A vonatkupéban nem sokan olvasnak az otthoni polcról leemelt könyvet, inkább az utolsó pillanatban vesznek valamit. Nem bíznak a jó előre beszerzett könyv hatásában, és ezt joggal teszik. Ráadásul talán azt is fontosnak tartják, hogy a beszerzés ne másutt, mint a peron aszfaltján álló, tarka zászlókkal teleaggatott járgányról történjen. Közismert az idevágó szertartás. Mindenki keresgélt már egyszer a lógó, libegő kötetek között, nem annyira az olvasás öröme, mint inkább ama homályos érzés miatt, hogy ezzel kedvére tesz a vasút isteneinek. Annak tudatában cselekszünk, hogy az oltáron feláldozott pénzérmék az éjjel fel-felizzó kazánisten, a vonat felett gyűlő füstnajádok, na meg a rázkódás démonának kegyeibe ajánlanak bennünket, aki egyszersmind az altatódalok ura. Álmainkból ismerjük mindannyiójukat, akárcsak a mitikus próbatételek és veszélyek sorát, amely „vonatút” néven ajánlja magát a korszellemnek. Ismerjük az útba eső téridőbeli küszöbök beláthatatlan enyészpontját: kezdve a vonatot elszalasztók híres „elkéstemjével”, ami mindenféle mulasztás ideája, a vasúti fülke magányán és a csatlakozás lekésése miatt érzett félelmen át az ismeretlen vasúti csarnok borzalmáig, ahová vonatunk begördül. Egyszerre csak elfog az érzés, hogy gyanútlanul keveredtünk bele a gigászok csatájába, s mintha a vasúti és az állomásistenek harcának válnánk néma tanúivá.

Kutyaharapást szőrével. Az menti meg az embert, hogy az egyik félelem megbénítja a másikat. A krimik frissen felvágott lapjai közt keressük a szórakoztató, bizonyos tekintetben szűzies szorongásokat, amelyek átsegíthetnek bennünket az utazás archaikus aggodalmain. Ezen az úton egészen a frivolitásig is elmehetünk, és Sven Elvestadot[1] választhatjuk útitársként barátjával Asbjörn Kraggal,[2] Frank Hellerrel és Collins úrral.[3] Bár ez az okos társaság nincs mindenki ízlése szerint. Lehet, hogy az ember a menetrend előtt hódolva egzaktabb kísérőt kíván magának útitársul, olyat, mint Leo Perutz,[4] aki erőteljesen ritmizált és szinkópákkal tarkított elbeszélések szerzője. E történetek állomásain időmérővel a kezünkben úgy száguldunk keresztül, akár az útba eső vidéki porfészkeken. Vagy olyasvalakit kívánunk, aki több megértést mutat a még előttünk álló jövő bizonytalanságai és a magunk mögött hagyott megoldatlan rejtélyek iránt: ez esetben Gaston Leroux-val utazunk, és Az operaház fantomja[5] vagy A fekete ruhás hölgy illata[6] fölé borulva hamarosan úgy érezzük magunkat, mint A kísértetek vonatának[7] utasa, amely tavaly száguldott végig a német filmszínházakon. Vagy gondoljunk csak Sherlock Holmesra és barátjára, Watsonra: milyen ragyogóan érvényre tudnák juttatni egy poros másodosztályú kupé hátborzongatóan ismerős titokzatosságát, hallgatásba burkolózva az újság paravánja, illetve a füstfelhő függönye mögött. Meglehet, hogy mindezek a kísértetalakok köddé válnak az előtt a kép előtt, amely A. K. Green[8] felejthetetlen krimijeiből tárul fel a szerzőnő portréjaként. Ő kizárólag biedermeier kalapos idős hölgyként képzelhető el, aki éppannyira jól kiismeri magát hősnőinek szövevényes rokonságában, mint a hatalmas, recsegő szekrények terén, amelyek egyikében az angol közmondás szerint minden család egy csontvázat rejteget. Rövid történetei éppoly hosszúak, mint a Gotthard-alagút,[9] nagyregényei pedig, a Zárt ajtók mögött[10] és A szomszéd ház úgy nyílnak ki a lilába burkolt kupélámpa fényében, mint az estikék.

Ennyit arról, mit ad az olvasás az utazónak. De mi mindent nem adhat az utazás az olvasónak? Mikor máskor adhatja át magát ennyire az olvasásnak? Mikor érezheti ilyen biztosan, hogy hőse életébe a sajátjából is vegyül valamennyi? Vajon az olvasó élő teste nem olyan, mint a szövőszék vetélője, amely a kerékcsattogás ritmusát követve fáradhatatlanul ide‑oda jár a lapok között hősének sorskönyvében? Postakocsiban nem olvasott az ember, ahogy nem fog az autóban sem. Az útközben olvasás így kizárólag a vasúthoz köthető, akárcsak a pályaudvari tartózkodás. Köztudott, hogy számos pályaudvar hasonlít a székesegyházakra. Mi azonban adjunk hálát a rikítóan tarka, mozgó kis oltároknak, amelyeket a kíváncsiság, a szétszórtság és a szenzáció ministránsa rikkancsként tol végig a vonat mellett, amikor néhány órára beburkolódzunk az elsuhanó tájba, akár egy lobogó sálba, és végigfut hátunkon az izgatott borzongás a kerekek ritmusára.

*

Jegyzetek:

Az írás eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 4.1.k. Szerk. Tillman Rexroth. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1972, 381–383.

A szöveget az eredetivel egybevetette Kerekes Amália.

[1] Sven Elvestad (1884–1934) norvég újságíró és író, aki Stein Riverton néven írt krimiket. E-könyvként ma is perceken belül Elvestad-krimi birtokába juthat a magyar olvasó.

[2] Sven Elvestad regényalakja.

[3] „Frank Heller” volt Gunnar Serner (1886–1947) írói álneve, aki nemzetközi bűnügyekről írt regényeket. Ezek visszatérő figurája Philip Collin.

[4] Leo Perutz (1882–1957) osztrák író és matematikus. Regényei magyarul újabban Tatár Sándor fordításában olvashatók. A svéd lovas 2022-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál.

[5] Pelle János fordításában több kiadásban is megjelent magyarul.

[6] Elsőként Bécsben jelent meg A fekete ruhás hölgy parfümje címen 1921‑ben, Szebeny Mihály fordításában. Ma is hozzáférhető kiadása: A fekete ruhás hölgy illata. Ford. Orbán Ferenc. Budapest, Európa 1989.

[7] Der Geisterzug (1927), Bolváry Géza rendezte némafilm.

[8] Anna Katharine Green (1846–1935), amerikai regényíró és költő.

[9] A Gotthard‑alagút Svájc 140 éves alagútja, mintegy 15 km hosszú

[10] A Behind Closed Doors (1888) magyarul megjelent in: Az Ujság, 1909. szept. 22. – 1910. jan. 13.