivalója. Végigvette magában moszkvai emlékeit. Mind jó volt és kellemes. Felidézte a bált, felidézte Vronszkijt, szerelmes, alázatos arcát, minden vele kapcsolatos dolgát: nem volt bennük semmi szégyenletes. De az emlékezésnek ezen a pontján még jobban felerősödött benne a szégyenérzet, mintha valamilyen belső hang éppen itt, amikor eszébe jutott Vronszkij, azt súgta volna neki: „Meleg, nagyon meleg, forró.” „És akkor? – kérdezte magában eltökélten, helyzetet változtatva az ülésen. – Mit jelent ez? Talán félek szembenézni ezzel a dologgal? És akkor? Talán köztem és e között az ifjonc tiszt között létezik vagy létezhet olyan viszony, amely ne állhatna fenn bármelyik ismerősömmel?” Megvetően elmosolyodott, és újra felvette a könyvét, de most már végképp nem értette, amit olvasott. Végighúzta a papírvágó kést az ablaküvegen, azután hozzányomta sima és hideg lapját az arcához, és majdnem elnevette magát minden ok nélkül támadt örömében. Úgy érezte, az idegei egyre jobban megfeszülnek, mint a húrok valamilyen forgó cövekek között. Úgy érezte, szeme egyre tágabbra nyílik, kéz- és lábujjai idegesen ránganak, mellében elfúl a lélegzet, s a képek és a hangok ebben a vibráló félhomályban rendkívüli fényességgel püfölik. Szüntelenül rátörtek a bizonytalanság pillanatai, hogy vajon előre vagy hátrafelé halad a vonat, vagy esetleg egy helyben áll-e. Ez itt mellette Annuska vagy egy idegen? „Mi hever ott a karfán, egy bunda vagy egy vadállat? És ki vagyok én? Én vagy valaki más?” Rettegett, hogy beleveszik ebbe a kábulatba. De valami csalogatta is belé, úgy rémlett, átadhatja magát neki, vagy ellenáll, csak rajta múlik. Felállt, hogy magához térjen, félredobta a plédet, és levette meleg ruhájáról a pelerint. Egy pillanatra magához is tért, és megértette, hogy a kocsiba belépő sovány, hosszú, itt-ott gombhíjas nankingkabátot viselő paraszt a fűtő, hogy a termométert nézegeti, s mögötte szél és hó zúdult be az ajtón; de aztán megint minden összezavarodott… A hosszú derekú paraszt piszkálni kezdett valamit a falon, az öregasszony a kocsi egész hosszában kinyújtotta a lábát, és fekete felhőt kavart; aztán rettenetes csikorgás és csattogás hallatszott, mintha széttépnének valakit; aztán vörös tűz vakította el a szemét; aztán mindent elzárt egy fal. Anna úgy érezte, ő maga is eltűnt. És mindez mégsem volt szörnyű, inkább vidám volt. Bebagyulált, hólepte ember kiáltott valamit a füle fölött. Anna felállt, és magához tért; megértette, hogy állomáshoz értek, és ez az ember a kalauz. Megkérte Annuskát, hogy adja vissza a pelerinjét és a kendőjét, felvette őket, és az ajtó felé indult.

– Ki tetszik menni? – kérdezte Annuska.

– Igen, friss levegőt akarok szívni. Nagy a fülledtség idebenn.

Kinyitotta az ajtót. Rárontott a hóvihar és a szél, birokra kelt vele az ajtóért. Ez is vidám dolognak tetszett. Kinyitotta az ajtót, és kiment. A szél, mintha csak várta volna, jókedvűen fütyült, fel akarta kapni, hogy elrabolja, de ő erős kezével belekapaszkodott a hideg fogódzórúdba, összecsípte a ruháját, lelépett a peronra, és a kocsi mögé húzódott. A lépcsőn még erős volt a szél, de a peronon, a kocsik oltalmában szélárnyékra lelt. Élvezettel, mélyen beszívta a havas, fagyos levegőt, és végignézett a peronon meg a kivilágított állomásépületen.

 

30

 

Rettenetes förgeteg tombolt és fütyült az állomásépület sarkánál, a kerekek és az oszlopok között. Vagonok, oszlopok, emberek, minden, amit látni lehetett, be volt hordva hóval az egyik oldalán, és egyre jobban behavazódott. A vihar egy pillanatra elült, aztán megint felújult, akkora löketekkel, hogy úgy látszott, lehetetlen ellenállni neki. Mindenféle emberek futkostak, beszélgettek vidáman, megnyikorgatva a peron deszkáit, nyitogatva-csukogatva a nagy bejárati ajtót. Egy ember hajlott árnyéka surrant el a lába alatt, kalapács kopogott vason. – Sürgönyözz hát! – hallatszott egy dühös hang a másik irányból, a kavargó homályból. – Ide parancsoljanak! Huszonnyolcas kocsi! – kiabálták mindenféle hangok, és hólepte, bebugyolált alakok szaladtak el mellette. Két úr ment arra égő cigarettával a szájukban. Anna még egyszer teleszívta tüdejét friss levegővel, és már ki is húzta kezét a muffból, hogy a fogódzó után nyúljon, és visszamenjen a kocsiba, amikor a közvetlen közelében egy katonaköpenyes férfi takarta el előle a lámpa imbolygó fényét. Felpillantott, és azonnal megismerte Vronszkij arcát. A férfi a tányérsapka ellenzőjéhez emelte a kezét, meghajolt, és megkérdezte, nincs-e szüksége valamire, nem állhatna-e valamiben a szolgálatára. Anna sokáig, szótlanul nézte, és az árnyék ellenére, amelyben állt, tisztán ki tudta venni, vagy úgy rémlett, ki tudja venni a férfi arcának és szemének kifejezését. Ugyanaz a tiszteletteljes csodálat volt ez, amely olyan erős benyomást tett rá tegnap este. Nemegyszer elmondta magának az utóbbi napokban és az imént is, hogy Vronszkij az ő számára csak egy a száz meg száz, mindig egyforma fiatalember közül, akiket mindenhol látni lehet, és ő sohasem fogja megengedni magának, hogy akár csak gondoljon rá, de most, ennek a találkozásnak az első pillanatában ujjongó büszkeség fogta el. Nem kellett kérdeznie, miért van itt a férfi. Olyan biztosan tudta, mintha megmondta volna neki: azért van itt, hogy ott legyen, ahol ő van.

– Nem tudtam, hogy maga is utazik. Miért utazik? – kérdezte, leengedve a kezét, mellyel a fogódzó után nyúlt.

– Miért utazom? – kérdezte a férfi, merően a szemébe nézve. – Maga is tudja, hogy azért, mert ott akarok lenni, ahol maga van – felelte –, nem tehetek másként.

Ebben a pillanatban a szél, mintha csak valami akadályon lett volna úrrá, lesöpörte a havat a kocsi tetejéről, és megzörgetett egy kilazult vaslemezt, elöl pedig gyászosan, borongón füttyentett a mozdony. Anna szemében még gyönyörűbbnek tetszett most a hóvihar borzalma. A férfi éppen azt mondta, amit az ő lelke kívánt, s amitől az értelme visszahőkölt. Nem felelt, de az arcáról le lehetett olvasni a tusakodást.

– Bocsásson meg, ha kellemetlennek találja, amit mondok – szólalt meg alázatosan Vronszkij.

Udvariasan, tisztelettel beszélt, de olyan határozottan és állhatatosan, hogy Anna sokáig semmit sem tudott válaszolni.

– Helytelen, amit mond, és ha ön jó ember, kérem, felejtse el, amit mondott, ahogyan én is el fogom felejteni – mondta végül.

– Soha nem fogom, mert nem tudom elfelejteni a maga egyetlen szavát, egyetlen mozdulatát sem…

– Elég, elég! – kiáltotta Anna, hiába is próbálva zord kifejezést erőltetni az arcára, amelyet a férfi mohón fürkészett. A hideg fogódzót megmarkolva felsietett a lépcsőn, és eltűnt a kocsi előterében. A kis előtérben aztán megállt, és képzeletben újra átélte, ami történt. Nem emlékezett sem a maga, sem a férfi szavaira, de az érzései révén megértette, hogy ez a percnyi beszélgetés rettenetesen közel hozta őket egymáshoz, és ez megijesztette, de meg is örvendeztette. Néhány pillanatig még állt az előtérben, aztán bement a kocsiba, és visszaült a helyére. Az a varázslatos, feszült lelkiállapot, amely az előbb meggyötörte, nemcsak visszatért, de fel is erősödött, annyira, hogy attól félt, bármelyik percben elpattanhat benne valami. Egész éjjel nem aludt. De a feszültségben, az ábrándokban, amelyek betöltötték képzeletét, nem volt semmi kellemetlen vagy nyomasztó; ellenkezőleg, valami örömteli, perzselő és izgató volt bennük. Reggel felé elszundított az ülésen, s amikor felriadt, már minden fehér volt, fehér és világos; a vonat Pétervárhoz közeledett. Nyomban hatalmukba kerítették az otthonnal, a férjével, a fiával és a rá váró nap meg az elkövetkező napok gondjaival kapcsolatos gondolatok.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Анна Каренина, Moszkva, 1877. Az új magyar fordítás az Európa Kiadó gondozásában jelenik meg hamarosan.

A cikk szerzőjéről
Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910)

Orosz író.

A fordítóról
Gy. Horváth László (1950)

József Attila-díjas műfordító, író, esszéista. Legutóbbi fordítása: Thomas Hardy: Távol a világ zajától (Lazi, 2020).

Kapcsolódó
"Egyik lába már a modernizmusban volt" (Interjú Gy. Horváth Lászlóval)
Kiss György (1995) | 2020.09.19.