Február 4. Adrienne Monnier.^[1] Röviddel három óra után nyomom le a kilincset az Aux amis des livres^[2] ajtaján, 7, rue de l’Odéon. Érzékelek némi különbséget más könyvesboltokhoz képest. Biztosan nem antikvárium. Adrienne Monnier mintha kizárólag új könyvekkel foglalkozna. Itt mégis minden kevésbé színes, kevésbé mozgalmas vagy rendezetlen, mint a többi boltban. Halvány, meleg elefántcsontszín fut végig a széles asztalokon. Talán az átlátszó védőborítókról verődik vissza, amelyek a legtöbb itteni könyvet fedik – valamennyi modern első kiadást és luxuskiadást. Odalépek a hozzám legközelebb álló nőhöz, s ha épp róla derülne ki, hogy ő Adrienne Monnier, az ékesen cáfolná azt a futó és felületes előérzetemet, hogy itt egy csinos fiatal nővel fogok megismerkedni. Terebélyes, szőkehajú nő, kékesszürke szeme tisztán fénylik. Durva, szürke gyapjúba bugyolálta magát, ami mintha az apácaöltözékek szabásmintáját követné. A ruhán elöl berakásos gombok vannak, ódivatú szegélydísz. Ő az. Azonnal megérzem, hogy olyan emberrel van dolgom, akihez nem lehet elegendő tisztelettel közeledni, s bár látszólag a legcsekélyebb mértékben sem számít a tiszteletadásra, mégsem fogja egy percre sem visszautasítani vagy lekicsinyelni azt. Meglep, hogy állítása szerint mindössze kétszer keresztezte Rilke útját, aki mégis csak hosszú ideig élt Párizsban. Azt gondolnám, Rilke mélységes vonzalmat érzett volna egy ennyire rusztikusan tiszta lény, egy ilyen kozmikus kolostorteremtmény iránt. Egyébként Adrienne Monnier igen szép dolgokat mond róla: „Úgy tűnik, az összes ismerősében azt a benyomást keltette, hogy bensőséges kapcsolatban áll mindazzal, amit csak tesznek”. És már életében is szavak nélkül, a puszta létével keltette ezt az érzést. Keskeny, könyvekkel borított irodaasztalánál ülünk közvetlenül a bolt bejáratnál. Beszélgetésünk első témája természetesen I.M.S.;^[3] ezt követően pedig az okos és a balga szüzek. A vierge sage[4] különféle megjelenési formáiról mesél – a strassbourgiról, aki az általam is olvasott darabot ihlette, a párizsi notre dame-i szűzről, „qui est si désabusée, si bourgeoise, si parisienne – ça vous rappelle cés épouses qui ont appris à se faire à leur mari et qui ont cette façon de dire: Mais oui, mon ami; qui pensent un peu plus loin.”^[5] „És most” – mondta neki Paulhan,^[6] amikor megismerkedett a „vierge sage”-zsal – „írjon nekünk egy ’vierge folle’-t.” Még mit nem! A vierge sage-ból ugyan hét van, mégis mindig Egy – a vierge folle-ból viszont rengeteg, egy egész társulat. Egyébként: a „servante en colère”‑je^[7] ugyebár maga is felért egy vierge folle-lal. Majd elhangzik az a szó, amelynek révén akkor is bepillantást nyernék a világa lényegébe, ha egy sort sem olvastam volna a műveiből. Az okos szüzek érintetlenségéről beszél, és arról, hogy nem lehet nem fölismerni ebben az érintetlenségben az alakoskodás visszfényét, felderengését. Mégiscsak az a helyzet, hogy az okos és a balga szüzek – persze amit most mond róluk, nincs összhangban az egyház értelmezésével – alig különböznek, s végtelenül közel állnak egymáshoz. Eközben a kezei olyannyira hízelgően és lenyűgözően hintáztak, hogy képzeletemben egy kapu jelent meg, ahol mind a tizennégy szűz kerek, mozgatható kőtalapzaton állt, s szüntelenül egymás felé ingadozva a lehető legtökéletesebben illusztrálták szavainak értelmét. Így tértünk rá teljesen önkéntelenül a coincidentia oppositorum témájára, anélkül, hogy magát a szót említettük volna. Gide-re akarok kilyukadni, mivel tudom, hogy közel állt vagy közel áll hozzá, és hogy ezekben a helyiségekben zajlott le a híres aukció, amikor is Gide, ünnepélyesen megpecsételve a szakítást barátaival, akik nem akartak csatlakozni a „Corydon”-jához,[8] elárvereztette könyvtárából azokat a példányokat, amelyeket barátai neki ajánlottak. „Nem, semmiféle körülmények között –”, nem akarja Gide-et néven nevezni. Bár Gide-ben mindkettő adott: a megerősítés és a tagadás is, de időben egymás után, nem pedig abban a nagy egységben és hatalmas nyugalomban, amelyben legfőképp a misztikusoknál fedezhetők fel. Ekkor Bretont említi, és ez már tényleg közelről érint. Jellemzést ad róla: feszültségekkel teli, robbanékony természet, akinek lehetetlen a közelében élni, „quelqu’un d’inviable, comme nous disons”.^[9] Első szürrealista kiáltványát mégis igazán rendkívülinek találja, és még a másodikban is milyen nagyszerű dolgokra lehet bukkanni. Bevallom neki, hogy a másodikban mindenekelőtt az okkult fordulat okozott meglepetést, méghozzá igen kellemetlent. A kártyavető nők magasztalása őt sem érdekli egy szemernyit sem Breton „Lettre aux voyantes”-jában.^[10] Még emlékszik arra az időre, amikor Breton Apollinaire-rel együtt megjelent nála a boltban. Mekkora odaadással viseltetett Apollinaire iránt, engedelmesen követve legapróbb kézmozdulatát is. „Breton, fait çela, cherchez çeci.”^[11] Egyszerre csak több vevő tér be a boltba. Nem akarom kihasználni ezt a helyzetet az asztal sarkánál, s egyszersmind attól tartok, feltartom üzletei bonyolításában. Majd újra magához láncol azzal, ahogyan védelmébe veszi a műalkotásokról készült fényképeket régi rögeszmémmel szemben, amely mindig heves reakcióra késztet. Először is azon a kijelentésemen ütközik meg, a valósághoz képest mennyivel könnyebb fényképen „élvezni” egy festményt, de főleg egy szobrot, az építészeti alkotásokról nem is beszélve. Ám amikor továbbmegyek, és a művészettel való foglalkozásnak ezt a módját szánalmasnak és idegölőnek nevezem, megmakacsolja magát. „A nagy alkotásokra” – mondja – „nem szabad egyetlen ember műveként gondolnunk. Kollektív képződmények, annyira nagyszerűek, hogy a kicsinyítés kifejezetten élvezetük előfeltétele. A mechanikus sokszorosítási módszerek pedig alapvetően nem mások, mint kicsinyítési technikák. Az emberek így olyan fokú uralomra tesznek szert a művek felett, amely nélkül nem jutnának el azok élvezetéig.” Ily módon cseréltem be a strassbourgi vierge sage-ról készült fényképet – amelyet a találkozás kezdetén ígért nekem – a sokszorosítás elméletére, amely talán még értékesebb számomra.

Február 7. Bernstein „Méló”-ja^[12] a Gymnase-ban.^[13] A színház építészeti stílusa ma már csak a régi fürdővárosi kaszinók homlokzatán köszön vissza. Ha még ki is világítják a párizsi Nagy Operaház stílusában, mint most a darab kezdetén és a végén – méghozzá úgy, hogy minden kiszögellő vízszintes és függőleges gerenda egyfajta rámpává válik, ahonnan fényszórók biztosítják az oszlopprimadonnák lehető legjobb megvilágítását, míg a felettük lévő fülkék ívében az éjszakai égbolt sötétsége honol –, akkor a homlokzat külső színtere messze felülmúlja a belső színpadot.

Február 10. Másodszorra Adrienne Monnier-nál. Időközben jobban megismertem a rue de l’Odéon topográfiáját. Elolvastam a „Visages” című elfeledett verseskötetében barátnőjéhez, Sylvia Beachhez írt szép sorait, aki épp vele szemközt visz egy kis üzletet, ahol az angol Joyce első megjelenésének mozgalmas története zajlott. „Déjà” – írja a költeményben – „Déjà midi nous voit, l’une en face de l’autre / Debout devant nous seuils, au niveau de la rue / Doux fleuve de soleil qui porte sur ses bords / Nos Libraires.”^[14] Fél négy körül lép be a boltba, pontosan egy perccel utánam, szürke bolyhos gyapjúkabátba burkolódzva, kozákosan és nagymamásan, egyszerre félénk és nagyon határozott. És épp csak leülünk a múltkori helyünkre, a kirakaton át máris int valakinek. Az illető belép. Fargue az. És mivel Párizsban mennyei idő van, enyhén hideg, de süt a nap, és mindannyian elteltünk a külvilág szépségével, én is elmesélem, hogyan csavarogtam a Saint-Sulpice környékén, majd Fargue elárulja, hogy ott szeretne lakni. Ekkor ők ketten csodás duettbe kezdenek a Saint-Sulpice papjairól, olyan duett ez, amely régi barátságuktól lesz igazán telt tónusú. Fargue: „Ces grands corbeaux civilisés.”^[15] Monnier: „Amikor csak keresztülvágok azon a gyönyörűséges téren, ahol télen metszően hideg a szél, és a papok kijönnek a templomból, mindig az az érzésem támad, mintha a vihar mindjárt belekapna a reverendájukba, és a levegőbe emelné őket.” Ahhoz, hogy kulcsot kapjunk ehhez a semmihez sem fogható negyedhez és főként a negyed szívét jelentő térhez, látni kell ezt a sötét jövést-menést, a megtorpanásokkal teli hömpölygést a kerületben, és azt is, miként egészíti ki egymást a papi némaság és a megannyi librairien üres csendje. Később újrakezdik baráti civakodásukat, ami bizonyára nem újkeletű. Fargue-nak magyarázkodnia kell lustasága miatt; hogy miért nem ír semmit. „Que voulez‑vous, j’ai pitié de ce que je fais. Ces pauvres mots, je les vois, à peine écrits, qu’ils s’en vont, traînant, boitant, vers le Père-Lachaise.”^[16] Beszélgetésünk további része a Joyce‑fordításról szól, amelyet Monnier adott ki, aki beszámol azokról a körülményekről, amelyek ritka nagy sikeréhez vezettek. – Néhány dolog Proustról: beszél az idegenkedésről, amelyet a felső tízezer Proust-féle átváltoztatása ébresztett benne, a lázadó tiltakozásról, amely megakadályozta, hogy megszeresse Proustot, és aztán fanatizmussal, majdnem gyűlölettel szól Albertine-ről, aki olyan abszurd mértékben hasonlít erre a garçon du Ritzre^[17] – Albert-re –, akinek otromba testét, férfias járását folyton ott érzi Albertine-ben. Proust morális alkata akadályozta meg abban, hogy megszeresse őt, vagy hogy egyáltalán meg akarja szeretni. Amit mond, az megkönnyíti számomra, hogy beszéljek a nehézségekről, amelyekkel Proust Németországban szembesül, és hogy leküzdésükhöz beható tanulmányokra lenne szükség az íróról. Hogy milyen kevés ilyen tanulmány létezik nálunk, de voltaképp Franciaországban is. Épp kapóra jön, hogy elcsodálkozik ezen a mondaton, s főbb vonalaiban felvázolom neki Proust-értelmezésemet. Ami még mindig felfedezetlen a műveiben, az nem a pszichológiai oldal, nem is az elemző irány, hanem a bennük rejlő metafizika, magyarázom neki. A száz kaput, ami belépést enged Proust világába, egyelőre nem kutatták fel: az öregedés szellemisége, az emberek és a növények rokonsága, a tizenkilencedik századról alkotott képe, a korhadás és az elmaradottság iránti érzéke és így tovább. És közben egyre inkább magával ránt az az elgondolás, miszerint Proust megértéséhez eleve abból kell kiindulnunk, hogy a témája a fonák, le revers – moins du monde que de la vie même.[18]

Aznap délután beszélgetés Audisióval,^[19] akinek „Heliotrop”-járól rengeteg olyan mondanivalóm van, amivel megörvendeztetem. Rögtön elmeséli a könyv megírásának körülményeit, ami elvezet minket a déli éghajlat alatt végzett munka témájához. Tökéletesen egyetértünk abban, mennyire abszurd az a vélemény, hogy a déli napsütés a szellemi összpontosítás ellensége. Audisio elárulja tervét, hogy írni akar egy „Défense du soleil”-t.[20] A misztikus kontempláció különféle formáiról kezdünk elmélkedni, amelyek északon az éjféli égbolt, délen pedig a delelő nap alatt születnek. Az egyik oldalon Jean Paul, a másikon a keleti misztika. Az északi ember romantikus tartása, aki az álomvilág szövögetésével próbálja meg leutánozni a végtelenséget, és a déli ember szigora, aki – inkább dacosan – felveszi a versenyt a delelő kékség végtelenjével, hogy valami hasonlóan maradandót hozzon létre. Beszélgetés közben arra az időre kell gondolnom, amikor július közepén a Szomorújáték‑könyvem első negyven oldalát írtam Caprin – csupán a töltőtoll, a tinta, a papír, egy szék, egy asztal és a déli kánikula társaságában. A végtelen időtartammal folytatott verseny, amelynek képét a délszaki vidéken óhatatlanul is előhívja a delelő égbolt, ahogy az éjszakai égbolt a végtelen tér képzetét; ez a déli misztikának zárkózott, konstruktív jelleget kölcsönöz, amint azt például építészetileg a szúfi templomépületek fejezik ki.

Február 11. Reggeli Quinttel. Kevésbé közvetlenül tereltem volna a beszélgetést a legfrissebb hírekre a szürrealizmussal kapcsolatban, ha eszemben lett volna, hogy a második szürrealista kiáltványt^[21] Kra adja ki, ahol Quint a kiadóvezető. Quint azokat a részeit tartja a leggyengébbnek, amelyek a kör korábbi tagjaival folyó vitát érintik. Egyébként már nem igazán lett volna szükségem annak megerősítésére, hogy eredeti formájában a mozgalom véget ért. De ez a megfelelő pillanat, hogy néhány tényt visszatekintve is leszögezzek. Itt van például az első, mind közül a legdicséretesebb dolog: a szürrealizmus Franciaország, azaz az ország értelmiségének egészségéről tanúskodó erőszakossággal reagált a szépirodalomnak és az újságírásnak arra a keverékére, amely Németországban elkezdett az irodalmi termelés jellemző képletévé válni. A poésie pure gondolatának, amelyet már-már az fenyegetett, hogy elnyeli a tudomány világa, demagóg, majdhogynem politikai nyomatékot adott. Ismét fölfedezte az ezoterikus költészet nagy hagyományát, amely valójában igen messze áll a l’art pour l’art-tól, és amely számára a költészet titkos, gyógyító gyakorlat – receptre felírandó. A szürrealizmus keresztüllátott a dilettantizmus és a korrupció bensőséges kölcsönhatásán, amely az újságírás alapját képezi. Anarchista szenvedéllyel lehetetlenítette el az irodalomban a színvonal, a tisztes középszer fogalmát. Majd innen lépett tovább, előremozdítva a köz- és a magánélet egyre szélesebb területein a szabotázst, míg végül nyilvánvalóvá és hatékonnyá nem vált ennek az alapállásnak a politikai helyessége, a különbségtevő vagy még inkább: a különbözőt kiiktató ereje. Ugyanakkor még abban is egyetértettünk, hogy a mozgalom egyik nagy korlátja vezetőinek lustasága volt. Ha valaki Bretonnal találkozva megkérdezi, mit csinál, ezt a választ kapja: „Rien. Que voulez-vous que l’on fasse.”^[22] Ebben van némi affektálás, de sok igazság is. És Breton mindenekelőtt azzal nem számol, hogy a szorgalomnak polgári-filiszteri vetületén kívül van egy mágikus oldala is.

Imént búcsúséta lefelé a Champs-Elysées-n. Az eltelt napok sík felszíne tükörre hasonlít, amelyik most, hogy beleütközöm a peremébe, a prizma minden színében ragyog föl. A hideggel együtt megérkezett a tavasz is, s míg szívdobogva és kipirosodva lefelé halad az ember a Champs‑Elysées‑n, akár egy havas hegyoldalon, hirtelen előtűnik a Thêatre Marigny mögött egy darab gyep, ahol a tavasz előérzete honol. A Thêatre Marigny mögött épp egy jókora építmény készül; magas, zöld kerítés veszi körül az építési területet, mögötte állványzatok meredeznek az ég felé. Itt lettem figyelmes erre a varázslatos dologra: megláttam egy fát, amely a körbekerített talajban gyökerezik, s csupasz ágai oldalvást kissé átnyúlnak a kerítés fölött. Ezekhez az ágakhoz olyan bensőségesen simult hozzá az áttört csipkézetű, durva kerítés, akár egy kislány nyakához az ingfodor. Ez a sziluett úgy mutatott a masszív ácsmunkák között, mintha egy szabásznő biztos keze rajzolta volna meg. Jobbról vakítóan tűzött a nap, s a tavasszal beköszöntő megbékélés és megtisztulás képe volt, ahogyan az önfejűség számomra oly kedves szimbóluma, az Eiffel-torony csúcsa szinte feloldódott ebben a ragyogásban. A nap tüzében olvadoztak a bérpaloták is, amelyek elállják a kilátást a rue La Boétie és az avenue Montaigne között, és hatalmas, aranyló barna pasztának látszottak, amelyet egy demiurgosz kent fel Párizs palettájára. Járás közben azt éreztem, hogy gondolataim kaleidoszkópszerűen keverednek össze – minden lépés új konstelláció; a régi elemek letűnnek, és ismeretlenek jönnek elő botladozva; számos alakzatot öltve fel, amikor viszont valamelyik megragad, azt „mondat”‑nak nevezzük – ekkor ezer meg ezer ilyen alakzat között kialakult az az egy is, amelyikre már évek óta vártam – a mondat, amely teljesen magában foglalta azt a csodát, amit a Madeleine (az igazi, nem pedig ama prousti)^[23] az első pillanattól fogva jelentett számomra: a Madeleine télen nem más, mint az a hatalmas kályha, amely árnyaival felfűti a rue Royale-t.^[24]

*

Jegyzetek:

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta: Kerekes Amália. A francia vonatkozások tisztázása Kun János Róbert munkája.

^[1] Adrienne Monnier (1892–1955), író, kiadó, Franciaország első könyvesbolt‑tulajdonosnője. 1915‑től működő könyvesboltja a két világháború közötti irodalmi élet fontos helyszíne volt, találkozó- és felolvasóhely.

^[2] A könyvbarátokhoz.

^[3] Adrienne Monnier I.M.S. álnéven adta közre az írásait.

[4] Okos szűz.

^[5] „Aki annyira kiábrándult, annyira burzsoá és annyira párizsi – olyan feleség jut róla eszünkbe, aki már megszokta férjét, és csak annyit mond: Persze, kedvesem, de azért több minden jár a fejében.”

^[6] Jean Paulhan (1884–1968), francia kritikus és irodalmár; 1925‑től a Nouvelle Revue Française szerkesztője. Ő adta közre Antonin Artaud, Francis Ponge, Raymond Queneau műveit.

^[7] Mérges szolgálólány.

[8] André Gide: Corydon. Quatre dialogues socratiques. [Corydon. Négy szókratikus párbeszéd.] 1911‑ben, anonim módon és csak kivonatos formában, 1920‑ban teljes formájában jelent meg. Gide csak 1924‑ben publikálta saját neve alatt, ekkor jelent meg első nyilvánosan is forgalmazott kiadása. A mű középpontjában a homoszexualitás áll. A publikálást követően számos barátja elfordult az írótól.

^[9] „Egy élhetetlen ember, ahogy mondani szokás.”

^[10] A Lettre aux voyantes [Levél a jósnőkhöz] követte a Szürrealista kiáltvány új kiadását, Max Ernst borítóképével, Kra kiadásában 1929‑ben.

^[11] „Breton, legyen kedves, tegye meg ezt, keresse meg amazt.”

^[12] Henry Bernstein (1876–1953), francia drámaíró. Darabjai, mint a Felix (1926) és a Mélo (1929) a szekularizált francia burzsoázia morális és erotikus problémáinak ábrázolását adják.

^[13] Gymnase-Dramatique, mai nevén Théâtre du Gymnase Marie-Bell: Henry Bernstein 1926-tól a színház igazgatója, és itt mutatja be leghíresebb darabjait, köztük a Mélót.

^[14] „A dél már együtt talál minket, szemtől szemben / az utcán a küszöb előtt, / a nap nyugodt folyama partjára sodor / Könyvárusaink.” A vers címe: A Sylvia Beach. Adrienne Monnier és Sylvia Beach egy időben szerelmespárt alkottak.

^[15] „Azok a nagy, civilizált hollók.”

^[16] „Mit vár tőlem, szánalmas, amit csinálok. Ezek a szegény szavak, épphogy papírra vetem őket, már látom is, ahogy elindulnak a Père-Lachaise felé.”

^[17] A fiú a Ritzből.

[18] A fonákja – nem is annyira a dologi világnak, mint inkább magának az életnek.

^[19] Gabriel Audisio (1900–1978), francia költő és regényíró. Algériában és Franciaországban volt hivatalnok. Munkái a mediterrán világ napfényét dicsérik; Heliotrope című regénye 1928‑ban jelent meg.

[20] A nap védelmében.

^[21] A Second manifeste du surréalisme először a Révolution surréaliste c. folyóirat 1929 decemberi és egyben utolsó számában jelent meg, ezzel jelezve a szürrealista körön belül folyó vitákat és ellentmondásokat (így például a Robert Desnos és Breton közötti vitát). A manifesztum alcíme is erre utal: Pourquoi la Révolution surréaliste a cessé de paraître (Miért szűnt meg a Révolution surréaliste).

^[22] „Semmit. Ön szerint mit kéne csinálni.”

^[23] Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swannék oldala. Ford. Jancsó Júlia. Budapest, Atlantisz 2017, 51. „Mama behozott egy kis madeleine nevű, tömzsi süteményt, melyet mintha egy fésűkagyló bordázott héjában formáztak volna. S nemsokára, a rosszkedvű naptól és egy vigasztalan holnap távlatától elcsigázva gépiesen ajkamhoz is emeltem egy kanálnyi teát, melybe egy darabka madeleine-t áztattam. De abban a pillanatban, amikor a süteménymorzsákkal vegyült korty az ínyemhez ért, megborzongtam; valami rendkívüli dologra figyeltem fel, mely a bensőmben megy végbe. Csodás öröm árasztott el, minden mástól elszigetelten, anélkül hogy az okát tudtam volna. Az élet viszontagságait rögvest közömbössé tette, csapásait veszélytelenné, rövidségét merő érzékcsalódássá, ahogy a szerelemben, s valami becses esszenciával töltött el; jobban mondva ez az esszencia nem bennem volt, én magam voltam az.”

^[24] A rue Royale köti össze a Concorde teret a Madeleine térrel, ahol a Madeleine-templom áll (l’Église de Madeleine).