„Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...”

A szürrealizmus nyomában

Benjamin az 1928‑ban elkészült, de csak 1929 februárjában nyilvánosságra hozott A szürrealizmus című esszéjében a címben megnevezett művészeti mozgalommal kapcsolatban így ír Párizsról és az ott hömpölygő emberáradatról: „E dologi világ középpontjában tárgyaik legmegálmodottabbja, maga Párizs városa áll.”[1] Benjamin olyan képet alkot a szürrealizmusról, amelyből egy nagyvárosi művészeti forradalom körvonalai rajzolódnak ki: a szürrealisták lázadásai a „forradalmi energiák[tól], melyek az ’elavultban, a ’divatjamúltban’ rejlenek”,[2] egészen a „katolicizmus elleni keserű, szenvedélyes lázadás[ig]”,[3] a kommunizmus eszméje melletti kiállásig terjedtek. Azt a közkeletű tévedést,[4] mely szerint Benjamin moszkvai útja során vagy azután kiábrándult a kommunizmus eszméjéből, az annak elméleti keretét adó dialektikus materializmusból vagy a kollektivista társadalmi berendezkedés lehetőségéből, ez az esztétikai és forradalmi erőket színre vivő tanulmány is cáfolja, amely nem egy pontján egy vitairat hevületével érvel: „Európában Bakunyin óta nem létezett a szabadság radikális fogalma. A szürrealistáknál ez megvan. Ők az elsők, akik a liberális, morálisan‑humanisztikusan megmerevedett szabadságeszménnyel leszámolnak, mert biztosak benne, hogy ’a szabadságot, amit ezen a földön csak ezer nehéz áldozat árán lehet megváltani, korlátlanul, teljességében és minden pragmatikus számítás nélkül kell élvezni, amíg tart.’ És ez igazolja számukra, ’hogy az emberiség felszabadító harca annak legjellemzőbb forradalmi formájában (ami mégis és éppenhogy felszabadítás, minden szempontból) az egyetlen dolog, aminek érdemes még szolgálni.’ De vajon sikerül‑e nekik a szabadság e tapasztalatát a másik forradalmi tapasztalattal egybeolvasztani, melyet el kell ismernünk, hiszen a mienk volt: a forradalom konstruktivitásával, diktatorikusságával? Röviden: a lázadást a forradalommal összekapcsolni?”[5] A mozgalom történelmi hatását és folytathatóságát tekintve Benjamin azt tartja a legégetőbb kérdésnek, vajon képes lesz‑e rá (miután a „titkos szövetség eredeti felkészültségének fel kell robbannia a hatalomért és uralkodásért folyó tárgyias, profán harcban”)[6], hogy művészi mozgalomként mégis átterjedjen a társadalmi térbe, és meg tudja‑e értetni a kommunista eszme munkásosztálybéli képviselőivel legsajátosabb – a polgári miliőből kinőtt – szempontjait. Ezek a szempontok ugyanis mélyen a keresett és megélt egyéniségben, a szubjektivitásban gyökereznek, lényegüket tekintve az egyén küszöbtapasztalatainak felszabadító erejéből táplálkoznak. A szürrealizmus hősies korszakát, amikor még „[m]inden, amivel csak érintkezésbe került, beleolvadt”, Benjamin ezekkel az erős szavakkal jellemzi: „Az élet csak úgy tűnt élésre érdemesnek, ha az ébrenlét és az álom közti küszöböt mindenkiben kitaposták a tömegesen oda és vissza áramló képek lépései; a nyelv csak úgy tűnt igazán önmagának, ha hang és kép, kép és hang automatikus pontossággal úgy folytak boldogan egymásba, hogy az ’értelem’ fillérjei számára semmi hézagot nem hagytak szabadon.”[7]

De vajon az esszé által rögzített tapasztalatok leszűrése után miért utazik Benjamin Párizsba? Mi indítja bizonyos irodalmi (találkozó)helyek felkeresésére? Mi hajtja a kimerítően nagyszámú találkozó megszervezésére és megtapasztalására, arra a némely napokon szélsőséges intenzitású társasági életre, hogy a „párizsiaktól nem lát[ja] Párizst”. A kérdés azért is adja magát, mert tudósként, irodalmárként és kritikusként nyilvánvaló volt Benjamin számára, hogy Proustnak és a szürrealista mozgalomnak már csak hűlt helyét fogja találni Párizsban. Szintén A szürrealizmus című esszében írta le először a Párizsi naplóban is rögzített felismerését: „Hiszen nem kétséges, hogy a heroikus stádium, melynek hősi katalógusát Aragon ebben ránk hagyta, már befejeződött.”[8] Benjamin a szürrealizmus nyomait kutatva legjobb esetben is csak utólagos beszámolókra, elbeszélésekre számíthatott, nem pedig az élő mozgalomba való aktív bekapcsolódás lehetőségére. Igazán elemében persze akkor volt, amikor elmélyülten és szerzetesi magányban magukkal a leírt dokumentumokkal, az irodalmi alkotásokkal foglalkozhatott. Valami mégis hajtotta őt, hogy egyszerre magánemberként és valamennyi szakmai minőségében jelenidőben élje meg Párizst, a szürrealizmus fővárosát.

A nyelv, amint behatol az álom területére

A szürrealista ihletettségű alkotói módszer legfontosabb újítása annak elérése, hogy a költői vagy prózaköltői nyelv ne pusztán leutánozza az álom képtelen logikáját, hanem a dolog velejéig meghatározó és szubsztanciális módon álomszerűvé tegye az alkotói folyamatot – radikálisan felszabadítva a képzeletet[9] – és ezáltal az alkotás végeredményét is. „A fényt Freud felfedezéseinek köszönhetjük” – szögezi le az Első szürrealista kiáltvány,[10] majd meghirdeti és egyben ábrázolja, ahogyan a nagy analitikus nyomdokaiba lép: „4. Mihelyt az álmot módszeres vizsgálatok alá vetjük, amelyek során a később meghatározandó eszközök révén valaki be tud nekünk számolni az álomról a maga teljességében (…), s amelyek megmutatják páratlanul szabályos és átfogó görbéjét, akkor remélhetjük, hogy az álomrejtelmek, amelyek nem is olyan rejtelmesek, átadják helyüket a nagy Rejtelemnek. Hiszek benne, hogy eljön az idő, mikor az álom és a valóság, ez e két, látszatra oly nagyon ellentétes állapot összeolvad valamilyen tökéletes valóságfelettiségben, szuperrealitásban, ha szabad így mondanom. Erre a hódító útra indulok én, bár bizonyos vagyok benne, hogy nem érek célba, de nem féltem annyira az életem, hogy ne ízlelgetném előre az örömet, amelyet az ilyen birtoklás nyújt. / Mesélik, hogy Saint‑Pol‑Roux elalvás előtt mindig táblát akasztott camaret‑i kúriája kapujára: A KÖLTŐ DOLGOZIK.”[11] A kiáltvány szerzője beszámol alkotói módszerének forrásairól (a fantasztikus irodalom, a költőbarátok inspirációi stb.), amelyek Freud munkásságához is kötik: „Minthogy még mindig sokat foglalkoztam akkoriban Freuddal, akinek a kutató módszereivel alkalmam volt megbarátkozni, mert a háború alatt magam is alkalmaztam őket a betegeimre, elhatároztam, magamból csikarom ki azt, amit tőlük szoktam kicsikarni, vagyis a lehető legsebesebben áradó monológot, amelyet az illető egyetlen bíráló ítélettel sem illet, s amelyet így nem feszélyez semmilyen fenntartás, vagyis amely a lehető legpontosabban maga a kimondott gondolat.”[12] Az automatikus írás és a pszichoanalízis egyik munkaeszköze, az írásban rögzített tudatfolyam (amelyet idehaza József Attila Szabad‑ötletek jegyzékének sokáig kalózmásolatokban terjedő példánya tett ismertté és hírhedtté) ezek szerint csak annyiban különbözik egymástól, hogy a költői eredmény nem a személyes gyógyulásra, a traumafeldolgozásra vagy bármely abnormissá nyilvánított elme‑ és idegállapot megváltoztatására irányul, hanem az esztétikai élmény kiváltására. Benjamin számára a szürrealizmus volt a pszichoanalízis eredményeinek első közvetítője.[13] Benjamin az álmon[14] és az automatikus írás révén előidézett művészileg termékeny elmeműködtetésen kívül ismert további átjárókat, kapukat vagy – az ő szavával – küszöböket is, amelyeken keresztül biztosítottnak tűnt a tudatalattihoz történő hozzáférés. A Myslowitz – Braunschweig – Marseille. Egy hasismámor története című elbeszélésében spontán hasisélményét dolgozta fel, és a hasiskísérleteket vélhetőleg szintén egyfajta „küszöbtanként” értelmezte. A Passzázsokban ugyanis a „passage” fogalmának értelmezésekor hangsúlyozza a határ [Grenze] és a küszöb [Schwelle] közti különbséget, ez utóbbiban a kiterjedt, zónaszerű jelleget ismerve fel.[15] A küszöbön történő áthaladás, a küszöbön tartózkodás olyan folyamat, amelynek megélése tartós (időben kiterjedt) és a normálistól eltérő tudatállapotot eredményez. A Proust‑esszében Benjamin megfogalmazza, hogy Az eltűnt idő nyomában olvasója átlépi a „küszöböt, amely mögött az örökkévalóság és a mámor vár bennünket. (…) Ám ez az örökkévalóság egyáltalán nem platonikus, nem utópikus: hanem mámorszerű. (…) Az az örökkévalóság, amelybe Proust többféle módon is betekinteni enged, a keresztbefont, nem pedig a határtalan idő.”[16] A további küszöbtapasztalatokat lehetővé tévő pszichikai, pszichoaktív vagy egyenesen pszichotikus állapotok – mint a művészi teremtés, az álom, a vallási rítusok, a drogmámor és a szerelmi elragadtatás[17] vagy a szürrealisták által dicsőített őrület – a hangulat erejével vegyítve, ami például a helyváltoztatás, az utazás során is megvalósul, olyan vágy hajtotta folyamatok, amikor az átlépés utáni sóvárgás magából a küszöbön túliból, a tudatalattiból tör elő: a késztetést átélő szubjektum számára is rejtelmesen és felfoghatatlanul.

Mindezek miatt Benjamin a következő rövid formulába sűríti a szürrealizmus művészeti és társadalmi sorsa felett érzett aggodalmát: „A mámor erőit a forradalom számára megnyerni – ez az, ami körül a szürrealizmus minden könyvében és vállalkozásában kering. Ezt nevezheti legsajátabb feladatának.”[18] A feladat teljesíthetőségére vonatkozó kételyek, illetve az ezeket artikuláló kérdések érintették a szürrealizmust mint ezoterikus költői és prózaköltői gyakorlatot és mint társadalmi erjesztő‑élesztő mozgalmat, de egyszersmind az ahhoz esztétikailag‑világnézetileg közel álló Proust műveinek befogadását is.[19] Emellett Benjamin esszéjében azt is felvázolta, amit addigra Németországból (olvasóként) megtudott, megértett és megtanult a szürrealizmusról. És ez egyáltalán nem volt kevés.

Jóval később így ír Adornónak a Passzázsok kutatási tervének kialakulásáról, saját (öntudatlan) kutatói szándékainak és terveinek hirtelen összesűrűsödéséről, konkréttá válásáról: „A kezdetét Aragon jelenti – a Paysan de Paris, amelyből esténként az ágyban két-három oldalnál többet sosem voltam képes elolvasni, mert olyan erős szívdobogásom lett, hogy le kellett tegyem a könyvet.”[20] Aragon regényével a levél megírásához képest jóval korábban kezdett foglalkozni, hiszen 1928 júniusában már részleteket jelentetett meg belőle saját fordításában a Willy Haas szerkesztette Literarische Weltben. (A Le Paysan de Paris a Philippe Soupault szerkesztette Revue européenne‑ben jelent meg 1924 nyarán és 1925 tavaszán, majd a Gallimard kiadónál 1926‑ban.) Műfaja nehezen meghatározható, mert sem regényként, sem prózaversként, sem filozófiai műként nem definiálható, inkább ezen kategóriák egyfajta vegyülékeként. Aragon meghatározó hatása Benjaminra számos váratlan és erőteljes, [pszicho]logikailag és strukturálisan is összetartozó együttállásában rejlik: a Párizsi paraszt helyszíne, politikai iránya és művészi formája révén váltotta ki a fent leírt pszichoszomatikus reakciót Benjaminból.[21] Életrajzilag Aragon könyve a párizsi kószáló egyfajta papíron történő beavatását is jelentette, aki ezek szerint Hessel mellett ebben a szerzőben találta meg második legfontosabb kísérőjét[22] a város rengetegében. Ezenkívül – írja Vaclav Paris – Aragon műveinek olvasása bátorította fel Benjamint arra az egzisztenciális következményekkel járó gesztusra is, hogy tartósan el merje hagyni a múlt időben zajló akadémiai gondolkodás terepét a jelen kedvéért.[23]

„A kószáló típusát Párizs teremtette” – írja Benjamin.[24] Azt a Hofmannsthalnál (de egyébként Rilkénél is) előforduló gondolatot, hogy Párizs a sétáló számára tájjá változik, Benjamin először elméletileg, dialektikusan ragadja meg, majd az utca interieurként megélt élménnyé válik számára a Párizsi napló tanúsága szerint. A Rilkével való kapcsolatot sem a puszta véletlen teremti meg, hiszen Rilkétől két jelentős dolgot kap ebben az időben:[25] a költő Séta[26] című verséből az aura fogalmának ihletét és egy megbízást Saint‑John Perse műveinek fordítására. A fordítás során felmerülő nehézségekről beszámol Rilkének, és segítséget kér tőle széljegyzetek formájában 1925. július 3‑án írt levelében: „Főként az fogott meg a szürrealizmusban (melynek némely intenciója bizonyára St. Perse‑nél is félreérthetetlenül jelen van), ahogyan a nyelv hódítva, parancsolva és törvényt hozva behatol az álom területére.”[27]

Benjamin mint Proust fordítója

Amennyiben feltételezzük a naplóíró őszinteségét, első olvasatra meglepőnek tűnhet a Párizsi napló következő sora: „Hesselnek és nekem jó képet kellett vágnunk, amikor D.[ausse] Proust fordítóiként mutatott be minket.” Érthetővé válik a sértettség, ha számot vetünk azzal, hogy Benjamin ambíciói ekkorra már messze túlmutattak a puszta fordítói szerepkörön: íróként tekintett önmagára. Az általában vett szerzőség megalapozása és létformaként való fenntarthatósága, az írói lét problémaköre egyszerre foglalkoztatta kritikusi, elméletírói, szépírói és levélírói minőségében is. Ez utóbbira utalnak csak félig tréfásnak szánt megjegyzései Scholemnek arról, hogy levélváltásuk az örökkévalóságnak készül. A filológia tágan értelmezett változatát gyakorolta és élte, amelyet jóval később a következőképpen határozott meg az Adornóval váltott, tárgyi tartalmait tekintve is rendkívül részletgazdag és elkötelezetten szakmai leveleiben: „A filológia a szövegnek az egyes részleteken előrehaladó szemügyre vétele, amely az olvasót mágikusan fixálja a szövegre.”[28] Benjamin és levelezőtársa mind a szöveget, mind annak szerzőjét egyediségében, nem pedig példaszerűségében veszi szemügyre. A ’példány’ ugyanis csak nemének vagy fajának egyik előfordulása, míg az individuum megismételhetetlenségében ismerszik meg. Megismerésének folyamata mindaddig nem rekeszthető be, míg kielégítő módon körül nem írja ezt az egyediséget. Ha ebből a nézőpontból tekintünk Benjamin felbukkanására Párizsban, alámerülésére a párizsi nappalokban és éjszakákban, akkor beláthatóvá válik, hogy számára a szürrealista mozgalom és a prousti munkásság tanúinak és helyszíneinek felkutatása és szemrevételezése ugyanolyan fontossággal bírt, mint a detektív számára az, hogy a tett helyszínén minél hamarabb rögzítse az esetlegesen hátrahagyott nyomokat és biometrikus információkat. Benjamin számára a szerzők egyszerisége és életkörülményeik ismerete messzemenően felértékelődik a mámor és a forradalom szürrealizmusban meglátott egyesülési lehetősége kapcsán; a tanúk kortársának lenni és jelen lenni – ez a Párizsi napló szerzője számára szétválaszthatatlanul együvé tartozik.

Az általa megfogalmazott kutatási feladat, miszerint meg kellene írni „az ezoterikus költészet fejlődéstörténetét”, de nem ám egyszerű irodalomtörténetként, hanem „mint inkább annak újra és újra bekövetkező eredeti feléledését”,[29] részben megvalósul a Párizsi napló oldalain. – „Utolsó oldalán a szürrealizmus röntgenképének kellene állnia”[30] – e röntgenkép előhívását Benjamin azon melegében véghez is vitte: a munka következő lépéseként a Párizsi napló új szöveggé lényegül át, és Pariser Köpfe [Párizsi fejek ] címmel 1930. január 23‑én Frankfurtban rádióelőadásként hangzik el.

*

Jegyzetek:

[1] Walter Benjamin: A szürrealizmus. Az európai értelmiség utolsó pillanatfelvétele. Ford. Hegyessy Mária. In: Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika vége – avagy se vége, se hossza? Ikon, Budapest 1995, 303–319., itt: 308. [Kiemelés Zs. A.]

[2] Walter Benjamin: A szürrealizmus, 307.

[3] Uo., 305.

[4] Ld. például: Horváth Péter: Benjamin városképei. In: Műút 2021/081 (november), 79. A kommunizmus mint történeti mozgalom lehetséges sikeréről Benjamin 1938‑ban, a Hitler‑Sztálin- (vagy: Molotov‑Ribbentrop-) paktum létrejöttével mondott le végleg.

[5] Walter Benjamin: A szürrealizmus, 314 sk.

[6] Uo., 304. A második szürrealista kiáltványból ismerte Benjamin ezt a „felrobbanást”, és a Napló tanúsága szerint talán épp jóakaratú aggodalmai miatt rosszalja Monnier‑val beszélgetve, hogy a belső vitákat is a nyilvánosság elé tárták.

[7] Uo., 304. [Kiemelés Zs. A.]

[8] Uo., 304.

[9] „Drága képzelet, én éppen azt szeretem benned, hogy nem ismersz irgalmat.” André Breton: Az első szürrealista kiáltvány. In: Mario de Micheli: Az avantgardizmus. Ford. Szabó György. Budapest, Gondolat ²1969, 371–392., itt: 372.

[10] Uo., 377.

[11] Uo., 380. Ezt a képet Benjamin is idézi az esszé egyik legpregnánsabb helyén. In: Walter Benjamin: A szürrealizmus, 304.

[12] Uo., 386 sk.

[13] Állítja barátja, Gershom Scholem is. In: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 2.3. k., 1019.

[14] Benjamin már 1928‑ban publikált álomleírásokat (A látó és A hallgatag címmel), és 1932‑ben egy prágai folyóirat számára gyűjtötte össze álomleírásait, amelyek a folyóirat megszűnése miatt ebben a gyűjteményes formában életében már nem jelenhettek meg. Magyarul ld. itt: https://1749.hu/szepirodalom/proza/walter-benjamin-az-almodo-onarckepei.html

[15] Walter Benjamin: Passzázsok. In: „A szirének hallgatása”, 201–249, itt: 246.

[16] Walter Benjamin: Adalékok a Proust-képhez. In: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások. Ford. Szabó Csaba, Budapest, Osiris, 2001, 126–139., itt: 134–135.

[17] Walter Benjamin: A szürrealizmus, 306. „Csak komolyan kell vennünk egyébként a szerelmet – amire a Nadja szintén rávezet – ahhoz, hogy benne is ’profán megvilágosodást’ fedezzünk fel.”

[18] Walter Benjamin: A szürrealizmus, 315.

[19] Walter Benjamin: Adalékok a Proust-képhez, 134: „Ám e nagy műből sok minden feltáratlan és felfedezetlen mindaddig, míg ez az osztály a végső küzdelemben fel nem fedte legélesebb vonásait.”

[20] Benjamin 1935. május 31‑ei levele Adornónak. Theodor W. Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1928–1940. Szerk. Henri Lonitz, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1994, 117 sk.

[21] Vaclav Paris: Uncreative Influence. Louis Aragon’s Paysan de Paris and Walter Benjamin’s Passagen‑Werk. In: Journal of Modern Literature. 2013/37., 21–39., itt: 23.

[22] Ld. Walter Benjamin: Berlini krónika. In: Uő.: A belső világ krónikája, 148. „Párizs, ahogyan a hermetikus hagyomány során tárult fel előttem (amelyet legalább Rilkéig visszakövethetek, és amely hagyomány akkori őrzője Franz Hessel volt), túlmutatott egy útvesztőn – inkább bányamélynek mondanám.”

[23] Paris, id.m., 28.

[24] Walter Benjamin: A kószáló visszatér. Ford. Kőszeg Ferenc. In: Uő.: Angelus Novus. Budapest, Helikon, 1980, 575–583, itt: 578–579: „Mert a kószáló típusát Párizs teremtette. Furcsa, hogy nem Róma. De vajon nem járnak‑e Rómában még az álmok is túlságosan tört utakon? (…) De lehet, hogy a rómaiak karakterén is múlik. Hisz Párizst sem az idegenek, hanem maguk a párizsiak tették a kószálók Ígéret földjévé, ’merő életből épült tájjá’, ahogy Hofmannsthal nevezte egyszer. Táj – a kószáló számára valóban azzá lesz. Vagy pontosabban: a dialektikus pólusaira válik szét a számára. Tájként nyílik meg előtte, és körülöleli, mint egy kuckó.”

[25] Hogy Benjamin maga is jelentősnek tartotta kapcsolatát Rilkével, arra a Párizs napló tanúsága mellett utal a költő említése a hatodik, utolsó ismert saját kezűleg írt curriculum vitae-jében. „Párizsban Rilke nyomaira bukkantam, és közel kerültem fordítójának, Maurice Betznek a köréhez.” In: Walter Benjamin: A belső világ krónikája, Budapest, Kijárat 2020, 208.

[26] Rainer Maria Rilke: Séta [Spaziergang]. In: Rainer Maria Rilke versei Tandori Dezső fordításában és válogatásában, Budapest, Eri 2007, 73.

[27] Walter Benjamin levele Rilkéhez, 1925. július 3. In: Walter Benjamin: Briefe I-II., szerk. Gershom Scholem, Theodor W. Adorno, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1978, 390.

[28] Walter Benjamin 1938. december 9‑ei levele Adornóhoz. In: „A szirének hallgatása”, 277–284, itt: 280.

[29] Walter Benjamin: A szürrealizmus, 310.

[30] Uo.