A vers útjai kifürkészhetetlenek.
Több mint ötven éve foglalkozom szépirodalmi fordítással, de megbízásból kizárólag prózán dolgoztam. Ami verset átültettem, azok csaknem kizárólag regények betétdarabjai voltak (pl. Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet; Volterjánosok és volterjankák; Dmitrij Bikov: ZsD). Egy kezemen meg tudnám számlálni, hányat fordítottam kedvtelésből, az asztalfióknak. Aztán három évvel ezelőtt M. Nagy Miklós, a Helikon könyvkiadó szerkesztője – máig azt hiszem: ugratásból – felajánlotta, hogy fordítsam le a Nobel-díjas Joszif Brodszkij karácsonyi-újévi tárgyú versciklusát. Én hazavittem a kötetecskét, és a hályogkovács könnyedségével lefordítottam egy rövidebb darabot. Majd még egyet, aztán még egyet. Végül kész lett a kötetnyi anyag, idén karácsonyra talán meg is jelenik.
Ez a váratlan, magam számára is nagyon meglepő eredmény bizonyos önbizalmat adott, de távol se éreztem jogosnak, hogy versfordítónak tekintsem magam. Az újabb menethez újabb kihívásra volt szükség.
Itt el kell mondjam, honnét tudok oroszul. Én az első nyolc osztályt az akkoriban egyedülálló kéttannyelvű Gorkij-iskolában végeztem, ahol orosz anyanyelvű tanárok, orosz tankönyvekből, szovjet tanmenetek alapján tanítottak bennünket. (Akit érdekel a téma, ajánlom figyelmébe Papp Gábor Zsigmond: Sihedernyi koromban c. filmjét.) Nos, nagyjából ötödikben vagy hatodikban (kb. ugyanakkor, amikor a magyarórákon Petőfi tájleíró lírájával ismerkedtünk) találkoztunk először Puskin verseivel, elsőként téli tájleírásaival. Ezek a több mint száz éves szövegek hihetetlen módon megfogtak. Szó sincs arról, hogy minden szavát értettem volna (ez a mai orosz gyerekeknek sem egyszerű, akárcsak a mai magyaroknak az „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja”), de volt bennük valami – talán a zenéjük -, ami elkapott, és a memoriter megragadt bennem. Később számtalanszor előfordult, hogy unalmas órákban, amikor a fontos az volt, hogy teljék az idő (pl. a seregben, őrségben), magamban verseket – köztük Puskint – mondogattam. Szóval a szövegek „dolgoztak” bennem.
Tavaly decemberben aztán egy egykori iskolatárs a fészbukon lelkesen idézett pár sort a Téli utazásból, és megjegyezte: Ez lefordíthatatlan. Ez volt az a mondat, ami felhorgasztotta a hiúságomat, hogy én pedig akkor is… (Persze, tudtam, hogy van már fordítása, de abba csak akkor néztem bele, amikor elkészültem a magaméval.)
A vers Puskin 1824-26-os száműzetése idején keletkezett, amikor Sándor cár a szülői birtokra, Mihajlovszkojéba parancsolta a szabadgondolkodás és ateizmus bűnével megvádolt költőt. Erre az időszakra esett 1825. december 14-én az uralkodóváltás bizonytalanságait kihasználni szándékozó felkelés, amelyben Puskin a távolléte miatt nem tudott részt venni, holott legjobb barátai mind benne voltak, s ezért kit felakasztottak, kit várfogságra ítéltek, kit szibériai ólombányákba száműztek. Ennek az – egyébként igen termékeny – időszaknak a remeke a Téli utazás.
Az utazás, a táj – benne a vihar - leírásával karöltve, a 19. századi romantika lírájának egyik fontos motívuma. A Téli utazás magját a komor, ellenséges táj és a remélt visszatérés vágyképe közötti ellentét adja meg. Hogy Puskin számos szerelme közül ki volt Nyína (igen, így, hosszú í-vel), máig nem tudjuk, nem is fontos: azzal, hogy alkalmat adott az ötödik-hatodik strófa szerelmi idilljének megfogalmazására, tökéletesen betöltötte szerepét a világirodalomban.
A vers nyelvezete máig teljesen érthető, egyetlen viszonylag archaikus szóalak fordul elő benne. Mondatfűzése egyszerű, a mondatok belesimulnak a sorpárokba vagy sorokba, ahol pedig mégsem, ott a sormetszet ad támasztékot a szerkezetnek. Nyelvi nehézséget fordítói szempontból az ötödik szakasz utolsó sora (Загляжусь не наглядясь) jelent, az sem azért, mert érthetetlen, hanem mert olyan hihetetlenül tömör: a néz jelentésű глядеть ige az egyik előképzővel azt jelenti: „belefeledkezve bámul”, a másikkal ezt: „jóllakik a látvánnyal”. Micsoda szerencse, hogy van adekvát magyar kifejezés, ami – ha a szótővel való játékot nem is adja vissza – képes ugyanezt kifejezni, méghozzá ugyanabban a ritmusban: „Néz, s be nem telik szemem”. S hozzá milyen jó kiegészítés a nagyon 19. századi, sok költői asszociációt keltő „csügg”.
A szókincsből fordítói szempontból mérlegelendő, mi legyen az orosz reáliákkal. A szövegben kettő szerepel: a trojka és a verszta. Mindkettő nagyjából ismert a magyarban. Az előbbit szerettem volna benne hagyni a magyar szövegben, de akárhogy igyekeztem, a „fut a fürge szánfogat” alliterációja folyton kitúrta. Mivel a magyarban a második strófa három sora elmondja mindazt, amihez az oroszban négy sor kell, ott még lehetett volna igazítani, hogy a hármasfogat legalább fogalmilag bekerüljön a versbe, volt is ilyen változat: „Három pej rúg porhavat”, de végül ezt darabosnak éreztem, és inkább a lódobogás mellett („Trappolnak a pejlovak”) voksoltam (az eredetiben ezt a negyedik versszak utolsó sorának – попадаются одне - p és d hangjai érzékeltetik igazán).
A верста szó orosz mérföldet jelent (a vers szempontjából nem lényeges, de 1,0668km), jelenti, továbbá, a távolságot jelző oszlopot is. Mint ilyen, átvitt értelemben éppúgy jelent sorsfordulót, fordulópontot, mint a magyar mérföldkő, és egy árnyalatnyit ez is színez a versen. A verszta azonban embernél magasabb oszlop, ferde fekete-fehér csíkozással (ez utóbbi sajnos kimaradt a fordításból), hogy a magas hóból is kiálljon. A magyar szótárak versztnek mondják, ez azonban helytelen, mert ez a főnév többes szám birtokos esetű alakja (ugyanaz a helyzet, mint a kopejka szó esetében, amelyet sokan kopeknek ismernek).
(Zárójelben: Szabó Lőrinc a vers fordításánál még egy orosz szót bevon, ez a jámscsik, azaz a kocsis. Úgy látszik, amikor ez a fordítás készült, az orosz szó még közismert volt, mára feledésbe merült.)
A szöveg tehát érthető, de a fordításnak ez csak az egyik – általában könnyebbik – fele, hiszen a cél az adekvát magyar megfelelő. Nos, meg nem tudnám mondani, miért, de állíthatom: ezt a verset nem „fordítottam”, hanem „lefordult”. Esküszöm, mintha Alekszandr Szergejevics maga sugdosta volna a fülembe a szavakat. Bizonyára közrejátszott, hogy a versben a magyar költészetben is jól bevált toposzok szerepelnek. Hiszen a fordító legtöbbször hozott anyagból dolgozik, nemcsak abban az értelemben, hogy a forrásnyelvi szöveg adva van, hanem abban is, hogy legtöbbször a célnyelvi irodalom által „feltalált” eszközöket alkalmazza, és csak nagyon ritkán kénytelen maga kifundálni valami egészen újat.
Igaz ez a verselésre is: a négyes és negyedfeles trocheus a magyar költészetben rég bevált forma, ráadásul szépen összesimul a magyar felező nyolcassal és a kétütemű hetessel, ha pedig keresztrímmel párosul, talán a legelterjedtebb 19. századi magyar versre ismerünk. Van azonban egy „apróság”: az orosz sorok első szótagja a vers nagy részében hangsúlytalan, tehát az orosz metrika szerint rövid, ami így sokkal táncosabb lejtést eredményez, mintha a sor tisztán trochaikus jellegű lenne. Nekem Csokonai Tartózkodó kérelme ugrott be asszociációként („A hatalmas szerelemnek / Megemésztő tüze bánt”). Igaz, ennek a verslába U U — — (ionicus a minore), de az én fülem szerint az első hosszú szótag nyomatékosabb, mint a második, amit ezért rövidnek érzek. A fordítás végül trochaikus lett, némi spondeusszal (— —) és egy pirichiusszal (U U) (éppen ahol „fut a fürge szánfogat”), és a magyaros hangsúly meg az erőteljes sormetszetek révén válik igazán táncossá.
Félreértések elkerülése végett: ez a verstani spekuláció nem előzetes méricskélésből született, hanem az eredmény utólagos magyarázata, mert a vers „magától” így csúszott ki „a tollam alól” – persze, nem kevés próbálkozással, csiszolgatással. Amint azon is ugyancsak meglepődtem, amikor észrevettem, hogy az orosz vers utolsó strófájában 7 u és 8 o, a magyarban 5 u és 8 o hang szerepel, pontosan igazodva a zárás borús hangulatához.
Első – baráti – olvasóim között akadt, aki az első strófa harmadik sorában nehezményezte, hogy a „bánatosan” szónak akkor volna itt helye, ha „bánatossan”-nak kéne ejteni. Én ennek megörültem, mert éppen ez volt az egyik ok, ami miatt ezt a jelzőt választottam, mert ezzel sikerült egy leheletnyit archaizálni, a 19. század elején ugyanis hasonló helyzetben mássalhangzó megnyúlása természetes (a Bánk bán 1821-es kiadásában még így áll a szerzői utasítás: „bánatossan lehajtya fejét”. Ugyanígy archaizálásnak szántam a „súgarát” alakot is.
Azt mondják, az igazi szerelemgyerekek szebbek az átlagnál, talán mert a fogantatás gyönyöre felülmúlja a világra hozás fájdalmát. Ebben bízva ajánlom a Tisztelt Olvasónak fordításomat.
