Ez hát: ez száll el rólam s leng felül
a légben, amíg a ligetet érzem –
könnyen leválik s elidegenül,
ragyog: nem úszik semmi ellenében.

Hát ez hámlik le rólam szüntelen –   
nem tágítok, csak várok, elidőzöm…
de zsibong, lázad minden peremem,
elzuhan tőlem, – elszáll, hogy legyőzzön.

Kár aludnom. Semmi nem köt eléggé. 
Laza közép, – gyenge bennem a mag,
olvad gyümölcs húsom. Szétlövellné,
repedjen rólam minden héjazat.

Ami ott megfogan, s mint én, olyan,
s szétsírt jelekkel az egekre reszket:
az tán egy nő szívében megszülethet
így, belül; de nekem kár, hasztalan

vágynom rá, hiába is udvaroltam.
Most reng a víz részvétlen, hallgatag,
szétszórt síkján, s én bámulhatom hosszan
gyászos rózsa-koszorúim alatt. 

De ott nem szeretik. Nincs benne ott
lenn semmi, csak ledőlt kövek nyugalma –
s én nézhetem belül a bánatot.
Ezt látta bennem egy női pupilla?

Álmában így lett tán édes és érett
rettegés? Már érzem, övé vagyok.
S félek, ha látásom mélyére érek,
azt hihetném, hogy halálos vagyok.

1913. április, Párizs

*

A vers eredeti címe: Narziss.

(„… belül a bánatot”: Lou Andreas-Salomé azt írja: „Gondoljuk meg, hogy a legenda Narcissusa nem mesterséges tükör előtt áll, hanem a Természet tükre előtt: lehet, nem csak önmagát pillantja meg a vízben, hanem önmagát mint a mindenséget… Valóban, tekintetében az elragadtatáson túl nem jelenik-e meg a melankólia is?” Ott azonban a szomorúságot az énvesztés motiválja, nem a mindennel fennálló kapcsolat elvesztése.) (A német kiadás jegyzete)

1913. (KA 2/56; 2/478-479)

A vers 4-6. szakaszának első változata:

Most, akár egy álom, ott összegyűlik,
felfele reszket, könnyes jelet ad,
s fájva kéri a patak mély erőit:
legyen lenn hozzám hasonló alak.
S hasonlít is, igen. Nők látnak engem
így, ilyen a szemöldök és a száj:
ha rám néztek, így láttak szerelemben…
de most elillant, és csak vár és áll
a közömbös vízen: ők szeretik,
de engem nem szeretnek. Gyűrt hullámait
részvétlen tófenéknek  

 (KA 2/478; SW 2/393)