Azzal kezdődött, hogy Vronszkij kinevette a leánygimnáziumokat, fölöslegesnek nevezte őket, ő pedig a védelmükre kelt. Vronszkij tiszteletlenül nyilatkozott a nők oktatásáról általában, és kijelentette, hogy Hannah-nak, a kis angol védencének semmi szüksége rá, hogy értsen a fizikához. (Tolsztoj: Anna Karenyina)

És abban a pillanatban, amikor a kerekek felezőpontja odaért hozzá, eldobta a kis, piros táskát, behúzta a fejét, leesett a kocsi alá, rá a tenyerére, és könnyed mozdulattal, mintha fel akarna állni, térdre ereszkedett.
Ebben a pillanatban elszörnyedt attól, amit tett. „Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?” Fel akart kelni, ki akart térni, de akkor valami hatalmas és könyörtelen fejbe vágta, és vonszolni kezdte a hátán.

„Bocsáss meg, Uram, mindenért!” – mormolta, érezve, hogy hiábavaló a küszködés. A kis paraszt motyogva dolgozott a vas fölött. És a gyertya, amelynél azt az izgalmakkal, csalódásokkal, keserűséggel és gonoszsággal tele könyvet olvasta, tisztábban lobbant fel, mint valaha, bevilágított mindent, ami addig sötétben volt előtte.

­***

–  Kosztya, tudod, kivel utazott Szergej Ivanovics?  – kérdezte Dolly, miután kiporciózta a gyerekeknek a kuglófot. – Vronszkaja grófnővel! Szentpétervárról tartott a birtokára.

Levin önkéntelenül a macskaasztalra pillantott, mintha meg szeretne róla bizonyosodni, hogy a rögtön elkezdődő emberszólásból felszabaduló mérges gázok nem hatolhatnak el odáig. A gyerekek kellő távolságban és olyan ricsajt csapva fogyasztották az uzsonnájukat, hogy semmi sem juthatott el hozzájuk a felnőttek beszédéből. Mitya, a kicsinyek korelnöke már elmúlt öt, így az ebből adódó fölénnyel iskolázta az arcukat az érett feketeribizli levével összemaszatoló kisöccseit.

–  Ő bizonyára ismeri a részleteket – szólalt meg Kitty, aki eddig minden figyelmét egy karjában szundikáló csecsemőnek, az első lányának szentelte. Az üdvözült anya alakját a tableau vivant-ból már Levin sem érezte ünnepi látványnak, inkább az a megnyugtató ismerősség fogta el, mint gyermekkorában a minden vasárnap megpillantott ikon láttán.

–  Miért ismerné? – kérdezett vissza, noha tudta, hogy a beszélgetést semmivel sem térítheti el abból az irányból, ahová sima acélpályán robogó vonat módjára száguld. Az efféle társalgásokról okvetlenül tudható, hogy honnét indulnak, és hol fognak megállni.

Dolly nagyjából értesült arról, amire kíváncsi volt, ezért türelemmel várta, hogy Szergej Ivanovics éljen a neki kínált felvezetéssel. Az fontoskodva köszörülte a torkát, aztán még a teáscsészéjébe is belekortyolt, mintha előre félne, hogy a rá váró hosszas beszédtől kiszárad a torka.

–  A grófnő a látogatás hatása alatt volt, amelyet nem sokkal indulása előtt a kislánynál tett – mondta, különös nyomatékot helyezve a „kislány”-ra, feltételezve, hogy mindenki tudja, kinek a kislányáról beszél. –  Vronszkij gróf egy ideig magánál tartotta, most egy francia nővel nevelteti. A gyermek azóta is minden látogatót arról faggat, hogy találkozott-e a mamájával, de a grófnő a szokásos egyenességével úgy fogalmazott: „votre maman, elle est morte”.

–  Hány esztendős már az a kislány? – kérdezte Kitty elkomorodva. – Hat vagy hét? És belenyugszik, hogy a mamája halott?

–  A grófnő saját szavai szerint ő maga csak azt kívánja még megérni, hogy Annie férjhez menendő legyen, és a házasságát illendően elrendezze egy tisztességes férfival. Hangsúlyozta, hogy az ő tiszteletre méltó személye itt elengedhetetlen, mert a kellő hozomány és a jó család nyomatéka igencsak számít a balkézről való ivadékok esetében. De ennek feltétele, hogy Anna Arkagyevna még Annie esküvőjén se legyen jelen.

–  A gyerekei számára bizonyosan halott – Kitty úgy révedt maga elé az ölében szundikáló kis Katyusával, mintha gondolatban már az ő esküvőjén járna.

–  Valamint mindazok számára, akik az előző életében ismerték – folytatta Szergej Ivanovics. – Senkivel nem érintkezik a régi ismerősei közül.

–  A családtagjainak is elvétve ad csak életjelet. Sztyiva egyszer egy évben kap tőle levelet, újévkor – erősítette meg Dolly. – Formális szerencsekívánatokon túl ilyenkor sem bocsátkozik többe.

–  No de várjon csak, Darja Alekszandrovna – kortyolt Szergej Ivanovics ismételten a teába –, azt még magának sem érkeztem elmondani, hogy a kis Vronszkaja grófnő nevelőnője találkozott is vele!

–  Annával?

–  Anna Arkagyevnával, úgy bizony. De hogy jelenleg, mióta Karenin úr Vronszkij gróf családi fejleményeit látva kegyesen elvált tőle, milyen nevet használ, azt Vronszkaja grófnő elmulasztotta közölni. Vagy én mulasztottam el megjegyezni. – Szergej Ivanovics elgondolkodva harapdálta a kuglófot, de amikor megérezte a rá tapadó kíváncsi tekinteteket, gyorsabban kezdett mozogni az állkapcsa. Nagyot nyelt. – Tudvalevőleg Vronszkij gróf nem sokkal Anna Arkagyevna megmagyarázhatatlan tette után házasságra lépett az ifjú Szorokina hercegnővel, és rövidesen gyermekáldásnak örülhettek. Sajnos a második unokám is leány, így Vronszkaja grófnő, de legalább törvényes! A legifjabb Vronszkaja most lépett abba a korba, hogy a dada és a nörsz után a nevelőnő is kijár neki. Egy hivatalnokcsaládból való fiatal nő jelentkezett fényes ajánlólevelekkel, aki korábban Zürichben tanult matematikát, csak az apja váratlan halála miatt az anyjának és a húgainak idehaza lett rá szüksége. Az idős Vronszkaja kérdéseire előadta, hogy Zürichben, mióta a nők előtt is megnyílt Svájcban az egyetem, hemzsegnek a diáklányok. Olyan is akad, amelyik már nem lány, de éppen nem is asszony. Orosz is akad köztük szép számmal, és mi, szlávok, ahogyan azt jól tudjuk, barátaim, külföldön is csak egymás közé kívánkozunk! Mesélte, hogy egyikükről, talán ragyogó szépsége, talán kissé leereszkedő modora miatt azt pletykálták, hogy valami moszkvai botrányhősnő, aki a férje után a szeretőjét is elhagyta, és megfosztották a gyermekeitől. Ezzel az asszonnyal aztán ő maga is beszélt egyszer, mikor…

– Kosztya olyan buta, mint egy paraszt – ordította el magát Mitya a kisasztalnál úgy, hogy egyszerre mindenki odakapta a tekintetét. Levinék legkisebb fia, Kosztya veszítette el mindazt az úri modort, amit élete eddigi két esztendeje során magára szedett. A dada megtiltotta neki, hogy elvegye a többiek tányérjáról az összeharapdált kalácsdarabkákat, amelyeket egyenesen a szájába tömött. Kosztya haragjában kaszáló mozdulatokkal borogatta fel a kisasztalon álló tejescsuprokat, és nyálas kalácsmorzsákat köpködött szerteszét. – Apácska, Kosztya nem érti, hogy neki kevesebb jár – tette hozzá Mitya már halkabban, apja szigorú tekintetétől megrettenve. Szótlanul kézen fogta nagyobbik öccsét, Szását, hogy a cselédek rendbe hozhassák a tejes csatamezőt, miközben a dadus a kalimpáló Kosztyát vitte a karján a gyermekszobába, hogy ott lecsillapodjék. A gyerekek szétszéledésével kisvártatva olyan csend támadt, hogy a lármához szokott negyedik máris nyitogatni kezdte a szemét Kitty karjaiban, és ettől mintha apró, nedves folt jelent volna meg az anyja búzavirágkék nyári ruhájának mellrészén. Dolly ismét Szergej Ivanovics felé fordult.

– Olaszországhoz fájdalmas emlékek kötik Annát, azt megértem. De Sztyivának sem írta meg, mi vitte éppen Svájcba. Egyetemre jár? Mivégre?

– A kis Vronszkaja nevelőnője szerint beiratkozott, és egyetemi előadásokat hallgat. Érettségi vizsgára készülő szegény sorsú lányokat patronál. De mindennek tetejébe a zürichi oroszok azt beszélik róla, hogy elvált nőkről ír álnéven francia regényeket!

– Hah. Az Isten szerelmére! Vronszkaja grófnő sokat tűnődhetett, miféle mendemonda terjesztésével alázhatná meg legmélyebben a nőt, aki majdnem tönkretette a fiát! – csattant fel Dolly, aztán fel is pattant. – C’est ridicule. Egy másik Annáról beszél. Ahol hemzsegnek az oroszok, ott egyaránt hemzseghetnek az Annák és a moszkvai botrányhősnők.

Levint hiába feszítette a moszkvai emlék: a henye nap Kitty legelső szülése előtt, mikor Sztyivával felkeresték a bukott nőt, aki értelmes elfoglaltsággal kívánta igazolni zátonyra futott életét, s aztán a mindenórás feleség dühe. Csak annyit merészelt:

– Anna Arkagyevna már korábban is kereste a bátorságot mindehhez.

– Tanítani, mint egy közönséges governess? – Kitty szorosan magához vonta az apróságot, aki most már az ajkaival is cuppogott. – Bizonyára olyan sárgaborítékos regénykéket ír, ahol a házasságtörő hősnő a vonat alá veti magát…

– La véritable pénitence – bólogatott elgondolkodva Dolly, aki mostanra nyilvánvalóan arra jutott, hogy ha már Anna gyökerestől kiszakította magát, akkor gyökeresen máshogy kell cselekednie, mint azelőtt. Levinben kellemes, futó izgalmat keltett a szavak említése, szeretett volna valami akadályt vetni, hogy ne robogjon át olyan gyorsan ezen az állomáson a beszélgetésük:

– De mivel magyarázza, hogy vezekelnie kell? Mely péché mortel kívánja a pénitence-t? A maguk szemében miért bűnhődjön ez a szenvedő lélek? Elhagyta a férjét valakiért, akiért az egész világát kellett otthagynia? Elhagyta az első gyermekét, ezért el kellett hagynia a másikat is?

– Megetetem Katyusát – pattant fel Kitty némi sértődöttséggel. – Elég szép lehet még mindig, talán elveszi valami módos zürichi kereskedő.

– Nem, nem – csóválta a fejét Levin. – Annak mi értelme lenne? Hiszen éppen az a fő, hogy dolgozik. Sehogy sem élhetett volna amúgy tovább, így hát úgy él, ahogy egyedül lehet. Lehajtott fejjel mindent visszaadott, amit kölcsönbe kapott, de az élete most lett csak igazán az övé…

Dolly áthatóan nézte Levint, és a fejét rázta, hogy ne folytassa, bár Kitty már sarkon fordult, és a babának gügyögött. A dadus a megmosdatott, most már mosolygós kis Kosztyát a bátyjai közé bocsátotta, akik üdvrivalgással hívták bújócskázni a terasz alatt elterülő kert bokrai közé, és a nyár végi levegőt újra megtöltötte a megfelelő távolságban elviselhetővé tompuló gyerekricsaj.

– Minden vezeklő értünk is kéri a bűnbocsánatot – mormolta Szergej Ivanovics, és kivett egy újabb szelet kuglófot.